December 10-én délután hivatalosan is átvette Krasznahorkai László az irodalmi Nobel-díjat, ezzel pedig lezárult a díj kihirdetése óta tartó ünnepi időszak, amelyben számos projekt és esemény történt az író tiszteletére. A díjátadót több helyen is közvetítették élőben, nem mellesleg Szentendrén is, ahol Krasznahorkai László sok évet élt, és ahol megírta a Sátántangót.
Ennek alkalmából a szerző barátai, Keresztury Tibor, Szirtes János és feLugossy László mesélt fiatalkori emlékeikről, az életműhöz és Krasznahorkai személyéhez kapcsolódó élményeikről, valamint Szentendre meghatározó erejéről.
A beszélgetés a Ferenczy Múzeumi Cetrum szervezésében jött létre a MűvészetMalomban, ahol a Nobel-díj örömére meghosszabbított Minduntalan című, Krasznahorkai prózavilágát bemutató kiállítás is helyet kapott. A beszélgetést a kiállítás kurátora, Szilágyi Zsófia Júlia irodalomtörténész vezette.
Krasznahorkai befejezi az írást?
A résztvevők mindannyian Krasznahorkai közeli barátai, sőt művésztársai, így adódott a kérdés a beszélgetés elején, hogy ki hogyan találkozott az íróval. Keresztury Tibor indította a sort, aki egyetemi hallgató volt, amikor megjelent a Sátántangó, ami óriási hatással volt rá. Nem sokkal később kritikát írt a könyvről, ami az íróhoz is eljutott.
Ő volt az egyik olyan szerző, aki miatt életre szólóan irodalommal kezdtem foglalkozni”
– mondta Keresztury.
Szirtes és feLugossy ezzel ellentétben már korábban megismerkedtek Krasznahorkaival, mivel mindannyian Szentendrén laktak. Akkoriban ugyanis nagy művészeti élet uralkodott a városban, rendszeresek voltak a művészeti találkozók, nem egy törzshely volt, ahol az alkotók összegyűlhettek. feLugossy azt is kiemelte, hogy már akkor több közös projektben részt vettek, kisebb filmeket készítettek, performanszokat állítottak össze a felolvasásokhoz. Például Az utolsó hajó című Krasznahorkai-novellát hangjátékban akarták feldolgozni, de végül nem készítették el, a novellából később Tarr Béla forgatott filmet.
A december 7-én elhangzott Nobel-beszéd is felmerült a kerekasztalon: Keresztury arra számított, hogy aktuálpolitikáról lesz szó benne, de aztán egy sokkal érdekesebb szöveget kapott. Meglátásában a szerző valamilyen korszak végére ért, és azt keresi, miképp lehet továbblépni. Ebben a beszélgetőpartnerei is egyetértettek. Szirtes úgy fogalmazott, hogy bár ő nem látja, a környezetében többen is ugyanerre a következtetésre jutottak: a stockholmi beszéd valaminek a végét jelentette az író életében.
A remény feladásának pillanata volt ez”
– mondta Keresztury.
Krasznahorkai, az örök kívülálló
A beszélgetés egyik sarokpontja a Krasznahorkai személye és prózája között párhuzam volt. Mindhárom vendég úgy emlékezett vissza, hogy bár érdekes a barátjukat kiöltözve a tévében látni, mindig is egy ilyen elegáns és tekintéllyel rendelkező embernek ismerték. A líraiság és a kimértség, ami a prózáját is jellemzi, személyiségére és viselkedésére is igaz.
Mindig is ilyen elegáns fekete lovag volt”
– mesélte Szirtes.
Keresztury szerint ehhez Krasznahorkai irodalmi munkássága is hozzátartozik, ugyanis már a kezdetektől egyfajta kívülállónak számított, stílusa és írásmódja páratlan jelenség. A nagy elődök között az általa kedvelt nagy szkeptikusokat emlegette, például: Samuel Beckett, Franz Kafka vagy Thomas Bernhard. Világsikerének titka is az lehet, hogy a kortárs tendenciák felett helyezkedik el:
Ez úgy néz ki a kortárs magyar irodalomban, mint amikor a pikulások között egyszercsak megszólal egy nagyzenekar”
– magyarázta Keresztury.
Egy előadás, ahol hajléktalanok fogadják a nézőket
Ezt talán a fiatalabb olvasók nem tudják, de Krasznahorkai életművét számos kisebb-nagyobb performansz követte végig. Szirtes például arra emlékezett vissza, hogy korábban a Háború és háború című regényt akarták megfilmesíteni Fehér György rendezővel, ami végül nem sikerült, de két performansz született a regény alapján. De olyan is előfordult, hogy Krasznahorkai elkérte Szirtes budapesti műtermét, és egy kisebb társaság előtt olvasott fel. Az egyetlen kelléke ehhez egy falra akasztott kitömött rókafej volt.
feLugossy László hozzátette, hogy több korábbi tárlatát nyitotta meg a szerző, illetve nem egyszer külföldön is részt vettek közös projektekben. Keresztury pedig a Művészetek Palotája (MÜPA) irodalmi szerkesztőjeként több közös estet szervezett Krasznahorkaival.
Egy alkalommal például a szerző felsétált az est elején és lekísérte a műsorvezetőt a színpadról, mivel meglátásában nem volt rá szükség, máskor pedig teljes sötétségben mutatták be a kötetét. Az is előfordult, hogy Krasznahorkai hajléktalanokat akart állítani a sorok mellé, hogy a beérkező nézőket ők fogadják.
Mi a legfontosabb az életműben?
Szilágyi Zsófia szerint az életművet sokszor már-már közhelyesen csak az apokaliptikus jelzővel illetik, pedig ennél sokkal részletgazdagabb; kíváncsi volt, hogy a barátai hogyan foglalnák össze a prózavilágát. feLugossy szerint az apokalipszis nem is teljes egészében helytálló, mivel Krasznahorkai nem a világ végéről, hanem a jelenünkről beszél, amiben a boldogság és a reménytelenség egyaránt megélhető, de mindenképp nyugtalanító, amit kiválóan tud ábrázolni a szerző.
Szirtes kicsit távolabb lépve úgy fogalmazott, hogy Krasznahorkaiban az a legérdekesebb, hogy miként dolgozza fel a valóság eseményeit. Számára különösen érdekes, hogy egy élményből először fikció, majd újra valóság lesz egy kötetben. Így nem is az egyes dolgok az érdekesek, hanem az, ahogyan ezt az író ábrázolja a prózájában:
A saját tapasztalásom semmi ahhoz képet, amit Krasznahorkai ábrázol.”
Végül Keresztury azt emelte ki, hogy milyen finoman bánik az író az egyetemesség és a lokalitás kettősségével, ugyanis egyik regénye sem elszállt, grandiózus dolgokat ábrázol, hanem a kisebb, emberi léptékű tényezőkből indul ki, hogy az univerzum nagy kérdéseihez eljusson. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy mennyire szimpatizál az elesettekkel és a társadalom alacsonyabb rétegeivel, és mennyire szépen tudja egyszerre az életbelit és a metafizikait megjeleníteni:
A művészetében a kis nézőpontok mindig egyetemes célok felé tartanak.”
Fotó: Ferenczy Múzeumi Centrum / Facebook
