Krasznahorkai László utoljára a Margó Irodalmi Fesztiválon, 2017-ben lépett színpadra magyar közönség előtt, az irodalmi Nobel-díjnak köszönhetően viszont egyre többet fordul meg eseményeken, sőt hamarosan hivatalosan is visszatér a Magvető eseményén. A szerző az utóbbi időben Torinóban, Szegeden és Budapesten is látható volt, de ezek vagy idegennyelvű közönség előtt zajlottak, vagy pedig zenés előadások, felolvasások vagy zártkörű alkalmak voltak. Hosszú idő után tehát a marosvásárhelyi volt az első, magyar nyelvű közönség előtt tartott beszélgetése.
A Kultúrpalotában az író könyveinek szerkesztője, Szegő János kérdezte zenéről, utazásról, írásról, kudarcról, hosszú mondatokról és Angela Merkelről. Felszabadult, humoros beszélgetést hallhattak a jelen lévők, amit az Erdély TV élőben közvetített.
Milyen ember Krasznahorkai László?
Szegő János egy egyszerűnek tűnő kérdéssel indított: miért annyira fontos Krasznahorkai Lászlónak a rögtönzés? Az író egy rögtönzéssel válaszolt, miszerint Szegő egy kiváló moderátor, aki mindent tud, kivéve a szerző édesanyjának nevét és személyi számát.
„Pár hete volt szerencsém arról beszélni egy prágai könyvvásáron, hogy milyen ember vagy te” – idézte fel Szegő, majd ki is tért arra, hogy Krasznahorkainak milyen fontos a zene. Úgy fogalmazott: valahol a Johann Sebastian Bach – Kurtág György – Thelonious Monk tengelyen tudja elhelyezni őt, utóbbi azért is fontos, mert a szerzőről tudni lehet, hogy nagy jazzrajongó.
Johann Sebastian Bach nélkül tulajdonképpen nekem nincsen semmi. Viszont ez a semmi rendkívül gazdag”
– mesélte a szerző, és kifejtette, hogy Monk és Kurtág hogyan is fogják közre ezt a „semmit”.
Krasznahorkai szerint Kurtágnál a hangok mind-mind saját univerzumot alkotnak, amelyeknek jelentőségét sokszor a zeneszerző diákjai sem tudják felmérni, de mindig a diákoknak kell rájönniük, hogy miért vagy hogyan hibáznak. Az író hasonlót tapasztalt Japánban is, amikor mesterségeket tanult, mivel szembesült azzal, hogy az iszei szentélyt 20 évente újjá kell építeni, amit mindig rednkívüli pontossággal készítenek el a mesterek.
Ezeket a szentélyeket mindig egy különleges fából, hinoki ciprusból építik, és ezzel Krasznahorkai azért van ennyire tisztában, mert a saját szemével tapasztalta egy japán asztalosműhelyben, ahol segédmunkásként pár hetet eltöltött.
„Azt akartam megérteni, hogy ha legyalulnak egy hinoki-ciprus darabot, akkor az mitől olyan elképesztően sima. (…) Egy nagyon kedves főács fogadott, aki azt mondta: itt a deszka, itt a gyalu, húzott kettőt rajta, és azt kérdezte, fog menni? És ez ment egész nap.
Este már annyira sima volt, hogy az elképzelhetetlen. (…) Másnap hajnalban megkérdeztem, hogy látta-e a munkámat. De csak jelezte, hogy csináljam tovább.”
Végül közel két hétig tartott a folyamat, mígnem egy ponton a japán ács már rábólintott a munkára. Bár Krasznahorkai egyáltalán nem értette, mikor is volt az a pont, amikor már jó volt, hiszen előtte is sima volt. Szerinte Kurtág György is ugyanebben a szellemben alkot.
„János, szerelmes vagyok beléd”
Szegő János, jó érzékkel megragadva a helyzetet, meg is kérdezte a szerzőt, hogy vajon a hinoki ciprus és a nyelv, az írás között milyen hasonlóság van. A válaszból pedig az is kiderült, hogy az emlegetett asztalos anekdota nem egy egyszerű történet, hanem Krasznahorkai írásmódjának alapja:
A hinoki ciprus és a nyelv, amit használok, egy és ugyanaz. Nincs különbség.”
