Kovács Dominik és Kovács Viktor, azaz a Kovács Ikrek néven ismert páros még 2024-ben Lesz majd minden című regényükkel lettek a Margó-díj különdíjasai (olvass bele): megkapták az Erste #higgymagadban támogatását. A díj elnyerése után egy évvel interjúban kérdeztük őket, hogy mit jelentett a támogatás, milyen alkotói folyamatokon mennek keresztül és hogy milyen új projektjeik vannak a láthatáron. Sőt egy podcastben is beszélgettünk velük a kötet megírásáról, emlékezésről és gyerekkorról.
Az ikerpár most Vendégségben férfiaknál címen ír tárcasorozatot a Könyves Magazin oldalára. Ez a második rész (Korábbi részek itt olvashatóak: első rész, második rész, harmadik rész).
Kovács Dominik − Kovács Viktor: Titok
Adélka szépen reggelizett, a vajas kenyér héját is megette, a bögrében nem maradt tea. Amíg fogat mosott, Margit megeskette Karcsit, hogy a strandra érve alaposan átkeni az unokájukat naptejjel, s mialatt az úszásóra zajlik, végig a medenceparton marad. Feltétlenül valahová árnyékba üljön a Karcsi, mert iszonyat hőség lesz. Nem is érti a fiáékat, miért szervezték be programnak ezt a tanfolyamot, olyan szépen elvolnának idehaza a hűsben. Ha bukik a nap, úgyis kimennek a kertbe, akkor mozoghat a gyerek. Margit idegessége Karcsira is átragadt, Benedekvárra menet, a kanyaroknál úgy forgatta a kormányt, mintha még mindig a szervó nélküli Wartburgban ülne. Útközben Adélka arról kérdezte a nagyapját, ki a kedvence a Bűbájos boszorkákból. Neki a Cole a kedvence, mert a Cole-ról sose tudni, hogy jó-e vagy rossz, és a Cole már járt az alvilágban is. Karcsi elmondta, hogy ő nem néz ilyen műsorokat, tévét sem nagyon néz, sosem volt rá ideje. Délután, amikor a sorozat kezdődött, ő általában maszekolni ment. Meg aztán ő még a filmnek sem tudja elhinni, hogy fénysugarak nőjenek az ember kezéből. A férfi a benedekvári házakról magyarázott inkább, melyiket építette ő, melyikben ki lakott régen, mert hiába másik falu, valamikor itt is ismert mindenkit, tudja, hol volt a zöldség-átvevőhely, a tej- meg a tojásfelvásárló háza. Aztán csendben maradt, visszagondolta magát három-négy évtizeddel korábbra.
Mikoriban a benedekvári fürdő megnyílt, az anyjával hetente jártak ide lovaskocsin, piacra vagy a dinnyével házalni. Sokan vásároltak tőlük a strandolók közül, úgy látszott, nemcsak az árut szeretik, hanem a mama nyakatekert, nyájas szavajárását is, az egyetlen díszt, amit az asszony hordott, mert egyébként ki sem látszott a feketéből, a legmelegebb nyári napokon sem.
Karcsi ugyanakkor érezte az anyján, mennyire idegen neki, amit maga körül lát és hall, a napközbeni pihenés képei, a meztelenség, a vihorászás, a papucsok ráérős klaffogása.
A mamát a kufártermészet tartja valójában itt, a pokol frissen fúrt, termálvizes medrei környékén, alkudozik, kitart vagy enged, ha úgy éri meg. Egyszer aztán valami messzi turistákkal akadtak össze, tízen-húszan is lehettek, svábosan beszéltek és jó pénzűek voltak, az összes dinnyét megvették tőlük alkudozás nélkül. A mama akkor kicsit jobban örült maguknak, mint szokott.
- Nem úszol te is egyet? - fordult a fiához. - Lassan lemegy az egész nyár.
Karcsit meglepte, amit hallott, mert mióta kibukott a technikumból, a szülei minden szabad percet módszeresen felszámoltak körülötte, mondván, nem amiatt bukott ki, mert nincs feje a tanuláshoz, hanem az idejével nem tud bánni. Az apja mindig azt hangoztatta, hogy az ember számára nem a pénz vagy a föld az igazi vagyon, hanem az idő, mert arról senki sem tudja, mennyi áll a rendelkezésére, de valamennyije azért mindenkinek akad, és nem mindegy bizony, ki mire használja föl az idejét, kártyára-e, kocsmára vagy dologra. Ezen a délutánon, miután az anyja feljogosította rá, Karcsi el tudta felejteni az időt, a vízbe kúszott előle, de ott is félszeg maradt, mert most meg a kerek női idomokhoz került túlságosan közel.
Évek óta várt erre a közelségre, mégsem bírt megszólalni, amíg az egyik leány szemközt nem fröcskölte.
