Elle Cosimano krimije úgy kezdődik, mint egy György-korabeli regény: „Közismert tény…” (vö. „Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség”). A nagy különbség csak annyi, hogy a teljes mondat itt így hangzik: „Közismert tény, hogy reggel fél kilenckor általában
a legtöbb anya már ölni tudna”.
A címszereplő Finlay Donovan egyedülálló anya, akinek az élete annyi hétköznapi vágányon siklott félre, hogy azt már számon tartani sem igazán tudja. A férje lelépett a környéken lakó dögös ingatlanossal, ugyanez a volt férj a megkérdezése nélkül kirúgta a bébiszittert, a két kisgyereke minden energiáját felemészti (a nagyobbiknak aznap reggel szigszalaggal ragasztja vissza a fejére a lenyírt hajtincseket), az ügynöke a legújabb krimije megírásával nyaggatja, az előleget viszont már felélte, az írással persze semmit sem halad, miközben a számlák egyre csak sokasodnak. Totális csőd.
Az ügynökkel viszont kénytelen találkozni, hogy a legújabb bűnügyi regényéről beszéljenek, így aztán a megbeszélt helyen szó esik határidőkről, rutinról és persze gyilkosságról is. Az már más lapra tartozik, hogy a szomszédos asztalnál ülő nő félreérti a helyzetet, és bérgyilkosnak véli Finlayt – olyannak, akiben meg lehet bízni. Így aztán mielőtt az egzaltált író elhagyná a szendvicsezőt, egy sebtében papírra vetett üzenet várja, amely egy nevet, egy címet és egy telefonszámot tartalmaz. És
egy szabad szemmel is jól látható összeget.
Akkorát, amely jó időre kihúzná Finlay-t a bajból.
A józan ész persze azt ordítja, hogy azonnal dobja ki a cetlit, de a belső viaskodásból végül az lesz, hogy Finlay akcióba lép – még ha a szíve mélyén nem is akar ő megölni senkit. A nap végén viszont így is egy hullával több bukkan fel az életében, mint az amúgy komfortos lenne, és ezzel kezdetét veszi egy őrült versenyfutás, amelyben orosz maffiatagok, a volt férj, egy dögös pultos, egy hasonlóan reménykeltő nyomozó meg a Finlay életébe újra betoppant bébiszitter, Vero adják a sztori dinamikáját. Utóbbi igazi támasza és segítője lesz a bajban, aki gyerekekre vigyáz, vacsorát főz – vagy éppen gödröt ás az éjszaka kellős közepén, ha éppen arra van szükség.
A Finlay Donovan ölni tudna a klasszikus receptet követi: ha valami félreérthető, akkor
azt egészen biztosan félre is fogják érteni.
Ha egyszer megfilmesítik, akkor csakis akció vígjáték készülhet belőle, az alap megvan hozzá: eleve emlékezetes a csetlő-botló főhős, aki kicsit olyan, mint egy Bridget Jonesba oltott Gillian Flynn, a gyorsan váltakozó jelenetek, a fekete humor – tényleg minden adott egy jó adaptációhoz. Egyelőre amúgy arról van szó, hogy tévésorozat készül belőle, és a Hatalmas kis hazugságok fölött bábáskodó I. Marlene King lesz a producere (az HBO-sorozatnak szintén egy könyv adta az alapját, a végeredmény fényében tehát még jól is elsülhet a dolog).
A Finlay Donovan ölni tudna összességében egy látszólag könnyű kézzel megírt, szórakoztató krimi, ami nem akarja magát többnek mutatni annál, ami. A nyomozó író figurája annyira nem eredeti, viszont az már igen, hogy a sok bukdácsolás, titkolózás, szimatolás közben Cosimano
borzasztó empatikusan és megértő humorral
rajzolja fel egy olyan egyedülálló anya figuráját, aki újra szeretné átvenni az ellenőrzést a saját élete felett. Az amerikai fogadtatás ráadásul megágyazott a folytatásnak, szóval Finlay Donovan megpróbáltatásai ezzel még egészen biztosan nem értek véget.
