Finlay Donovan kétgyerekes, egyedülálló és idegileg teljesen kimerült anyuka, aki mellesleg leadási határidőkkel küszködő írónő is egyben. Az élete totális káosz. Az ügynökének beígért könyvével egyáltalán nem halad, a volt férje kérdés nélkül elbocsátotta a kisegítő bébiszittert, négyéves kislányát pedig épp egy igen szerencsétlenül alakult első hajvágási kísérlet eredményeképpen a fejéhez szigszalagozott tincsekkel kénytelen óvodába vinni.
A Finlay Donovan ölni tudna címszereplője egy különösen zaklatott napon nem éppen hétköznapi szituációban találja magát: valaki fel akarja bérelni, hogy ölje meg a problémás férjét. A dolog már csak azért is meghökkentő, mert a krimiíró Finlay addig legfeljebb csak a könyveiben szaporította a hullák számát.
Tovább olvasokFinlay egyre sokasodó problémáin az sem segít, hogy az ügynökével folytatott üzleti ebédje alatt a szomszédos asztalnál ülők kihallgatják krimije tervezett történetét, és tévesen bérgyilkosnak vélik. Finlay pedig saját maga legnagyobb döbbenetére igent mond a felkérésre, hogy elintézzen egy kellemetlen férjet. Mert hát valamiből élni is kell.
Persze a való életben közel sem olyan egyszerű egy rendes bűncselekményt elkövetni, mint egy regény lapjain, ráadásul kisvártatva - hogy semmi se legyen egyszerű - Finlay menthetetlenül belebonyolódik egy nagyon is valódi gyilkossági nyomozás eseményeibe.
Elle Cosimano: Finlay Donovan ölni tudna (részlet)
Fordította Török Krisztina
ELSŐ FEJEZET
Közismert tény, hogy reggel fél kilenckor általában a legtöbb anya már ölni tudna. Azon a bizonyos október nyolcadikán, kedden reggel én a magam részéről már háromnegyed nyolckor készen álltam rá. Akinek még soha nem kellett egy nyakig juharszirupban ázó kétévest pelenkáznia, miközben a négyéves nővére még gyorsan ovi előtt úgy dönt, hogy ideje egy papírvágó ollóval új frizurát alkotni magának, és csak hogy ne legyen unalmas, a szitter is késik, ráadásul a pult csupa kávé, mert a kialvatlanság ködén át korábban elfelejtett filtert tenni a kávéfőzőbe… szóval azok kedvéért hadd fejtsem ki részletesebben.
Ölni tudtam volna. Mindegy, kit. Akárkit.
Késésben voltam.
Az ügynököm Washingtonba tartó szerelvénye már kigördült a New York-i Grand Centralról, hogy elvileg egy, a pénztárcámhoz kicsit sem illő helyen villásreggelizzünk, ahol átbeszéljük, pontosan mennyire is vagyok elmaradva a regényemmel, aminek már háromszor futottam neki, és amivel szerintem soha nem fogok elkészülni, mert… jesszuska, elég csak itt körbenézni. Alsó hangon minden négyzetcentin van egy jó kifogás.
Amikor a találkozót megbeszéltük, a tíz óra még elfogadhatóan hangzott a zöldövezeti, egész pontosan South Riding-i kétszintes házamtól a belvárosig. Ami egyébként meglepő módon ugyanolyan elfogadhatóan távol esik ugyanattól a belvárostól, hogy az egyébként épeszű kisvárosi emberek beszerezzék a felfújható, életnagyságú gumibabát, amivel a telekocsisávban sunnyoghatnak, és mégsem kapnak mérföldes büntetéseket, illetőleg nem puffantja le őket a hozzánk hasonló, őrjöngő páriák egyike, aki még nem adta el a lelkét az ördögnek a felfújható, életnagyságú gumibabáért.