- Meg sem ismersz? - kérdezte nevetve, holott Karcsi tényleg nem ismerte. Margit kettővel járt alatta az iskolában, ők a Tótköznél laktak, a reformátusok közt, a leány meg az újsoron, templomba egyik sem járt, bálozni csak Margit, tehát semmi közös dolguk nem volt. A szülei mégis hallottak róla ezt-azt, Karcsi legalábbis jól emlékezett rá, miféle tiltakozásban törtek ki, mikor bejelentette nekik, hogy az újsorra udvarol. Azt hajtogatták, hogy a Póka-leány dologtalan és szélre jár, inkább elment a benedekvári cipőgyárba, minthogy idehaza legyen az anyjáék előtt, a fene tudja, mit csinál az ott, az esti busszal jár haza, mikor már rég vége a munkaidőnek. Az apja azt is kimondta Karcsi előtt, hogy ők ketten a Margittal aligha juthatnának bármire: a Margit makacs, a Karcsi meg álmatag, rosszul gazdálkodik, a szarva közt keresi a tőgyét állandóan, az is baj, ha egyet gondolnak, az is, ha mást. Még szerencse, hogy a mama végül megenyhült, csendre intette az öreget, és jóváhagyta a fiának, nősüljön, ha annyira akar, hiszen kibírta a sereget is, azontúl hány éve ide dolgozik már nekik.
Karcsi most az apjára gondolt, micsoda bolondság volt tartania a Margittól, az öreg igazából a legnagyobb szövetségesét találta meg a menyében. Az évek alatt ugyanúgy és ugyanazért egrecírozták, ellenőrizték, fegyelmezték őt. Az asszony egy nap háromszor is kisöpörte a szobát, amiben laktak, az ingeket élére vasalta, a zoknikat egészen a lehetetlenségig foltozta. Ha Karcsit eleinte zavarta is a felesége nyugtalansága, mára egészen összebékült vele, sőt, büszke volt rá.
Tudta, mit köszönhet Margitnak: a noszogatása nélkül sosem kérte volna át magát a műhelyből a kőművesbrigádba, nem szerzi meg a képesítést sem.
A faluban sorra épültek a kockaházak ekkoriban, Karcsinak se szabadnapja, se hétvégéje nem maradt, ha netán mégis, kapálni ment az öregekkel. A benedekvári strandot tulajdonképpen el is felejtette, mikor utóbb a fia mondta neki, hogy a nyaralás idejére úszótanfolyamra íratják Adélkát, meglepődött rajta, hogy egyáltalán működik még.
A strand működött, de korántsem úgy, ahogy annakidején. A kék festék pattogott a lóhereformájú medence szélén, az oldala algásodott, a mosdózuhanyból vékony sugárban folyt csak a víz. Frissnek és dinamikusnak egyedül Dani bácsi hatott, akit nem zavart meg a köré gyűlő gyerekek ásítozása, körkörös karlendítésekkel verte vissza a fáradtság támadásait. A fűzfa alá telepedő Karcsi örült neki, milyen szép kerek unokája van, a kislány fehér húsa megremegett a gyakorlatok közben. Adél a partról egyszer-kétszer a nagyapjára hunyorított még, később viszont már csak Dani bácsira figyelt, próbálta utánozni a diktált mozdulatokat, az úszódeszkába kapaszkodva felengedni magát a víz tetejére. Mindent lassabban csinált a többi gyereknél, de nem látszott rajta, hogy zavarná ez, ugrált a többiek nyomában, hangosan nevetett Dani bácsi poénjain. Az oktató színes érméket vett elő és a medence aljára dobta őket, mondván, most a merülés a tét, az nyer, aki a legbátrabb és a leggyorsabb, a legtöbb érmét hozza fel a vízből.
A lány kétszer-háromszor is lebukott, aztán rögtön ki is dugta a fejét, az arcán messziről látszott az ijedtség.
- Gyerünk, Adél! - biztatta Dani bácsi. - Egyet azért te is fel tudsz hozni!
Adél Dani bácsira nézett, majd elsírta magát. Az úszómester kivitte a nagyapjához, s miközben Karcsi törölközőbe csavarta a gyereket, még mondott ezt-azt, lehet, hogy a mélység veszélyesnek tűnik, de ő nem kér semmi olyat, ami tényleg veszélyes volna, érezze magát biztonságban az Adél, majd visszament a többiekhez. A lány Karcsi mellkasához bújt, aki meg a mobiltelefonja után kotorászott, percekig nyomkodta, mire fel tudta oldani a gombokat. Miután a fia megszólalt a vonal túlsó végén, hosszan és akadozva beszélt, sokára bökte csak ki, miért keresi. A gyerek sír, nem biztos, hogy erőltetni kéne ezt a tanfolyamot, de hát ő az Adél apja, döntsön ő.
- Én egyedül nem döntök semmiről - válaszolta a férfi. - Délután megbeszélem az anyjával, és visszahívlak.
