V. E. Schwab (Victoria Elisabeth Schwab) nevét a legtöbben a BookTok-bestseller Addie LeRue láthatatlan élete című regényéről ismerik. A 38 éves amerikai írónő előszeretettel kalandozik a műfajok között, de főleg a fantasy és a sci-fi terepén mozog otthonosan. 2025 nyarán jelent meg legújabb könyve, az Éjféli földbe temesd csontjainkat. Magyarul az Agave Kiadó gondozásában, Balla Mária fordításában érhető el. (A kötetbe itt bele is olvashatsz!) Az új regény ismét a halhatatlansággal foglalkozik: ezúttal a női vámpír karakterén keresztül.
A szerző 2011-ben mutatkozott be első kötetével. Azóta már 25 könyvnél tart, melyek közül több is első helyen szerepelt a New York Times és a USA Today bestsellerlistáin: az Éjféli földbe temesd csontjainkat is így nyitott.
Kezdjük az elején: hogyan lettél író?
Mindig is mesélő voltam, már gyerekkoromtól fogva. De költőként kezdtem, azt sohasem hittem volna, hogy regényíró leszek. Eleinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy 3-4 vagy akár 500 oldalig fenn tudjak tartani egy történetet. De megtanultam, hogyan osszam a feladatot apró részekre, hogy becsapjam a saját agyamat.
18-19 éves koromban rájöttem, hogy annyira tartok a kudarctól, hogy meg sem próbálok dolgokat.
Amikor felfedeztem, hogy félek a regényírástól, leültem, és megírtam az első könyvemet. Természetesen borzalmas volt, hisz 19 éves voltam, de bebizonyosodott, hogy meg tudom csinálni. Az érzés, hogy képes vagyok felvázolni és végigvinni egy történetet, nagyon addiktív: azóta is ezt csinálom.
Ezek után hogyan kerültél az egyetemen asztrofizika szakra? Illetve, ha jól tudom, végül némi kalandozás után középkori történelemből szereztél diplomát.
Jó pár szakváltásom volt. Az amerikai egyetemeken a szemeszter elején kapsz egy hatalmas, 3-400 oldalas kurzuskatalógust, benne minden előadással és szemináriummal, amit csak tartanak abban a félévben. Ez teljesen felvillanyozott, mert engem minden érdekel. Ránéztem erre a katalógusra, tele rengeteg választási lehetőséggel, és belegondoltam, milyen katasztrofális veszteség, hogy csak egyetlen dolgot csinálhatok.
Az asztrofizika után belekóstoltam a japán kulturába és mitológiába, a díszlettervezésbe, jártam angol szakra és művészettörténetre.
Felfedeztem, hogy mindegyikben a történetek jelentik a közös pontot. Az asztrofizika például az űr narratívája, a díszlettervezésben pedig az érdekelt, hogyan tudok elmesélni egy sztorit kizárólag vizuális eszközökkel. Egy ponton a szüleim rájöttek, hogy ezek közül egyikkel se fogok foglalkozni, egyszerűen csak élvezem a diákéletet. Könyörögtek, hogy mindegy, miből, csak diplomázzak le végre. Végül a könyvtervezést választottam, amit most már csak arra használok, hogy az ügynökömet bosszantsam, amikor a borítókról tárgyalunk.
Így kerültél be a könyves szakmába?
A karrierem kezdetén néhány évig szabadúszó tervezőként dolgozam, hogy ki tudjam fizetni a számláimat. Alig kerestem valamit, de úgy éreztem, hogy betettem a lábam az ajtón, bent vagyok a szakmában. Aztán 21-22 évesen eladtam az első könyvemet. Ekkor visszamentem az egyetemre középkori művészettörténetet tanulni – valójában Skóciában akartam élni. Ráadásul abban az évben három könyvet kellett leadnom. Rettenetes terv volt. Alig sikerült lediplomáznom.
Azt gondolnám, hogy ezt a végzettségedet jól tudod használni a műveidben. Például a legutóbbiban is.
Eleinte az hittem, hogy nem veszem hasznát, aztán közelebbről szemügyre vettem az egyetem alatt írt könyveimet.
Rádöbbentem, hogy hivatásos, privát tanrendet követő diákká váltam.
Személyes oktatási célokat tűzök ki magamnak, és mindent, amit tanulok, beforgatom a kreatív munkámba.
Ez a munka pedig nagyon széles skálán mozog, ami a műfajokat illeti. Miért alakult így?