A félreértések elkerülése végett: én kedveltem South Ridingot. Még a válásom előtt. Amikor még nem tudtam, hogy a férjem összefekszik az ingatlanügynökünkkel, aki mellesleg a Háztulajdonosok Egyesületében is bizottsági tag. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy amikor háznézőben itt jártunk, és a hölgy kedélyesen körbevezetett bennünket, ennek a zöldövezeti Mekkának a kellemes „kisvárosi” miliőjét dicsérve, nem feltétlenül erre a részletre utalt. A prospektus tele volt boldog családokkal, akik bájosan régies verandákon bújnak össze családiasan meghitt ölelésben. Meg olyan szavakkal, hogy idillikus és békés, mert hiszen egy ingatlanügynökség színes, fényes kiadványa nem kukkant be a házak ablakán át, vagyis senki sem láthatja a hullafáradt anyukát, a pucér, ragacsos totyogóst, sem a padlón a hajas vérmaszatba keveredő kávét.
– Anyu, csinálj valamit! – dörzsölgette a feje búbján Delia a kopasz foltot, amit felsebzett az olló. Vékony vérpatakocska csordogált lefelé a homlokán, és még épp sikerült egy büfiztetőronggyal letörölni, mielőtt belefolyt volna a szemébe.
– Ezzel nem tudok mit csinálni, kicsim. Majd ovi után elviszlek fodrászhoz – nyomtam a rongyot a kopasz foltra, míg a vérzés el nem állt. Aztán az állam alá szorítottam a mobilomat, és bekúsztam az asztal alá, összeszedni a kósza hajfürtöket. A telefon közben végtelenítve kicsengett.
– De így nem mehetek az oviba! Ki fognak nevetni! – zokogott Delia krokodilkönnyekkel. Zachary a dráma alatt pirított kenyeret masszírozott a saját, meglévő hajába, és gügyén meredt a nővérére. – Apu biztos tudna mit csinálni!
Alulról lefejeltem az asztalt, mire a kétéves is bömbölni kezdett. Nehézkesen tápászkodtam fel kezemben a zsákmánnyal, a maroknyi finom fürttel. Amit nem sikerült begyűjtenem, az a kiömlött juharszirup kötő anyagával elegyedve ragadt a nadrágom térdére. Mivel nem óhajtottam még két hétig minden bevásárlás alkalmával a kétévesem szájából visszahallani az ide illő káromkodást, visszanyeltem, és némán hajítottam a mosogatóba a kopasztott csirke földi maradványait.
Valamikor a negyvenhetedik kicsengést követően bekapcsolt a hangposta.
– Halihó, Veronica, Finlay vagyok, remélem, minden rendben veled – kezdtem kedvesen, mert ki tudja, talán épp halálos balesetet szenvedett, vagy az éjszaka bennégett az ágyában. Az ember nem szívesen lenne az a seggfej, aki még egy utolsó üzenetben követelődzik és kibelezéssel fenyegetőzik, hogy aztán később megtudja, a szerencsétlen címzett akkor már rég halott volt. – Fél nyolcra vártalak, tudod, mert volna egy találkozóm a belvárosban. Ezek szerint elfelejtetted? – énekeltem vidáman, mintha nem lenne ezzel a világon semmi gond. Mintha minden csudás lenne, a világ, meg minden, amit akarsz. Pedig semmi sem volt csudás, legfőképpen én nem. – Ha ezt megkapod, hívj vissza, kérlek – tettem hozzá búcsúzóul, és mivel a kölykök is hallották, még azzal is megtoldottam, hogy: – Köszönöm –, hiszen mindent szépen meg kell köszönni. Aztán végre kinyomtam, de ékeltem is vissza gyorsan az állam alá a mobilt, hogy most meg az exemet csörgessem. Nem mintha ennek a napnak már nem lenne annyi.
– Vero nem jön? – érdeklődött Delia, de közben változatlanul a mesterművét tapogatta és piszkálgatta, majd csodálkozva meredt a véres ujjaira. – Gőzöm sincs.
