Anthony Ryan: A vér éneke - Hollóárnyék trilógia 1.
Fumax Kiadó, 2014, 656 oldal, 4246 HUF
B+
Hogy ez lenne a legjobb fantasy, ami az utóbbi években íródott, azt ugyan bőven nem merném állítani, de az egészen biztos, hogy a legambiciózusabb. Anthony Ryan Hollóárnyék-trilógiájának első kötete egy bő 650 oldalas monstrum, ami egészen kicsiből indulva nyílik ki egy grandiózus, egy egész világot felépítő történetté. Hogy az esetleges félreértéseket már az elején tisztázzuk: a cím ellenére a könyv nem egy esztelen kaszabolásmaraton, és a mangás beütésű borító enyhén lányregényes sugallata is csalfa. A vér éneke többnyire egy klasszikus stílusú eposzi fantasy (maga a szerző is annak tartja), bár igaz, hogy a kor trendjének engedve azért erősen és gyakran kacsintgat a többek közt a Trónok harca által képviselt darkosabb vonulat felé.
A történet főszereplője Vaelin Al Sorna, az Egységes Királyság legfőbb hadurának fia, akit tízéves korában apja bead a Hit érdekeit karddal védelmező Hatodik Rend kolostorába. Vaelinre testét-lelkét sanyargató, kőkemény kiképzés vár, de az embert próbáló és férfivá nevelő évek alatt rendtestvéreiben új barátokra, sőt, új családra lel. A könyv első fele ezt a kiképzést meséli el: Ryan Vaelin szemszögén keresztül mutatja be az eseményeket, így az olvasó nézőpontja is a Rend saját, elszigetelt világára szűkül. Vajmi keveset tudunk a Királyság dolgairól, működéséről, természetéről, és csak elejtett megjegyzések és információmorzsák utalnak mindarra az országok, rendek és hatalmasok közti konfliktusra, amiből pár száz oldallal később majd maga a felnőtt főhős is kiveszi a részét.
Ez a késleltetés nem csak a cselekményre vonatkozik: Ryan aprólékosan bontja ki Vaelin jellemét is, és hosszú idő eltelik, mire megértjük családi hátterét, és a Rendhez kerülésének okait. Ezek a kiszámítottan adagolt információk sem érnének azonban sokat, ha az író nem értene olyan nagyszerűen a karakterábrázoláshoz – merthogy A vér énekének első fele szinte csak erről szól. Vaelin figurája szerencsére rendkívül aprólékos és finom ecsetvonásokkal megfestett, motivációi, őrlődései, érzései mindig indokoltak, hitelesek és átérezhetők. A tipikus tékozló hős ő, aki csak egy egyszerű, nyugodt életet akarna, de a neki kiosztott kártyák egyre nagyobb konfliktusokba sodorják bele.
A gyilkolásra kiképzett, de a vérontástól megcsömörlő, tartózkodó és végül undorodó protagonista éppen akkora klisé, mint a rettenthetetlen, nemes lovag, de Ryan lélekrajza elég árnyalt, komplex és izgalmas ahhoz, hogy maga és Vaelin mellé állítsa az olvasót. A mellékalakok, a főhős rendtestvéreitől kezdve a mestereken át a királyig vagy Vaelin szerelméig szintén átgondolt, eleven figurák, akik az évek és a lapok fogyásával jól láthatóan érnek és változnak. Amikor az 500. oldal környékén visszagondolsz arra, hogy ezek a karakterek milyenek voltak 400 oldallal korábban, akkor rájössz, hogy ilyen fokú fejlődéstörténettel ritkán találkozol egy fantasyben.
A vér éneke ettől függetlenül nem tökéletes. Ryan, mintha csak egy kézikönyvből dolgozna, belezsúfol a történetbe minden „kötelező” elemet a misztikumtól és orgyilkosságtól a főhős különlegességén, kiválasztottságán (maga „a vér éneke”) át az idealizált szerelemig és a várostromig, és a másfél-két évtizedet felölelő, így aztán kissé eleve darabos történet egysége időről-időre meginog. Tény azonban, hogy soha nem esik szét.
Amiben pedig Ryan mindenképpen nagyszerű, az a gyilkolás és a háború hatásainak ábrázolása: az, ahogyan a különböző karakterek különbözőképpen reagálnak mindarra, amit a Rend kötelékében, a Hitért harcolva tenniük kell, egyenesen bravúros. Nem kifejezetten jellemző az eposzi fantasyre, hogy a vérontásnak (legyen az bármilyen jogos) a jellemre, a lélekre gyakorolt hatását boncolgassa (ahogy Orson Scott Card hasonló felütésű sci-fije, a Végjáték teszi), annál ugyanis rendszerint sokkal jobban el van foglalva a világépítéssel és a monumentalitásra való törekvéssel. Ryan írói tehetségének legfőbb bizonyítéka az, hogy ebben a hatalmas csatákkal, sötét mágiával és egyre növekvő tétekkel teli, komor és vérmocskos történetben sosem feledkezik el az emberről. És mi más lenne a lényege a művészetnek, ha nem ez?
