Csányi Vilmos új könyvének izgalmas alaptörténete szerint Balázs, a biológus kutató éppen kutyájával sétál, amikor hirtelen a kétezer évvel későbbi valóságban találja magát. Azért kerül a jövőbe, hogy az akkor élő embereknek információt szolgáltasson a maga koráról: a 2025 körüli évekről, amit a későbbi időkben élő társaink egyébként csak őskorként emlegetnek.
Bár a kötet párbeszédekre és cselekményre épül egy fiktív valóságban, a regényforma csak jól működő álca. Valójában egy megrázó, elgondolkodtató, közben mégis játékos és humoros elmélkedés arról, mi történhet majd, ha valóban végbemegy a tudósok által jósolt nagy összeomlás. Azaz, ha a Föld nem bírja tovább elviselni, amit vele művelünk, és szépen lassan kiveti magából az embert. Jó hír: a bolygónk nem dönt véglegesen, indulatból és jogos dühből. Egy apró esélyt azért még otthagy nekünk.
Meztelenség és modern technika
Az első dolog, amit megtanulunk az irodalmi művek értelmezésével kapcsolatban, hogy az elbeszélőt sohasem szabad az íróval azonosítani, ha ő maga nem ad külön iránymutatást erre. Bevallom, ezt képtelen voltam megtenni A Látogató olvasása közben. Egyszerűen el nem tudtam volna képzelni, hogy akad más – akár csak fiktív – biológus a világegyetemben,
akit szívesebben vinnének el egy gyors mustrára a jövő emberei, mint a mi utánozhatatlan Csányi Vilmosunkat.
Szóval utólagos engedelmével, képtelen voltam nem őt gondolni Balázsnak, de ez persze mindenkinek szíve joga.
A 90 éves Csányi Vilmost, világhírű etológust köszöntötték barátai, kollégái, egykori tanítványai.
A történet során egy különös társadalom bontakozik ki előttünk, ahol egyszerre találunk utalásokat az emberiség legősibb múltjára – például a meztelenséggel, a mezítláb járással, a vadászok csoportjával vagy a természettel való szimbiózissal –, miközben az egész világ mégis újragondolt keretek között működik, ahol már ugyanúgy megjelenik a technika, a tudatosság és a múlt tanulságainak levonása is.
Állomásról állomásra látogatjuk végig Balázzsal a jövő kulcsfontosságú szerveződéseit, és ámulva szembesülünk azzal, hogy a bolygón mindössze hetvenezer ember él. A bioszféra szempontjából ugyanis ezt tartják a legideálisabbnak a földlakók, akik nem félnek szigorúan tartani a rendet, még ha előfordul, hogy 150 évig élnek is.
Mi az ember tragédiája?
A jövőbeli sétánk valójában rólunk szól, a most élő emberekről, akik lassan kilencmilliárdan lakjuk a bolygót, esszük a tartósítószeres ételeket, halmozzuk a ruhákat és idealizáljuk a technika vívmányait. A könyv mégsem szájbarágós felelősségre vonás, hanem egy nagy tudásra épült értekezés arról, mi minek a következménye az elmúlt évezredeket tekintve, hol csúszhattak el a dolgok a rossz irányba, és mi az, ami a mai napig fontos érték ebben a világunkban.
Balázs ugyanis nem csak szemlél: míg ő végigjárja a jövőt, szépen lassan megosztja a maga élményeit, gondolatait a máról.
Mesél a gyerekkoráról, amikor a háború idején zizikesen kellett enni a sárgaborsólevest, ha épp nem volt más. A közösségi létezésre született ember buta elveiről, amikor a csecsemőt tudatosan igyekezett elválasztani a szülőktől, holott ő még bőven ráért volna a felnőtt működést gyakorolni hosszú évekig. A megsokszorozódott közösségekről, akik olyan tömegekké lettek, hogy már nem volt együttes fizikai tapasztalat: csak az ideológia, ami összekötött az élmények helyett. A pénzről, ami az elvégzett munka szimbóluma helyett idővel a dominancia eszközévé vált.
De vajon tehettünk volna bármit, vagy a dolgok egyszerűen csak történtek, egymásból következve?
Mi a helyzet a beszélő kutyákkal?
Az olvasó pedig hiába szembesül nagy és sokszor igenis fájó igazságokkal, mégsem szomorúan, leszegett fejjel bandukol végig az utazáson. Humor és játék is fér a sorok közé, ennek pedig egyik leginkább szívet melengető képviselői a beszélő kutyák. Bizony, az állatoknak ez a faja – Balázs látogatásának idején – már több száz éve társalog az emberrel.
A szerző persze nem hagyja, hogy azt gondoljuk, fantáziája túl messzire szaladt a regényírás közben: ezzel kapcsolatban is kapunk tudományos magyarázatot.
„Amikor vizsgálni kezdtük a kutyákat, hamar rájöttem, hogy sok mindent megértenek a beszédünkből, és népszerű előadásaimban megemlítettem, hogy egyszer beszélni fognak. … a kutyák nemcsak a tónust értik, hanem a szavakat is, sőt képesek a hangzókat is felismerni. …Ráadásul ugyanazon az agyterületen tárolják a szavak jelentését, mint az ember. Ez feltétlenül szükséges a későbbi beszédhez, ami persze még messze van” – elmélkedik sétája során Balázs.