Vero nyilván szépen az ölébe venné Deliát, és valami menő fazonba fésülné az idétlen kis haját. Vagy valami bonyolult fonattal álcázná a foltot. Abban viszont biztos voltam, hogy ha én próbálkoznék hasonlókkal, annak csak még méretesebb katasztrófa lenne a vége.
– Miért nem hívod fel Amy nénit?
– Nincs is semmiféle Amy nénid.
– De van. Theresa nővére volt a főiskolán. Ő meg tudná csinálni a hajamat, ő kozmikusnak tanult.
– Mármint kozmetikusnak. Amúgy attól, hogy a főiskolán tagtársak voltak a diákegyesületben Theresával, még nem a nénikéd. – Akkor kit hívsz? Aput?
– Igen.
– Jó, mert ő mindent meg tud csinálni.
Erőltetett mosolyt varázsoltam a képemre. Steven mindent el is tud rontani. Életeket, álmokat, hitvesi hűséget. De ezt hangosan nem mondtam ki, csak a fogamat szorítottam össze, mert a gyermekpszichológusok szerint nem egészséges élmény a gyereknek, ha az anyukája az apukáját szidja előtte. Mellesleg a józan ész is ellene szól olyankor, amikor épp kicseng a telefon, és szívességet szeretnék kérni tőle, hogy ugyan jönne át vigyázni a gyerekekre.
– Szalagragasztóval – ügetett körben a konyhában a nyomomban Delia kitartóan, míg én a reggeli romjait takarítottam össze, és a szennyes edényt tornyoztam a mosogatóba az ép elmém cafatai közé.
– Úgy érted, ragasztószalaggal. De a hajadat ragasztószalaggal nem lehet kijavítani, kicsim.
– Apu ki tudná.
– Várj egy percet, Delia – intettem le, mert a néhai férjem végre fel vette. – Steven? – még alig mondta, hogy jó reggelt, máris űzöttnek hangzott. Jobban meggondolva, nem is mondta, hogy jó reggelt. – Kérnék egy szívességet. Vero elfelejtett idejönni, ahogy megbeszéltük, és én már most késésben vagyok. A belvárosban van találkozóm Sylviával. Beadnám hozzád pár órára Zachet – hadartam. A fiam ragacsos mosolyt villantott rám az etetőszék magasából, miközben fél kézzel a térdemről próbáltam egy nedves ronggyal eltüntetni a foltot. Mert nincs másik utcaképes nadrágom. Csak ez. Dolgozni is pizsamában dolgozom. – És meg is kellene fürdetni.
– Aha – jött Steven komótos válasza: – Ami Verót illeti… Végeztem a nadrágtisztogatással, a rongyot a fal mellett heverő nyitott pelusoszacskóba hajítottam. Ismerős volt ez a hangsúly. Ugyanezzel jelentette be, hogy Theresával eljegyezték egymást. Meg a múlt hónapban azt is, hogy Theresa ingatlanos kapcsolatainak hála szárnyal a kertépítő vállalkozása, fürdik a pénzben, és már beszélt az ügyvéddel, hogy közös felügyeletet akar a gyerekekre.
– Tegnap akartalak hívni, de Theresával jegyünk volt a meccsre, és tisztára elrepült a nap.
– Nem – kapaszkodtam bele a mobilomba. Nem, nem és nem. – Te amúgy is otthon dolgozol, Finn. Semmi szükséged Zach mellé teljes állású szitterre.
– Ne csináld ezt, Steven. – Erősen összecsippentettem az orrnyergemet, hogy visszaszorítsam a lassan, de biztosan rám szakadó fejfájást. Delia a nadrágomat rángatta, és a ragasztószalagról magyarázott. – Ezért felmondtam neki.
Görény.
– Nekem se fér bele, hogy állandóan a hónod alá nyúljak… – A hónom alá nyúlj? A gyerekeid anyja vagyok! És ez az úgynevezett gyerektartás.
– A kocsirészletekkel is megcsúsztál…
– Nemsokára megkapom a könyvemért az előleget, és akkor mindent kifizetek.
– Finn.
Csak ő tudta úgy kimondani a nevemet, mintha káromkodna. – Steven.