Az egyes regényeihez nem különálló művekként viszonyul, hanem egy folyamatos műnek látja, amiben kijelölhetők eltérő szereplők, helyszínek és időszakok, de mind ugyanazt a fonalat veszi fel. De ez nem azt jelenti, hogy a művek önmagukban ne állnának meg, hiszen ahogyan arra Szegő is felhívta a figyelmet, egyes kultúrákról csak akkor kezdett írni Krasznahorkai, amikor járt azokon a helyszíneken. Az őt ért benyomások, történések egységes élményt alkotnak benne, mint egy zenemű, amely először emlékeket és gondolatokat formálnak benne, majd amint összeálltak a gondolatai, regény formájában is leírja:
„És ha elér a szöveg egy bizonyos része arra a fokra, hogy már nem érzek hibákat, és az a világ, amit egy-egy hős vagy történetszál mozgat, rendben van, akkor csak annyi a dolgom, hogy leírjam.
Tulajdonképpen csak azt a részét tudom munkának nevezni, amikor már csak leírom a kész szöveget.”
Természetesen a hosszú mondatok kérdése is felmerült, aminél a szerző szerint ugyanúgy a zeneiség a meghatározó, mivel vannak olyan helyzetek, érzések vagy gondolatok, amiket nem lehet „csinos kis mondatokba” foglalni, mivel az ellentmond a valóságnak. Akárcsak a zenében, az írásban is a pontosság a fontos, ennek pedig része az, hogy nem lehet darabokra bontani, hanem folyamatában ábrázolható csupán.
Egy meglepő és humoros példát is említett a szerző:
20 éve ismerlek János, és azóta gyötör egy érzés. Én szerelmes vagyok beléd”.
Ezt ugyan meg lehet fogalmazni egyszerűen és tömören, de a szerző szerint ez sokkal több ennél, a szerelem vagy a gyűlölet esetében az sokkal inkább kirobban az emberből, mint hogy rövid mondatokban megfogalmazódjon.
De az életműben ez bármennyire is gyakori, a kezdetben még nem volt ennyire meghatározó, emelte ki Szegő. A fordulat Az ellenállás melankóliája című kötetnél jelentkezett, a Sátántangó és a Kegyelmi viszonyok nyelvezete még visszafogottabb volt ilyen szempontból. De a hosszú mondattal és a retorikai megformáltsággal már korábban találkozott, ez volt részben az egyik tudatos kiindulópont, ami elindította az írás felé, főleg az egyetemi tanulmányain keresztül: „A Sátántangón nagyon érződik, hogy latin szakos voltam. A latin nyelven keresztül ismertem meg – amit még ma is Cicerón és Tacituson keresztül tanítanak – ezeket a fantasztikus mondatokat. Amik olyan tökéletesek, hogy az ember csak bámulja”.
De a Sátántangó utólagos sikere és népszerűsége ellenére a szerző kiemelte: fontos látni, hogy ott egy első regényről volt szó, amihez akkoriban nem is tervezett újabb kötetet írni. Sőt, nem is készült írónak. Sokáig nem találta a helyét, az írás is csak egy lehetőségnek tűnt a többi közül.
Nem volt kifejezett célom a levéssel. Nem tudtam behatárolni, hogy mi ne érdekeljen.”
Miért lett író Krasznahorkai?
Természetesen adódott a kérdés, hogy ha nem akart, akkor mégis hogyan lett belőle író. A szerző szerint azért vágott bele egy újabb könyvbe a Sátántangó után, mert azt nem találta tökéletesnek. Megtudtuk, hogy a nemrég elhunyt Tarr Béla miatt újra elő kellett vennie a regényt a megírás után, és újra el kellett olvasnia, mivel már a 80-as években tervezték, hogy filmet készítenek belőle. Ezáltal Krasznahorkai kívülről tekintett a szövegre, és szembesült annak hibáival:
„Amikor olvastam és elértem a második fejezethez, amiben van egy rendőrségi jelenet, akkor azt mondtam magamban: hogy ez mi? Ez teljesen félreértett kafkásított szöveg.
