A Drakula a fin de siècle regénye: bár 1897-ben jelent meg először (az első jegyzeteket 1890-ban vetette papírra Bram Stoker), a századvégi változások már erősen rányomták a bélyegüket. Ez volt az a kor, amelyben valami végérvényesen véget ért, és kezdődött valami új, valami izgalmas és reményteli – valami, amiről még senki nem sejtette, hogy pár évvel később egy országokat és birodalmakat felemésztő világégésbe torkollik majd.
Stoker regényében organikusan keveredik a régi és az új,
és a középkor díszletei mellett a modern kor olyan kellékei és technológiai újdonságai is feltűnnek már, mint a vonat, a távíró vagy akár az írógép. Bram Stoker viszont épp azt sugallja, hogy a múlt sötét erői, a megmagyarázhatatlan és a józan ész határain túli jelenségek ellen a modern ember gyakran tehetetlen, és tévedés azt hinni, hogy saját, jól ismert világának szabályaival, kellékeivel és törvényszerűségeivel könnyen győzelmet arat. Ahogy hőse is lejegyezte a naplójába:
„Bosszús soraimmal próbálom becsempészni a szobába a tizenkilencedik századot, de hiába: érzem, ahogy az ódon századok konokul ellenszegülnek a <<modernitásnak>>.”
Vlad Tepes legendájáról Bram Stoker állítólag Vámbéry Ármintól hallott először, és vannak olyan értelmezések, melyek szerint a fiatal lányok meggyilkolásával vádolt – és a gonosz szóbeszéd szerint azok vérében fürdőző – Báthory Erzsébet története is nagyban hatott rá. A regény cselekménye mindenesetre levelekből és naplóbejegyzésekből bomlik ki, főhőse pedig egy Jonathan Harker nevű fiatal ügyvéd, aki egy londoni ingatlanügylet miatt látogat el Drakula gróf kastélyába, a gyanútlan férfi viszont már útközben szokatlan és kísérteties jelenségeket, reakciókat tapasztal. A megérkezése sem kevésbé hátborzongató:
„Ahogy folytattuk utunkat, az idő mintha megszűnt volna körülöttünk, és az egyre tömöttebb felhőknek köszönhetően szinte vaksötétben haladtunk előre. Néhány rövidebb, lejtős szakaszt leszámítva az út továbbra is emelkedett, és egyre csak emelkedett. Aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kocsis egy hatalmas, düledező kastély udvarára vezeti a lovakat. Szemernyi fény sem szűrődött ki a magas, fekete ablakokon, és csupán a barázdált oromzatot láttam kirajzolódni az ég sötét háttere előtt.”
Harker a kastélyban lényegében fogoly lesz, és
a klasszikus gótikus toposzokat felrúgva férfiként ő lesz az, aki megmentésre vár,
az életét pedig ezúttal nem is egy, hanem három nő (is) fenyegeti:
„– Vissza! Vissza a helyetekre! Még nem jött el az időtök. Várjatok csak türelemmel. A ma éjszaka az enyém. Holnap majd rátok kerül a sor! – A szavait elfojtott, édesen fodrozódó nevetés kísérte, és dühömben menten felszakítottam az ajtót, hogy odakint megpillantsam a három némbert, amint az ajkukat nyalogatják. Láttomra förtelmes nevetésben törtek ki, majd elszaladtak.”
Van Helsing az, aki felismeri, hogy Drakula ellen a modern ember kelléktára kevés lesz: „a tudományunk rákfenéje, hogy mindenre megkísérel magyarázatot találni, és ha nem jár sikerrel, akkor beéri annyival, hogy nincs is semmi rejtély, ami magyarázatra szorulna”. Márpedig
Drakula gróf ellenségeinek harcba kell hívniuk a régit és az újat is,
ha meg akarnak szabadulni a későbbiekben a viktoriánus Londonban grasszáló gróftól és meg akarják menteni Lucy Westenrát. Míg Harker a felvilágosult embert, a haladás erejében hívőt képviseli, addig Van Helsing egyfajta hídszerepet tölt be a régi és az új, kelet és nyugat, a tudomány és a babona között. A tét nem kevés: ha nem sikerült megölni a grófot, Lucy vámpír marad, Drakula pedig vígan portyázik majd Londonban, „ahol, ha majd úgy tartja kedve, akár évszázadokon át is csillapíthatja vérszomját a körülötte nyüzsgő milliókkal, miközben egyre nagyobb számban hozza létre maga körül a féldémonok légióit, hogy együtt szipolyozzák ki mindazokat, akiknek esélyük sincs védekezni velük szemben”.