– Talán ideje lenne keresned végre valami rendes munkát. – Mondjuk fűmagágyúzzam körbe a környéket? – csaptam le a magas labdát. – Nekem ez a munkám, Steven.
– Az nem rendes munka, hogy vacak könyveket írsz.
– Romantikus thrillereket! És az előleg első részletét már megkaptam. Aláírtam a szerződést. Kötelezettséget vállaltam, nem vonhatok vállat, és dobhatom félre. Vagy fizethetem vissza a pénzt – harciaskodtam. Ekkor megszállt az ihlet, és odadöftem: – Hacsak persze nem akarsz ebben is a hónom alá nyúlni.
Erre csak dörmögött valamit. A kávéfoltot törölgetve térdeltem a padlón, és közben tisztán láttam magam előtt, ahogy a dizájnos, makulátlan kertes házában ül a foltmentesen menő konyhájában a dugattyús kávéfőzőből frissen kiöntött lattéjával, és épp a megmaradt kevéske haját tépdesi ki.
– Három hónap hátralékban vagy – csattant a hangja. Hallható türelmetlensége nyilván felére ritkította a feje búbján a két szál haját, de a szarkazmust inkább megtartottam magamnak, mert bébiszitterre nagyobb szükségem volt pillanatnyilag, mint arra a végtelen elégedettségre, amit a soványka férfiegója lábbal tiprása okozhatott volna. – Az háromhavi hiteltartozás a házra, Finn.
– Akarod mondani, lakbértartozás, feléd. Na, hagyjál lógva, Steven. – És a HE is zálogjogot fog bejegyeztetni a házra, ha nem rendezed végre a számlát, amit még júniusban küldtek a rendkívüli értékbecslésről. – Ezt meg mégis honnan veszed? – kérdeztem, még ha pontosan tudtam is a választ. Elvégre az ingatlanosunkat kefélte, akinek pedig a legjobb cimborája a fazon a bankban, aki a hitelünket intézte. Onnan veszi.
– Úgy vélem, a gyerekeknek hozzánk kellene költözniük. Hozzám és Theresához. Végleg.
Majdnem kiesett a kezemből a telefon. Hagytam a fenébe a padlón a kávé áztatta papírtörlőt, és kiviharzottam a konyhából.
– Teljességgel kizárt! – üvöltöttem suttogva a kagylóba. – A gyerekeim nem fognak azzal a nővel élni.
– A jogdíjaidból még kajára se futja.
– Talán ha épp nem rúgtad volna ki a bébiszitteremet, még időm is lenne befejezni a könyvemet, amin épp dolgozom!
– Harminckét éves vagy, Finn…
– Nem igaz.
Harmincegy vagyok. Csak Steven képtelen benyelni a békát, hogy három évvel öregebb nálam.
– Nem zárkózhatsz be egész életedre abba a házba, hogy hülye történeteket irkálj. Ki kell bújnod végre a valóságba. A valóságban be kell fizetned a számlákat, meg kell oldanod a valódi problémákat.
– Pöcs – motyogtam befelé. Mert az igazság fáj. És életem legfájdalmasabb igazsága Steven volt.
– Figyelj rám – vett nagy levegőt –, igyekszem nem pöcs lenni. Megkértem Guyt, hogy az év végéig még halassza el ezt a dolgot, hátha akkor találsz valamit.
Guy. A néhai kollégiumi cimborája, akiből, mit ad isten, családjogi ügyvéd lett. Ugyanaz a Guy, aki anno telefingta a kocsim hátsó ülését, és csúcsot döntött söröshordón kézen állva ivásban, most szombatonként a bíróval golfozgat, aki mellesleg hétvégére elvette tőlem a gyerekeimet. Ugyanaz a Guy, aki elintézte a bíróval, hogy a könyvemre kapott előlegem felét Theresának kelljen adnom, csak mert némileg megrongáltam a kocsiját.