Megbocsáthatatlan. Nagyon sokáig nem tudtam, mit csinálni, még jó, hogy ott volt a film mint feladat.”
A Sátántangó kudarcát csakis úgy tudta jóvátenni, ha nekiáll még egy könyvet írni, amiben a hibákat kiküszöböli: ebből született Az ellenállás melankóliája. De ezzel sem volt megelégedve. Így követték egymást a könyvek, hiszen egyik sem felelt meg a szerző elvárásainak.
„Egyre közelebb volt a kudarcok felismerésének tempója. És a végén jött szembe egy rendőr, aki mondta, hogy mutassam meg a személyi igazolványomat, majd megkérdezte: Maga író? Mit mondhattam volna? Ráadásul utána még kaptam díjakat is ezekre a könyvekre (…).
És a végén itt vagyok öregen, és már nem tudok megváltozni. Nem tudom elhagyni vagy meg nem történtté tenni”.
Legújabb kötete, A magyar nemzet biztonsága kapcsán az is felmerült, hogy a szerző abbahagyja az írást (kritikánk a könyvről). A könyvben ugyanis szerepel egy azonos nevű író, aki le akarja rakni a tollat, és ez részben megfelel a tényleges Krasznahorkai véleményének. Bár tisztázta, hogy ez csak játék, és nem önéletrajzi könyvről van szó.
„Annyira meg voltak rémülve, hogy meg se vertek”
Krasznahorkai továbbá elmesélt egy rövid anekdotát, miszerint gyerekkorában jó barátságban volt egy román suszterral Gyulán, aki időnként megengedte neki és a barátjának, hogy meghúzzák a harangot. Más gyulai történeteket is felidézett: „Ez egy nagyon más város volt akkor, és amikor eltűnt, akkor én is eltűntem. Aztán mikor sok-sok év után visszatértem, már nem találtam a helyén.
Látszólag minden meg volt, de semmi nem volt a helyén.”
De a gyerekkori történetek és a nosztalgia mégsem múlnak el nyomtalanul, Krasznahorkai élvezettel mesélt az egykori Gyuláról. Megemlítette, hogy szökős gyerek volt: amikor háromévesen magabiztosan átsétált a szomszéd faluba, rendőrmotor oldalkocsijában tért haza, ahol az egész család meglepetten fogadta:
„Azt a büszkeséget soha nem felejtem el, hogy ők most engem látnak egy rendőrmotor oldalkocsijában.
Annyira boldog voltam, ők meg annyira meg voltak rémülve, hogy meg se vertek.”
A szökés pedig később sem maradt abba; 31 évesen jutott útlevélhez, amivel már elhagyhatta az országot. Bár megjegyezte, hogy ekkor már nem ugyanarról a szökésről volt szó, hanem „maga elől szökött”. Persze ezek a szökések nem voltak annyira elszomorítóak, mint amit ez a kiszólás sejtet, erről az az anekdota is árulkodik, mikor fiatalon egy Dzsingisz kán-konferenciára jutott ki Ulánbátorba, majd onnan Pekingbe is átment. De megjárta Moszkvát és New Yorkot is.
A beszélgetés végén a Nobel-díj megélése is felmerült. Krasznahorkai bár nagyon érdeklődő volt a Nobel-vacsorán, az ottani tudósokkal csak a saját tudományterületükről tudott beszélgetni, az ő foglalkozására nem nagyon kérdeztek rá. Kivétel Angela Merkel volt, akivel azóta már szorosabb is lett az ismeretségük, és állítólag újra találkoznak majd. Szegő János a végén pedig feltette a kérdést, amire talán mindannyian kíváncsiak voltunk – hogy mit is jelent megélni egy ilyen díjat.
Egyáltalán nem tudom megmondani, mi volt velem ott. Tudtam, hogy megkaptam a Nobel-díjat, de nem hittem el.”
Fotó: Látó Szépirodalmi Folyóirat / Facebook
