Katrine Engberg dán regényíró egyúttal ismert színpadi táncos, koreográfus és rendező. A krimi és a thriller határán egyensúlyozó regényeinek feszültségét a hatásos jellem- és helyszínábrázolás mellett a magával ragadó nyelvi megformálás adja.
A Krokodilmadár Engberg első krimije, amelyben a bűnügyet Jeppe Kørner és Anette Werner nyomozók igyekeznek felgöngyölíteni. A főhőspáros története azóta a városukról elnevezett Koppenhága-sorozattá nőtte ki magát, a második, Üvegszárny című regény már előrendelhető!
Katrine a koppenhágai Østerbróban él férjével és fiúgyermekükkel.
Katrine Engberg: Krokodilmadár - Koppenhága-sorozat 1.
Esther de Laurenti a nappali közepén ült, előtte a laptopja, szemüvege az orra hegyére csúszva, körülötte a perzsaszőnyegen sűrűn teleírt papírlapok borítottak minden négyzetcentimétert. A kutyák elégedetten horkoltak egymás hegyén-hátán a kosarukban, az egész lakás idillien békésnek tűnt a beömlő déli napsütésben. Hajnalban riadt fel arra, hogy valami rémeset álmodott.
Álmában térdig érő zavaros vízben állt, és ahogy lenézett, látta, hogy vér folyik le a lábán.
Sokáig feküdt rettegve kapaszkodva a matracba, míg végre rendesen felébredt, és meg tudott nyugodni. Ismerős rémálma volt ez, amelyet idővel megtanult elnyomni – de ma még ennél is rémálomszerűbb valóságra ébredt. Eddig nem volt hajlandó elfogadni a gondolatot, hogy összefüggés lehet a könyve és Julie halála között, de immár képtelen volt tovább tagadni. A net híradásai egyértelműek voltak, és a rettenetes kép Julie szétkaszabolt arcáról végleg eldöntötte a kérdést. Az előtte fekvő papírkötegekben keresgélve előhúzott egy lapot.
A következő héten újra találkoznak. Ezúttal a férfi szorosan mögötte áll, amikor bezárja a kaput, és hátrafordul. Alig magasabb, mint ő, de a vállai erősek, a háta széles. A szemüvege lencséje mögött incselkedve mosolyognak rá a szemei. A férfi odanyújtja a kezét, és a lány habozás nélkül megragadja.
Sétálnak egyet a nyári estében a csatorna mellett, kéz a kézben. Egyikük sem mond semmit, csak mosolyognak egymásra, és olykor-olykor felnevetnek, amikor eszükbe jut, milyen abszurd ez az egész. A lány megkérdezi a nevét, de ő gyengéden az ajkaira helyezi a mutatóujját, és rámosolyog. Nem ma este, gyönyörűm, még nem. Lesz még rá időnk.
A férfi idősebb, mint ő, de ez nem érdekli a lányt. Már tudja, hogy ami összeköti őket, az erősebb, mint a hely és az idő. A férfi a kapuig kíséri, és csókot dob utána, ahogy felmegy a lépcsőn. Semmi üres ígéret: lelki társak térben és időben. Csak másnap reggel tör rá a kétely. Hallani fog még valaha felőle? Csak ő érzi úgy, hogy meghal, ha hamarosan nem látja újra?
Eltelik hét nap. Hét hosszú nap, amikor minden este hűségesen fel-alá sétál az utcában. Már majdnem feladja a reményt. A hetedik nap estéjén, ahogy befordul a sarkon, megpillantja a férfit, amint ott áll a kapuja előtt.
És mosolyog.
Esther azért választotta Juliét, mert a lány saját magára emlékeztette, és azért ölte meg a papíron, mert beleillett a krimije ötletébe. Ki tudta még, hogy Juliéről szól a könyv? Levegő után kapkodott. Az utóbbi órában többször támadt az az érzése, hogy nem tudja leszívni a levegőt egészen a tüdejébe,
mintha satuba lenne szorítva a mellkasa.