Jó, oké…
Elismerem, hogy nem volt a legjobb ötlet részegen Theresa BMW jének a kipufogójába tömködni Delia fél gyurmakészletét. Talán találhattam volna jobb módszert, hogy feldolgozzam az eljegyzésük hírét. De hogy a férjemet is ellopta, és jutalmul ráadásul megkapta az én előlegem felét…! Mintha ecetet locsoltak volna a friss sebbe.
Az üres étkezőből kukucskáltam be a konyhába, ahol Delia tanácstalanul tekergette véres kis ujjára megmaradt hajfürtjeit, Zach pedig az etetőszéktornyában fészkelődött nyüszítve. Ha a következő három hónapban nem jutok rendes bevételhez, Guy megtalálja a módját, hogy őket is elvegye tőlem, és Theresának adja.
– Késésben vagyok, most nincs időm erről társalogni veled. Átvihetem Zachet vagy sem?
Nem fogok sírni. Nem fogok…
– Ja, hogyne – mondta a volt férjem gondterhelten. De mit tud Steven a gondterheltségről? Neki mindig ott a bögre meleg kávéja, minden éjjel nyolc hosszú órát alhat egyhuzamban. – Figyelj, Finn, sajn…
Leraktam. Nem volt annyira kielégítő érzés, mintha tökön rúghat tam volna, viszont cserébe legalább ugyanannyira gyerekes és közhelyes, gondolom, de azért egy kicsit legalább jobban éreztem magam tőle. Az énemnek az a töredéke (már ha megmaradt belőle egyáltalán néhány morzsányi), ami nem ragadt a juharsziruptól, és nem volt kolosszális késésben egy munkamegbeszélésről.
Mindegy is. A lényeg, hogy pocsékul voltam. Totál pocsékul. Rántást éreztem a nadrágomon.
Delia könnyes szemmel nézett fel rám, a haja nagy foltban véres tüskékben meredezett.
– Ragasztószalag, tudom – sóhajtottam nagyot.
Dohos, őszi levegő vágott orrba, ahogy kinyitottam a garázsba vezető ajtót. Felkapcsoltam ugyan a villanyt, a hodálynyi helyiség ennek dacára is nyomasztó félhomályban úszott. A poros Dodge Caravanomat és a Steven F–150-ese után a betonpadlón maradt olajfoltot leszámítva üres volt. A kocsim sötétített hátsó ablakára egy ismeretlen alkotó péniszt rajzolt a porba, és Delia nem hagyta, hogy letöröljem, mert szerinte olyan, mint egy virág, és igazából elég precízen jelképezte egész jelenlegi életemet. A hátsó falnál hosszú munkapad nyújtózott, mögötte szerszámtartó panel. Csak a szerszámok hiányoztak róla. Egyedül a tízdolcsis rózsaszín palántázóásómat hagyta itt, mert a többi az ő kertépítő tevékenységéhez kellett, a vállalkozása szerszámai voltak. Feltúrtam a munkapadon halmozódó kacatokat, és végül az elárvult csavaranyák, egy törött nyelű kalapács és egy majdnem üres flakon kárpittisztító társaságában találtam is egy tekercs ezüstszínű ragszalagot. Pont olyan ragacsos és hajas volt, mint odabent a gyerekeim. Bevittem.
Delia könnyei egyszeriben felszáradtak, és ragyogó bizonyossággal nézett a ragszalagra, ahogy csak egy olyan lány tud, akinek még egy pasi sem okozott életre szóló csalódást.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdeztem még utoljára, ahogy felvettem egy nagy maroknyi szőke fürtöt.
Bólintott. Fogtam egy kötött sapkát az előszobafogasról, és visszamentem a konyhába. Zach kimeredő kerek szemekkel lesett bennünket, mint akinek épp valami misztikus élményben van része, miközben ragacsos ujjait nyitogatta-csukogatta elmélyülten. A fejéhez egy darabka pirítós tapadt. Majdnem biztos, hogy épp a pelenkába kakilt. Remek. Majd Steven tisztába teszi.