Azt még hozzátette, hogy az Adélnak újabban szokása ez, megriadni és abbahagyni, amit csinál. Most semmiképp se menjenek haza, legalább a mai alkalmat fejezze be. A lány tűrte, hogy a nagyapja újra végigkenje naptejjel a bőrét, aztán pedig a medencéhez kísérje, kényszeredetten mosolygott Dani bácsira, az meg vissza rá, egyikük sem sejtette, mi jön a következőkben, alámerülés vagy újabb elkeseredés.
Szerencsére semmi sem ilyesmi nem jött, a kislány a medence szélénél lapult, amíg le nem járt az idő.
Az órát követően Karcsi vett egy hókristályt az unokájának, leültek a bejárati büfénél. Adél lassan ivott, nem nagyon szólalt meg. A nagyapja először azt mondta neki, hogy ez a hókristályozás az ő közös titkuk lesz, otthon nem árulják el a mamának, mert a mama egész délelőtt süt-főz, ha megtudja, hogy ebéd előtt így torkoskodtak, agyon is csapja őket. Aztán meg a sírásról magyarázott, nem szégyen, ha sír az ember, neki is sírnia kellett volna, mikor bevonult a seregbe, akkor nem tör ki rajta az idegláz. Két hétig húzta a görcs kezét-lábát, alig bírta a terepgyakorlatot, a tisztek üvöltöztek vele.
- Menjünk vissza a vízbe - mondta Adél váratlanul.
- Dehogyis megyünk. Megszáradtál már.
- De most alig vannak bent. Papa, veled szeretnék fürdeni.
Karcsi elnevette magát, megcsóválta a fejét, aztán a medence irányába nézett, aminek a közepén egy gomba alakú csapból folyt a víz. Adélka várakozó hallgatása győzött: az öreg elindult a ruhásbódé felé, gatyát, papucsot vásárolt. Egy-két számmal minden kisebb volt a méreténél, a széles hasa feszült a gumiderekú fürdőnadrágban. A medencében járva a gerincébe belenyilallt valami, eszébe jutott a sérve, ami miatt néhány éve az orvosok a munkától és a hirtelen hidegtől is eltiltották.
Arra gondolt, ha lesántul, nincs senki, aki haza tudná vinni őket.
Aztán a tagjai feloldottak valamennyire, néhány percre el is tudta felejteni a testét, a bekeményedett bőrt a talpán, a kopásokat, a fájó sarkantyúcsontot, a hatalmas súlyt, amit minden megmozdulásakor cipelt. Adél a térdével hasította a vizet, egyszer-kétszer hátradobta magát, ugrált, a nagyapja megfogta a kezét, és ugrált vele ő is. Közben arról beszélt, hogy a seregben békaügetésnek hívták az ilyesmit. Képzeljék azt, hogy most ők mindketten tavi békák, az Adélka egy kis ebihal, a papa meg a kifejlett nagy öreg béka, és itt laknak a mocsár mélyén, szúnyogokat esznek. Legalább egy órát eljátszadoztak így, nevetgéltek és fröcskölték egymást.
Ahogy Karcsi számított rá, otthon a felesége alaposan leteremtette. Legalább azt az átkozott telefont felvehette volna, hogy a másikat ne egye a rosseb az idegességtől, szirénát is lehetett hallani Benedekvár felől. Az asszony kapkodva járkált a tűzhely körül, mert Adélnak a levesből, a mikrohullámú sütőben megmelegítette a húst és a krumplipürét. Karcsi a folyosóra ment, benyitott az egyik szűk oldalszobába. A szokásos szag fogadta, a pokrócból áradó kimoshatatlan izzadságé és a gyógyszereké.
Az apja nem aludt, hanem az ágy tetején ült, szemben a járókeretével, műanyag- meg pamutszálas madzagok voltak körülötte, gombolyagba tekerte őket.
- Jobban kéne figyelned az ilyenre - hunyorgott a fiára az öreg. - Úgy voltak bedobálva a fiókba.
- A fehéret most bontottam ki a szőlőkötözéshez - mondta Karcsi.
- Soká elmaradtál. Azt mondtad, ebédre megjöttök.
- Az óra után még elmentünk a Várnaihoz.
Az öreg megint felnézett.
- Ki az a Várnai?
- Nem hiszem, hogy ismeri, apám. Pár éve itt is volt egy boltja, de akkor maga már nem járt ki. Vett egy házat a lányának, azt újítgatja. Nem lenne különben sok dolgom vele, burkolás, ez-az.
- Aztán elvállalod?
- Ha tényleg kellek, el. De hát, tudja, hogy van ez mostanában. Hívnak, aztán mégsem hívnak.
Karcsi az apja mellé ült az ágyra, nem nézett rá, csak hallgatta. Az öreg arról magyarázott, ő a maga részéről örülne, ha a Karcsinak összejönne ez a munka. Mindig kell valami az időt eltölteni legalább, mert az idő fogy, sosem tudni, mennyi van még belőle.