Nem terveztem, hogy YA, azaz young adult-szerző leszek, de 22 éves voltam, és sötét tündérmeséket írtam. Ha fiatal nő vagy, aki egy bizonyos fajta könyvet ír egy bizonyos időszakban, akkor automatikusan ebbe a skatulyába kerülsz. A következő néhány évet azzal töltöttem, hogy megpróbáljak alkalmazkodni ehhez a műfajhoz és közeghez, de soha nem illettem bele. Nem érdekel a romantika vagy a világvége. Szeretem azt a fajta intimitást, ami a felnőttebb művek sajátja. Az első három könyvem erről a beilleszkedésről szólt. Aztán minden rosszra fordult. 25 évesen közel jártam ahhoz, hogy otthagyjam a kiadómat.
Úgy döntöttem, hogy írok még egy utolsó könyvet, csak magamnak.
Így, ha elbukom, azt a saját szabályaim szerint teszem, nem azért, hogy megfeleljek annak a piaci elvárásnak, amibe belekényszeríttettek. Ekkor született a Viszály. Az ügynököm, Holly azt mondta, valószínűleg nem fogják kiadni. Ez gyakorlatilag egy képek nélküli képregény, ami nem Marvel vagy DC: fogalma sincs, hogy bárki meg fogja-e venni. Én sem tudtam, hogy elkel-e, de úgy voltam vele, hogy még ha nem is, legalább úgy írtam, ahogy én akartam. Azán a Tor Kiadó megvette. Ők sem hittek benne, de azt mondták, hogy van bennem valami, ami miatt nagyon szeretnék látni, min dolgozom. A következő 13 évben a Viszály egészen szépen fogyott, csendben, de folyamatosan. Közel félmilliós olvasótábort gyűjtött össze.
Innentől már egyenes volt az út?
Egyáltalán nem, de lehetővé tette, hogy a szakmában maradjak. Viszont megint csak aprópénzt fizettek a könyvért, így kénytelen voltam bérmunkákat elvállalni. Nem tudom, Magyarországon létezik-e az, hogy a kiadók észlelnek egy piaci rést, amelyet egy kötet sem tölt be. Vagyis van egy koncepciójuk, de nincs hozzá történetük. Ilyenkor felkérnek egy írót, hogy betöltsék az űrt.
Engem azzal kerestek meg, hogy írjak egy kiskamaszoknak szóló önsegítőkönyv-sorozatot, amelyet védőangyalokról szóló sztoriknak álcázunk.
Ez tökéletes ellentéte a személyiségemnek és mindennek, amit írtam, de nagyon elszánt voltam, hogy a szakmában maradhassak, és kihívásnak fogtam fel a dolgot. Három ilyen könyvet írtam, amik jól szerepeltek a könyvvásárokon és -klubokban. És ennek köszönhetően megírhattam a felnőtteknek szóló fantasy regényemet, az Egy sötétebb mágiát. A karrierem kettéágazott: ma már párhuzamosan futnak a YA, a felnőtteknek szóló és a kiskamaszokat célzó könyveim. Ez részben anyagi okokból alakult így. Szóval itt tartok most, 25 könyvvel később.
A könyveid közül kiemelkedik a 2020-as Addie LaRue láthatatlan élete, ami hihetetlen sikert aratott, főleg a BookToknak köszönhetően. Sokan innen ismernek. Addie LaRue egy 1700-as évekbeli lány, aki alkut köt a sötétséggel, hogy megmeneküljön egy nem kívánt házasságtól. Addig nem hal meg, sőt nem is öregszik, amíg ő így nem dönt. Cserébe azonban mindenki azonnal elfelejti őt, amint kilép egy szobából.
Igen, az volt a 20. könyvem, de az ötlet hat hónappal a bemutatkozó regényem megjelenése előtt jutott eszembe, valamikor 2011 tavaszán. Aztán a háttérből végigkísérte a karrierem első évtizedét, míg végül 2018 tavaszán megírtam.
Ez a hosszú idő mintha érződne a történet mélységében.
Nyolc évig rengeteget utaztam a munkám miatt, közben pedig mindenütt azt kérdeztem magamtól: Addie mit venne észre ezen a helyen? Bárhová mentem, ő is elkísért, mintha az anyósülésen ülne, hogy bármikor odafordulhassak hozzá. Sok olvasóm azt hiszi, hogy én magam vagyok Addie, az optimista halhatatlan, pedig nem.
Én valójában Henry vagyok, a hihetetlenül depressziós halandó.