Az olló valahol a koszos tányérhalom alatt lapult, inkább egy kést vettem magamhoz. A ragszalag hangos sikollyal vált el a tekercsről. A levágott fürtöket Delia feje búbjára szorítottam, és közben a másik kezemmel többször körberagasztóztam az egész kis fejét, mintha valami rémséges ezüstkoronával díszíteném. Végül a haj (nagyjából) biztosan tapadt a fejéhez. A kés tompa volt, alig bírtam vele elvágni a ragszalagot. Jesszusom.
Erőltetett mosollyal nyomtam a kötött sapkát Delia fejébe, jó mélyen, hogy eltakarja a bizonyítékot. Ő boldogan vigyorgott fel rám, pici ujjacskáival kisodorta szeméből a frankensteini frizurát.
– Boldog vagy? – kérdeztem, és koncentráltam, hogy az arcom meg se rezzenjen: egy nagy fürt máris kivált a szerkezetből, és a vállára pottyant. A lányom bólintott.
A kést és a ragasztót a mobilommal együtt a táskámba hajítottam, Zachet kikaptam az etetőszékből. A magasba emeltem, hogy megszimatoljam a pelusa környékét, és amint megéreztem az árulkodó szagot, elégedetten csaptam őt a hónom alá, és vágtam be magunk mögött az ajtót.
Minden rendben, mantráztam magamban, ahogy rácsaptam a garázs falán a kapunyitó gombra. A motor egyből felzúgott, a szerkezet emelkedni kezdett, és az őszi, szürke napfény beáradt a garázsba. A gyerekek szája be nem állt, miközben én berakodtam őket az egyterűmbe. Ügyeltem, hogy Zachet csak finoman ültessem rá a gyerekülésben a teli bugyrára. Ez sem volt annyira kielégítő, mint egy jól irányzott rúgás a volt férjem érzékenyebb szervére, de ma beértem egy ragacsos, kakás pelenkás kétévesnyi bosszúval is.
– Zach hova megy? – kérdezte Delia, ahogy ráadtam a gyújtást, és kitolattam a garázsból.
– Zach apuhoz megy. Te az oviba. Anyu pedig… – magyaráztam, megnyomva a napellenző hátoldalához erősített távirányító gombját, hogy az ajtó becsukódjon. Nem történt semmi.
Megálltam, kidugtam a fejem a kocsiablakon, bekukkantottam a garázsba. A motoron nem világított a kontrollfény. Ahogy a bejárati ajtónál sem a lámpa. És Delia szobájában a mindig égve felejtett olvasó lámpa sem. Kikaptam a pelenkástáskából a telefonomat, megnéztem a dátumot.
Francba! Pont harmincnapos elmaradásban vagyok a villanyszámlával.
A kormányhoz vertem a fejemet, fel sem emeltem többet. Kénytelen leszek Stevennek könyörögni, hogy fizesse be helyettem. Ő meg kénytelen lesz felhívni a szolgáltatót, és nekik könyörögni, hogy kapcsolják vissza az áramot… már megint. És kénytelen leszek felhívni, hogy jöjjön ide, és kézzel csukja be a garázskaput. És mire hazaérek, Guy már mindenről részletesen értesítve lesz.
– Te hova mész, anyu? – érdeklődött Delia.
Felemeltem a fejemet. A szemem megakadt a hülye rózsaszín palántázóásón a szerszámtartó panelen. A hetek óta üresen árválkodó dolgozószobám sötét ablakán. A ház előtti járdán szaporodó gyomokon, és a küszöbön kupacba gyűlő, befizetetlen számlákon, amelyeket már oda dobál a postás, mert a levelesládába nem fér semmi. Megint rükvercbe tettem a kocsit, és figyelmesen kitolattam a beállóról, közben a gyerekeim juharszirupos, taknyos angyali arcát nézegettem a visszapillantóban. A szívem belesajdult a lehetőségbe, hogy őket is elveheti tőlem Steven és Theresa.
– Anyu megy, és kitalálja, honnan szerezzen egy kis pénzt.