Ismerős volt a reakció a stresszes tanszéki időszakokból. Letette a szöveget, és kiürítette a köntöse zsebéből a használt papír zsebkendőket. Nem mászkálhat így egész nap, fel kell öltöznie, és meglátogatni szegény Gregerst a kórházban. Ki is volt az, talán Victor Hugo, aki megparancsolta az inasának, hogy rejtse el a ruháit, amikor ír, hogy kénytelen legyen köntösben mászkálni, míg készen nincs a könyvvel? És most mit kezdjen a kézirattal? Maga elé vett egy másik lapot.
A lány és a férfi némán mennek fel a lakásba. Pont ilyenek vagyunk, gondolja a lány, egy kislány és egy felnőtt férfi. Bizonytalanul és idegesen matat a kulcsokkal; a férfi mögötte áll, és mosolygó szemekkel figyeli, ahogy kinyitja az ajtót. A lány szégyelli magát a rendetlenség miatt, de nem szabadkozik, érzi, hogy gyerekesen hangzana. A férfi amúgy sem néz körül, csak őt nézi. Valahol mélyen legbelül a lány azt akarja, hogy menjen el, de nem, mégsem mehet, soha.
Kávét? Bort? A férfi a fejét rázza, leül a fotel széles karfájára.
Vedd le a blúzodat!
Remegek, gondolja a lány, és aztán tényleg remegni kezd. Hát ilyen érzés? A szerelem. Mint az influenza, a vizsgadrukk és a hullámvasút egyszerre? A blúz megakad, ahogy keresztülhúzná a fején. Elpirul a blúz alatt, legszívesebben meghalna. Még sosem éreztem ilyet, gondolja. Soha. Mire végre sikerül átügyeskednie a blúzt a fején, a férfi kezében megvillan egy kés.
És mosolyog.
Esther kiment a konyhába, odébb tolt néhány piszkos tányért, és beöntötte a kávézaccot a mosogatóba. Megkérte Kristoffert, hogy most egyelőre tartsa távol magát, úgyhogy egyre csak halmozódott a mosogatnivaló. Hogyan válhatott az általa egy hónappal ezelőtt kitalált forgatókönyv valósággá? Valaki elolvasta a forgatókönyvet, és elhatározta, hogy valóra váltja. Ez lehetséges lenne? Még mindig nehezen tudta elhinni.
A nyilvánvaló válasz ott volt az orra előtt: Kristoffer. Ismerte Juliét, talán szerelmes volt belé, és korlátlanul hozzáfért minden papírhoz a lakásban. Lehetséges, hogy elolvasta a regényt, és volt oka, hogy bántsa Juliét? Lehet, hogy a lány visszautasította?
De hát ez teljesen beteg, a gyilkosság egy elmebeteg műve, egy őrült követte el, nem Kristoffer.
Nem az a Kristoffer, akit ő ismer.
Amikor januárban kiürítette a dolgozószobáját az egyetemen, és megrendezte az évtized legextravagánsabb búcsúbuliját, úgy érezte, megkönnyebbült. A barátai kérdezték, hogy nem érzi-e üresnek az életét most, hogy nincs már munkája, amiért fel kell kelnie reggelente. De Esther még soha nem érezte ilyen jól magát. Az, hogy megússza a konfliktusokat a kollégákkal, és az elkényeztetett hallgatók nyavalygását, egyáltalán nem veszteség. Most végre nekiállhat, hogy megírja a könyvet, amit mindig is meg akart írni. Soha többé tudományos cikkek; gyermeki lelkesedéssel vetette bele magát a bonyodalom és a szereplők megalkotásába. Amikor Julie beköltözött a házba, azonnal felismerte benne a megfelelő áldozatot. Kedves vidéki lány, zavaros múlttal – már-már túl banális, de voltak vonásai, amelyektől mégis érdekes lett. A halott anya, a domináns apa, a csöndes mosoly mögött rejtőző erős akarat és a szemeiben tükröződő vágyakozás. Julie összetett személyiség volt. Most pedig halott. Ez nem lehet véletlen! Jól tette, hogy telefonált a rendőröknek.