Majd hozzáteszi:
„…azt is én vettem észre, hogy a kutyák kérdeznek. Reggelente Jeromos megkérdezte, hogy ki viszi majd sétálni.
Kérdő pofával leült elém, és ha azt válaszoltam, hogy velem jössz, akkor a reggeli készülődés közepette velem maradt, ha azt mondtam, Nórival mész, akkor otthagyott, és a feleségemet kísérte.”
Valljátok be: bennetek is most ébredt fel a remény, hogy évek múlva a kutyátok egyszer szavakkal kéri majd a reggelit vakkantás helyett.
Érzelmi izmok, amelyekről nem is tudtunk
Kár volna azt gondolni, hogy a jövőben épülő világ teljesen idillikus, még ha erre is törekednek a lakói azzal, hogy igyekeznek harmóniába hozni az ösztönösséget a tudatossággal.
Az új világban nagy kérdés, hogy mit csináljanak az emberi szenvedéllyel, amely újra és újra megpróbálná a lehetetlent, ami felfedezne, alkotna, víziókat teljesítene be. Vajon a korlátokkal való alkotás valódi teremtés? Tud-e az ember valóban csak a közösségért élni? Egy társadalomban, ahol nincs helye az agressziónak, biztos, hogy az nem bukkan fel mégis egyszer csak a semmiből?
A kérdésekre talán mindannyian kicsit másképp olvassuk a választ: személyiségünktől, vágyainktól, reményeinktől függően. Másképp döntenénk, ha egy templomban állva egyszerre hétezer vallás közül választhatnánk belátásunk szerint. Mást súgna az eszünk vagy épp az ösztönünk, ha bevehetnénk egy tablettát, ami segít törölni az aktuális hitünket.
Máshogy viszonyulnánk a teljesen szabad szerelemhez, attól függően: szeretjük vagy nehéznek érezzük a párkapcsolati kereteket.
A Látogató ezerféle érzést generál bennünk, és olyan kérdésekkel szembesít, amit talán sohasem tettünk fel magunknak.
Kicsit olyan élmény, mint először találkozni egy sporttal, ami ráébreszt: ott is vannak izmaink, ahol eddig nem is sejtettük.
Tényleg langyos a víz, vagy csak máshoz szoktunk?
A kötetben sokat tanulunk az evolúcióról és a különböző korokról, fajokról is: például megtudjuk, miért érdemes Gaia Anyának (azaz a Földnek, aki itt tudatára ébredt entitásként jelenik meg), visszahoznia kardfogú tigriseket több ezer évvel kihalásuk után, vagy milyen problémája van azzal, hogy a kutyák igényt támasztanak egy saját kultúra létrehozására.
„Tehát amikor egy oroszláncsapat megtámad és felzabál egy zebrát, az éppen Gaia Anya egyik gondolata?” – hangzik el az egyik legmellbevágóbb kérdés Balázstól, amit bevallom, én még órákig cipeltem magammal tovább.
Remeteszigeten, utunk vége felé aztán találkozunk azokkal, akik valamiért nem tudnak a társadalom részei lenni: őket ide száműzik, itt élik kiúttalanságban töltött napjaikat. Mégis itt hallom az egyik legfontosabb mondatot, ami valójában végig ott mocorgott bennem, és nem hagyott belesimulni az idilli jövőbe, végig birizgált belülről.
„Az ember nem arra lett tervezve, hogy egy langyos, szabályozott tóban lebegjen. Küzdelem nélkül nincs fejlődés”
– mondja a tudós, aki éppen e langyosság miatt önként vállalta a száműzetést. Én pedig őszintén nem tudom, hogy a szocializációm, a korlátaim, a józan eszem vagy épp az ösztöneim miatt tudok leginkább vele egyetérteni.
A jövő tükrében vajon minek tűnik a jelen?
A könyvben megismert látogató képes objektíven, valódi szemlélőként befogadni a jövő gondolatait, miközben az általa kísért olvasókban valószínűleg dúlnak az érzelmek és a kérdések. Van, ami tényleg jobbnak tűnik amott, de vajon megérné az áldozatot, amit sohasem tapasztalhatnánk meg érte?
És itt most természetesen nem a mesterséges ételekre, vagy a túlvásárlásra gondolok: sokkal elemibb dolgokra, amik szerintem az emberi lét részei. Szóval hiába értem a tanulságokat, hiába látom a mesterséges intelligencia okos használatát, a közösségek erejébe vetett hitet, a 150 évig tartó életet, a virágzó bioszférát.
Nem tudom azt érezni, hogy ott akarok élni.
A kötet végére érve egyedül arra vágyom, hogy ebben a mai, káoszos, túlhasznált, túlpörgött világunkban találjuk már meg végre a mértéket. Fordítsuk vissza valahogy a visszafordíthatatlant. Értsük meg, hogy nekünk mit kell beletenni a nagy egészbe. Tanuljunk meg egyszerre ösztönösnek és tudatosnak lenni, hogy élvezhessük a békét és a szenvedélyt is egyben.
Ki tudja? Talán éppen ezt a vágyat akarta felébreszteni bennünk a szerző. És ha mindannyian megtaláljuk magunkban, még az is lehet, hogy eljön a nap, amikor a kutyáink valóban beszélni kezdenek.
Nyitókép: Valuska Gábor
