B-
Thomas Bernhard: Önéletrajzi írások, Ab Ovo, Bp., 2007
Megint Bernhard. Sokadszor, elkerülhetetlenül, mindörökké. Önéletrajzi írásai azonban problematikus szövegek, hiszen bár folyamatosan használja a fikciós regények alapelemeit, mégis szokatlanul közel engedi magához olvasóját és nagyon sok mindent elárul az alkotóról. Ez a tényező pedig kissé túlmutat magán a nyelven, azon a beszédmódon, amelyet Bernhard zenei kompozícióként, kíméletlen fúgaként épített fel.
Az Önéletrajzi írásokban kétségtelenül a nyelvi teljesítmény és a valóság viszonya a legérdekesebb. Mindig is nehezen lehetett eldönteni, hogy ezzel a szitokzuhataggal szemben milyen stratégia volna célravezető a befogadó számára: a beszéd öntörvényű hipertrófiájának vizsgálata vagy a referenciális olvasat. Aki azonban arra számít, hogy mindenre fény derül, csalódni fog, Bernhard ugyanis most sem csíphető el vagy érhető tetten. Kezdjük azzal, hogy az első részben, amely az Egy gyerek címre hallgat, a szélsőségesen fogalmazó szerzőre szinte alig emlékeztető stílusban tűnik fel a kisgyermekkor állapotrajza, középpontban az autonóm szellemiségét meghatározó nagyapával.
Rögtön azután viszont, immár alcímekkel ellátva, beindul a közismert gépezet, s a szerző gyermekkora helyszínének, Salzburg városának elátkozásába kezd. Ezt követően pedig hol az életrajz, hol a nyelvi szituáció váltogatja egymást, többféle dikciót alkalmazva. Az ok című rész, a második világháború idején szerzett tapasztalatokról számol be, a kötet erőssége A pince, amely mint az addigi élethelyzetből való Kivonulás jelenik meg, hatalmas monológokkal körülbástyázva, hogy aztán A lélegzet és A hideg bemutassa a legsúlyosabb veszteséget, szeretett nagyapja halálát, illetve saját betegségét, amely őt magát is a halál pereméig sodorta. Végül a grafenhofi szanatóriumban töltött idő és az édesanya elveszítése zárja a kötetet, ám a szöveg inkább csak váratlanul megszakad, különösebb előreutalás nélkül az életpálya későbbi szakaszaira. Így bár az kiderül, hogy a zenei szerkesztésű szövegek az elbeszélő muzikális készségéből fakadnak, legfontosabb „démoni” élménye pedig Dosztojevszkij Ördögök című regénye, mégsem kapunk választ az írói hivatás választására, kialakulására.
Az önéletrajzi írásokból nyerhető legfontosabb információ az, hogy a Thomas Bernhard-i nyelv visszatérő elemei honnan is származnak. A legnagyobb hatás kétségkívül nagyapjától ered, aki sikertelen íróként egy egész életre elültette unokájában a pesszimizmust és az emberi ostobasággal, gonoszsággal szembeni kérlelhetetlen ellenszenvet. Az internátusban töltött évek a „nemzetiszocialista-katolikus” világrend ellen mozgósított kirohanásokra adnak magyarázatot, míg a szanatóriumi időszak az egész létezéssel szembeni, gyakran dühödt undor gyökerei. De ugyanilyen fontos Bernhard baloldalisága, amelynek semmi köze ahhoz a baloldalisághoz, ahogy azt a magyar nyelv napjainkban interpretálja. Mint kiderül, a szerző egyszer csak a gimnázium szellemellenes közegéből kivonult és elindult „az ellenkező irányba”, s kereskedőtanoncként Salzburg szegénynegyedében dolgozni kezdett. Itt lett szemtanúja annak az emberi nyomornak, kiszolgáltatottságnak, amely részvétet ébresztett benne a társadalomból kivetettek iránt. S nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a keserű küzdelmet sem, amit az író az utolsó részben saját származásának felkutatásáért folytat. De beszélhetnénk még a történelmi évekről is, hiszen Bernhard olyan plasztikus részletességgel számol be a háború abszurditásáról, a salzburgi bombázásokról, a kollektív őrületről, hogy nem csodálható, ha ilyen élmények fényében egy melankóliára és öngyilkosságra hajlamos hiperérzékeny félárva a világ sötét oldalára vált fogékonnyá. A nagyapa, illetve a felvonuló emberi menazséria néhány szimpatikus és Bernhard szellemi fejlődését előrelendítő lakója pedig arra is rádöbbenti az olvasót, hogy a meghatározó nagyregényekben miért mindig egy Mestertől ered az a beszéd, amely azután az őt hallgató Tanítvány tolmácsolásában válik elbeszélői szólammá.
Az Öneletrajzi írásokban mindezek mellett a legkristályosabban itt jelenik meg Bernhard világképe, végsőkig vitt pesszimizmusa. A bernhardi konklúzió csak annyi, hogy a létezés abszurd „szenvedésövezet”, amelynek sem oka, sem célja, sem értelme, de még használható tanulsága sincsen, s ahol végül mindig „benyújtják a számlát”. Ezt az ontológiai tapasztalatot azonban olyan fekete humorban pácolja, amely egyszerre okoz megrendülést és görcsös hahotákat. Igaz, ő a nyelv kifejezőképességében sem bízik, megragadhatatlannak találja a valóságot, az emberek közötti kommunikációt pedig felesleges erőfeszítésnek, amely csak félreértések és félreértelmezések lesújtó sorozata.
Éppen ezért nem árt az óvatosság. Bernhard világa többrétegű bűvészdoboz, látszólag problémamentesen értelmezhető, mégsem biztos, hogy önéletrajzi szövegként olvasható. Külön tanulmányt érdemelne továbbá a magyar fordítás, amely három szerző remek munkája. Ilyenkor teszi fel magának az ember a kérdést: ha ezt egyszer már így és ennyire megírták, akkor most élete hátralévő idejében vajon mit olvasson? Ahogy ő mondja az Ördögökről, legfőbb ifjúkori olvasmányélményéről: talán felesleges is „további hasonlóan rettenetes nagyságokat” keresgélni, hiszen ilyen úgysem lesz több. Marad hát ez a kötet, meg a többi Bernhard-regény, újra és újra.