Valószínűleg emiatt nem volt otthonos érzés azon a könyvön dolgozni. Valójában ennek nagy szerepe volt abban, hogy megírtam az Éjféli földbe temesd csontjainkat történetét. Akartam egy olyan sztorit, aminek én vagyok a főszereplője.
Ezért nyilatkoztad, hogy az Éjféli földbe… a legszemélyesebb munkád?
Igen, a szexualitással kapcsolatos elemekre gondoltam (a szerző 2020-ban coming outolt hivatalosan Oprah magazinjának hasábjain, és az Éjféli földbe… főhősei is queerek – a szerk.), illetve arra, hogy ez a három nő sok szempontból az identitásom három különböző állomását képviseli. Alice fiatal, és fogalma sincs arról, ki ő, vagy kivé akar válni. Charlotte tudja, hogy kicsoda, de megrémíti a gondolat, hogy így nem szeretik. Sabine pedig bűntudat nélkül mer önmaga lenni. Nekem 38 évembe került Sabine-ná válnom.
Mesélnél még kicsit a könyvről?
A történet 500 éven keresztül követi három nő sorsát, akiknek az élete és halála összefonódik. Sabine-nal (korábban Maria) kezdünk a 16. században Spanyolországban, aztán Charlotte következik a 19. századi Angliában, majd Alice a 21. századi Skóciában és Bostonban. Mindannyian queerek (és nem mellesleg vámpírok).
Fel akartam fedezni ezt az identitást a különböző helyeken és kontextusokban.
Addie LeRue története a halhatatlanságé és a reményé. Az új regényben a halhatatlanság mellett már az éhség áll a középpontban. Ez a két sztori ugyanannak az érmének a két oldala, és párbeszédett folytatnak egymással. Sőt, ugyanabban a világban játszódnak: az Addie LaRue egyik szereplője fel is bukkan az új könyvben.
Azt mondtad az előbb, Sabine-ná váltál. Ő meglehetősen könyörtelennek tűnik.
Ez egyfajta furcsa vágybeteljesítés számomra. Nem akarok sorozatgyilkos lenni, de szeretném, ha kevésbé aggasztana, mit gondolnak rólam mások. Én az a típusú ember vagyok, aki folyton próbál mások kedvére tenni, és éjszaka álmatlanul hánykolódik, folyamatosan pörögve egy mondaton, amit 12 órája mondott. Sabine alakja felszabadulás volt számomra.
Tulajdonképpen a vámpírok is felszabadítólag hatottak a történetben.
Olyan nőről akartam írni, akinek soha nem kell féltenie a testi épségét – ellentétben azzal, hogy egy átlagos nőnek mennyi helyzetben kell óvatosnak lennie. Azt akartam, hogy azok az emberek, akiket a társadalom hagyományosan áldozatnak, zsákmánynak lát, maguk legyenek a ragadozók, mert számomra ez az elképzelhető legfelszabadítóbb dolog.
Én az Interjú a vámpírral filmen nőttem fel. Számodra melyek a meghatározó vámpírfigurák? Kik voltak az előképeid?
Az a csodálatos a vámpírokban, hogy nagyon drámaiak. Túlzóak, hiszen az egész koncepció arról szól, hogy az érzékeik sokkal kifinomultabbak, így mindent erősebben tapasztalnak. Nagyon színpadias, szenvedélyvezérelt lények. Nem fogják vissza magukat.
Én azokat a műveket szeretem, amik reálisabbak, és elhitetik, hogy a vámpírok akár köztünk is járhatnak.
Mint a Halhatatlan szeretők Tilda Swintonnal vagy a Csadoros vérszívó, ami azt állítja, hogy a szörnyek itt vannak a mi világunkban. Imádom a szörnyek hétköznapiságát.
Számodra melyek a vámpírok leglényegesebb jellegzetességei?
A horror és a vágy közötti köztes tér, amit képviselnek és ennek az erotikája. Tiffany Reisz írónő szerint a romantika: szex + szerelem, az erotika: szex + félelem. Teljesen megbabonáz az az elképzelés, ha végigtekintek a popkultúra szörnyein, hogy mind leginkább az éhséget jelképezik. Az éhség pedig egy gyönyörű és természetes dolog, ami hihetetlenül pusztítóvá is válhat. Egy állati erő, ami nagyon cizellált is lehet. Fiatal, homoszexuális nőként tapasztalom a kérdés egzisztenciális oldalát is abban az értelemben, hogy mire vágyunk, és mire van szükségünk. Megdöbbentő, hogy a társadalom alig engedi, hogy nőként kiálljunk a saját szükségleteinkért, a vágyainkért pedig soha.