Anne Rice későbbi írói felfogásával szemben tehát Bram Stoker világában nyoma sincs az empátiának a vérszívó gróffal szemben. Már a korabeli olvasók is elégedetten borzongtak Drakula rémtettein, és a betetőzést a filmes adaptációk hozták el, élükön Lugosi Bélával, akire később rá is égett a szerep. Magyarországon már a 19. század végén hirdették a könyvet, a Kakas Márton című élclapban megjelent hirdetés szerint 1 forintba került az „igen vastag kötet”. Később – mások mellett – Bartos Tibor és Sóvágó Katalin is lefordította a regényt, idén pedig Bartók Imre új fordításában jelent meg, aki arra a kérdésre, hogy a munka végeztével mennyit változott a saját Drakula-képe, a következő választ adta:
„Sokkal többet tudok az 1890-es évek londoni ingatlanpiacának sajátosságairól, mint előtte, azonkívül a korszak jelentős hajózási útvonalairól is határozottabb képet alakíthattam ki magamban. Ezen túlmenően nem annyira a vámpirológiai ismereteim mélyültek el – ezek ugyanis már egyébként is olyan sok és változatos forrásból táplálkoznak, hogy maga az (egyik) ősszöveg túl sokat nem tett hozzá –, inkább a regény műfajának, illetve a regény fejlődéstörténetének egy sajátos pillanata rajzolódott ki élesebben. A Drakula pompásan szerkesztett műként indul – az első négy fejezet kompakt kisregény –, hogy aztán elhatalmasodjon rajta a mediális zűrzavar és a posztmodern pastiche. A könyv belső aránytalanságait látva kizártnak tűnik, hogy ma egy regény ilyen formában megjelenhessen. Ezzel együtt a Drakula éppen a szabálytalanságai miatt (is) roppant érdekes – és tanulságos – olvasmány.”
Drakula népszerűsége évtizedeken át töretlen tudott maradni, készült belőle manga, opera és musical, és persze számtalan film, így olyan híres rendezőknek is megvan a maguk vámpírsztorija, mint Francis Ford Coppola vagy Roman Polanski. Drakula szerepe ugyanakkor át is értékelődött, sokan újrahuzalozták az egész figurát: így tett Anne Rice is az Interjú a vámpírral című regényében, de ez történt a Hotel Transylvania című animációs filmben is, ahol a zsémbes vámpír megvillantja emberi oldalát, és még cukiskodik is. De vajon mi az, amivel a Drakula – a történet és a figura – újabb és újabb generációkat tud megnyerni magának? Bartók Imre emlékeztetett arra, hogy a kérdést illetően többé-kevésbé az a konszenzus alakult ki, hogy
„a vámpír alakja egyfajta szupermetafora,
amely az osztályharctól kezdve a nemi betegségeket illető szorongásokon keresztül az álságos viktoriánus erkölcs leleplezéséig egy rendkívül széles társadalomlélektani problémahalmazt egyesít magában, így aztán emiatt – stílszerűen – újra és újra revitalizálható. A vámpír figurájának története aztán a 2000-es években a Twilighttal és a tízezrével megjelenő, az imbecillitást kísértő vámpírpornó-lektűrökkel komédiába fulladt, ugyanakkor mindmáig ott kísért a kulturális paranoia szókincsében, amikor például arról beszélünk, hogy a hatalmasságok miként „szívják a vérünket” – kár, hogy közben nem tesznek magukhoz hasonlatossá –, de megkockáztatnám, hogy az oltás körüli riadalomnak is lehetséges efféle vámpirológiai olvasata: gyanús körülmények között különféle ismeretlen fluidumok áramlanak és távoznak, miközben átalakulunk, ki tudja, mivé”.
Mindenesetre a regénybeli Drakulát bár elpusztíthatták Van Helsingék („a förtelmes test egyetlen lélegzetvételnyi idő alatt elporladt, majd semmivé foszlott”), minden idők egyik legnépszerűbb rémalakja továbbra is ő maradt. A gróf a popkultúrából kipusztíthatatlan, nem fog rajta az idő, ráadásul megvan az a jó szokása, hogy új alakban rendszeresen feltámad és vissza-visszatér.