Számomra az éhség egyszerre jelenti a szükségletet és a vágyakat.
A vámpírok pedig az éhség megtestesítői. Telhetetlenek. Folyamatosan vágynak az élményekre, a szerelemre, a szexre, az ételre, a vérre. Ugyanakkor ijeszőek is. Ezekben a lényekben a vonzás és a taszítás állandó hullámzása csodálatos műfaji keresztezést hoz létre a horror és a románc között.
Az eredeti Bram Stoker-féle Drakula-történetben bizonyos értelemben a harc valójában a női test birtoklásáért folyik. Harker, Van Helsing és a többi „jó fiú” harcol, hogy megmentse a nőt, áttételesen kikényszerítse a viktoriánus kor erkölcseit szemben az állatias ösztönöket jelképező vámpírral, aki felszabadítja a nő vágyait. Ma is harctér a test?
A vámpírok irodalmi megjelenéseiben a nőket gyakran nem személyként, hanem tárgyként mutatják be. Ők egy fogás, nem egy szereplő. Ezért is volt számomra fontos, hogy a női karakterek személyek legyenek.
Az egyik interjúban egy férfi újságíró aggodalmát fejezte ki, hogy milyen csúnyán bánnak a regényben a férfiakkal.
„Olyan, mintha nem is igazán számítanánk a történetben” – mondta nekem minden ironikus felhang nélkül. „Mintha csak holmi tárgyak lennénk.” Én pedig arra gondoltam: pontosan! Megértetted! Szívás, igaz? Képzeld el, hogy mindig így tekintenek rád! Ezt akartam megfordítani. Így ebben a vámpírtörténetben nem mi vagyunk az étel, hanem mi vagyunk az, aki eszik.
Kevésbé közismert, hogy már a 18. századtól léteznek női vámpírtörténetek is, például Joseph Sheridan Le Fanu Carmilla című műve. Mit gondolsz ezekről?
Nagyon bonyolult a kapcsolatom a Carmillával. Nemrég írtam hozzá új előszót. A Carmilla címszereplője egy veszélyes világot, egy félelmetes, felszabadult jövőt jelképez. Egy olyan ajtót, amin a főszereplőnk nem léphet be. Ráadásul ezt is férfi írta. Megkockáztatom, hogy a Carmillában is felfedezhető a fetisizálás. A történetben a női vámpír az ismeretlent képviseli, a társadalmi felszabadultság mérgező voltát. A történet végén nem Carmillát követjük, hanem a biztonságos keretek közt maradunk.
Nagyon fontos mű, de ódzkodom, hogy többnek lássam, mint bevezetőnek ebbe a narratívába. Azt gondolom, hogy a „házon belülről” elmesélt történetekre van szükségünk, amikor női karakterekről, női vágyakról és női szempontról beszélünk. Esetemben ez a queer témára is igaz. Elengedhetetlen, hogy az író belülről ismerje ezt a nézőpontot, különben ismét egyfajta furcsa kívülállóként jelenik meg a szereplő.
Egyes értelmezések szerint a vámpirizmust queerségként is kódolhatjuk a történetekben. Vagyis a vámpirizmus sok esetben a queerséget takarja, amiről nem lehetett nyíltan beszélni.
A vámpírrá válás és a coming out között sok a hasonlóság. Azt jelenti, hogy elfogadod a leghitelesebb, legvalódibb énedet, azt, ami nem kér bocsánatot, ami erősebb. Mindkettő esetében valamiféle átmenetről beszélünk. A vámpírok élő halottak, vagyis meghalnak emberként, hogy szörnyként örökké éljenek. Amikor homoszexuálisként coming outolsz, bizonyos értelemben eltemeted a régi énedet, még akkor is, ha ideális körülmények között történik a dolog, ahogy az én esetemben is.
Annak ellenére is nehéz volt, hogy már a húszas éveim közepén jártam, már nem éltem otthon, nem dobhattak ki, saját keresetem volt.
El kellett gyászolnom a korábbi énemet és az útközben elvesztett embereket. Ez minden esetben gyász, még akkor is, ha az életem százszor jobb most. Mindennek megvan az ára, és soha nem akarom tagadni ezt az árat. Úgy gondolom, hogy az az erő, aminek nincs meg az ára, irreális és unalmas.
Mik voltak fontosak számodra a queer szereplők ábrázolásában?
A queer karakterek régóta csak mellékszereplőként léteztek, akiket a cselekmény érdekében használtak fel. Vagy épp piedesztálra emeltek, de nem kaptak lehetőséget, hogy valódi emberek legyenek. A célom az volt, hogy olyan történetet alkossak, amiben a queer szereplők valódi emberek, akiknek vannak jó és rossz napjaik, erősségeik és gyengeségeik. Toxikusak, zűrösek, abuzívak, szerethetőek.
De a vámpír magányos szörny…
Lehet, viszont a regényben vannak évszázadokon átívelő, gyönyörű kapcsolatok. Önmagában a halhatatlanság magányos a dolog természetéből adódóan – ezt jártam körül Addie-vel is. Elvesztesz embereket, időt és helyzeteket – ez része az üzletnek.
Fel akartam szabadítani ezeket a nőket, de úgy akartam nekik hatalmat, erőt adni, hogy nem tagadom el az áldozatot, amit meghoztak.
Sabine-t máglyán égették volna el, ha emberként teszi, amit tesz, és nincs olyan világ, ahol az emberi énje boldog életet élt volna. Számára a vámpírrá válás a lehető legjobb végkimenetelt jelenti: úgy éli az életét, ahogyan akarja, a saját szabályai szerint. Charlotte esete bonyolultabb: a családja tudja, hogy leszbikus. Ismerik és szeretik őt, mégis azt akarják, hogy egész életében úgy tegyen, mintha nem az lenne. Ez magányosabb, mint egyedül lenni. Nem választhatjuk meg, milyen korban élünk, ahogy azt sem, milyen családba születünk. Útközben azonban gyűjthetünk magunk köré egy új, választott családot. Ez különösen a queer közösségben jellemző.
Ha már újra említetted: milyen most a viszonyod Addie LaRue-hoz?
Bonyolult. Az én viszonyom a könyveimhez folyamatosan alakul. Az Addie-vel kapcsolatos érzéseim abban 10 évben forrottak ki, amíg dolgoztam rajta, nem a megjelenés óta eltelt ötben. Szeretem Addie-t. A könyv fontos számomra. De nem fontosabb, mint a többi írásom.
A regény diadalmenete egyszerre áldás és átok.
Teljesen új olvasókkal ismertette meg a munkáimat, és ez évek óta tart. Prágában egy interjúban nekem szegezték a kérdést, hogy honnan merítek erőt új könyvek írásához, amikor szinte biztos, hogy soha nem fogom sem elérni, pláne túlszárnyalni az Addie LaRue sikerét. Ez jól jellemzi azt a fajta mentális küzdelmet, amivel szembe kell néznem.
De én mindegyik munkámba pontosan ugyanannyi energiát fektetek. Ráadásul a korábbi könyveim sem számítottak bukásnak, csupán szerényebb volt a sikerük. Előtte egymillió olvasóm volt, aztán pedig ötmillió. Hálás vagyok, mert az Addie LaRue lehetővé tette számomra, hogy furcsább, merészebb könyveket írjak.
De hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem jutott eszembe, hogy egyszerűen megismételhetném magam.
Az olvasók vagy a kiadók sokszor kérdezik: „meg tudnád csinálni még egyszer?” Én pedig azt válaszolom, „nos, egyrészt: nem, másrészt viszont: persze”. Megismételhetném a receptet. Tudatos döntés, hogy nem teszem, mert ez alkotóként nem izgalmas számomra.
Min dolgozol most? Mi a következő könyved?
Két könyvem jelenik meg idén. Az egyik az első thrillerem, ami olyan, mint a Tőrbe ejtve a kiadói világban. The Ending Writes Itself címmel, álnéven jelenik majd meg. Októberben pedig jön a Viszály-kötetek befejező része, a Victorious.
Ha jól tudom, több könyvedből is készül filmfeldolgozás. Hogy állnak ezek az adaptációk?
Én popcorn-optimista vagyok, vagyis akkor hiszem el, hogy tényleg megtörténik, ha már bent ülök a moziban, és nézem a regényemből forgatott filmet. Addig azonban nem beszélek róla, mert túl régóta vagyok már a szakmában, és túl sok projektet láttam, amikből végül nem lett semmi. Az Addie LaRue láthatatlan életének munkálatai jól haladnak, de akár holnap is bedőlhet az egész. Az én munkám mindössze annyi, hogy a lehető legjobb könyvet írjam, amit egy napon talán filmre alkalmaznak.
Fotó: Wikipedia / 2025 Edinburgh International Book Festival
