V. E. Schwab az Éjféli földbe temesd csontjainkat című könyvével a női vámpírok történeteit éleszti újra, amelyek még Bram Stoker előtt megjelentek. Az Addie LaRue láthatatlan élete szerzőjének új, műfajokon átívelő regénye a halhatatlanság kísértéséről, a szűnni nem akaró vágyról és az éhségről szól, amely túléli az időt.
V. E. Schwab: Éjféli földbe temesd csontjainkat (részlet)
Santo Domingo egy szent város.
A zarándokok útja, a Camino de Santiago mentén fekszik. Maríát mindig is lenyűgözték az ezen az úton járó emberek. Az apja azt mondta neki, azért vállalkoznak az utazásra, hogy lemossák magukról a bűnt. María kis korában sziklatömbként képzelte el ezeket a bűnöket, úgy hitte, hogy a lopás, a gyilkosság és az erőszak súlya elég ahhoz, hogy maga alá gyűrje a testet és elcsüggessze a lelket. Ámulattal figyelte a bűnözők szakadatlan áradatát, akik még vezeklés közben is közszemlére tették a bűnösségüket.
Csak később tudta meg az anyjától, hogy nem minden bűn sziklatömb, és hogy a legtöbb valójában inkább egy kavicshoz hasonlít. Mint például egy goromba gondolat. Egy mohó szív. Kis súlyok, mint a kapzsiság, az irigység és a sóvárgás (amelyek María szemében egyáltalán nem számítottak bűnnek, de valahogy összeadódtak).
Még nagyobb kiábrándulást okozott neki, amikor rájött, hogy a zarándokok között akadnak olyanok is, akik semmilyen bűnt nem követtek el. Nem azért vállalkoztak az útra, hogy jóvátegyék a múltjukat, hanem hogy biztosítsák a jövőjüket. Hogy valamilyen csodában részesüljenek, közbenjárást kérjenek, vagy egyszerűen csak kikövezzék maguk előtt az isteni kegyelem felé vezető ösvényt.
A lány ezt rémesen unalmasnak találta, ezért hogy szórakoztassa magát, a saját kedve szerint bűnöket aggatott minden egyes utazóra.
Miközben lerakodnak a főtéren, María a fejébe veszi, hogy a karaván élén haladó férfi bizonyára tehenet lopott egy családtól, amely emiatt nem élte túl a telet.
A mögötte lévő nő a fürdővízbe fojtotta nem kívánt csecsemőjét, és ezután soha többé nem tudott teherbe esni.
A köpönyegén piros keresztet viselő férfi a rend lovagja, aki azért van ott, hogy terelgesse a nyájat, ám María arra jut, hogy több feleséget is tart, és morzsaként szórja szét bűneit az út mentén.
Mögötte az öregember a hitvese haláláért imádkozott, aki aztán meg is halt.
A fiatal férfi megölt párbajban egy embert.
És a szürke ruhás nő…
A szürke ruhás nő…
María habozik.
Nem vall kudarcot a képzelete, csak mivel nem képes kivenni a nő vonásait, nehezen tud róla történetet költeni. A nő egész testét szövet fedi, minden ruhadarabja ugyanolyan árnyalatú. Olyan, akár egy kőtömbből kifaragott oszlop vagy egy sárba karcolt rajz.
Egy szellem sötétszürke ruhában, szürke kalapban, szürke fátyollal és sötétszürke kesztyűben, holott a felhős idő ellenére tombol a hőség.
Hűs és színtelen szobor az élénk társaságban.
María addig csatangol a téren, amíg meg nem találja Felipét. A bátyja rávillantja a tekintetét, és életuntan felsóhajt.
– Rafa meg fog vesszőzni – közli a húgával.
– Csak próbálja meg! Megharapom! – vág vissza María, kivillantva a fogát.
Felipe a szemét forgatja, láthatóan próbál ügyet sem vetni rá, de a lány oldalba böki.
– Mi az? – sziszegi a fiú.
María a nőre mutat, és megkérdezi a testvérétől, hogy szerinte vajon miért néz ki olyan furcsán. A fiú dünnyögve feleli, hogy bizonyára özvegy, és gyászruhát visel. María összevonja a szemöldökét. Korábban is látott már özvegyeket az úton. Egyik sem így festett.
De Felipe csak megvonja a vállát, és felveti, hogy talán francia.
María még jobban összevonja a szemöldökét, mert nem elégíti ki a válasz. Közelebbről is meg akarja nézni az idegent.
Már nem zúgnak a harangok, és a város hozzálát az ilyenkor szokásos teendőihez.
A pék fia cipókkal, a fogadós sózott hallal és sörrel bukkan fel. María anyja felajánlja, hogy befoldozza az utazás során elhasználódott ruhákat, és emiatt a lánynak támad egy ötlete. Elindul a nő lova felé, próbálja átverekedni magát az embereken, egy férfi azonban máris az özvegy felé nyújtja a kezét, hogy lesegítse a lóról. Nincs csomagja, a férfi mindössze egy kis faládikát vesz le neki a lóról.
Amikor a láda megrázkódik, csilingelni kezd a tartalma. María azon tűnődik, mi lehet benne.
Már majdnem az özvegy mellé ér, már épp meg akarja kérdezni tőle, ne varrjon-e meg neki valamit, amikor a nő elfordítja a fejét a férfitól. A lány nem tudja kivenni a vastag fátyol mögött összemosódó vonásokat, de kellően sokszor érezte már magán Rafa bosszús pillantásának perzselését, hogy tudja, az özvegy egyenesen rá néz. És María, aki azt hiszi magáról, hogy semmitől sem fél – sem az esti udvar sötét szegleteitől, sem az istálló magas tetejétől, sem a farakásban rejtőző pókoktól –, mozdulatlanná dermed, és a szavak kővé változnak a torkában.
Visszabámul a különös nőre. Összezavarja az érzés, amely hatalmába keríti. Idővel kétségtelenül lerázná magáról, és menne tovább, ám még mielőtt erre sor kerülhetne, Rafa megragadja a vállát, és akkor már túl késő. Az özvegy elfordul tőlük, és a társaság kezd feloszlani. A lovak az istállóba, az emberek a fogadóba mennek, Maríát pedig könyörtelenül hazaparancsolják.
Másnap forrón süt a nap, egyetlen felhő sincs az égen.
Késő délelőttre a karaván továbbáll, az özvegy viszont nem. Fakó lova még mindig a fogadó istállójában ácsorog, ő pedig a szobájában marad, a behúzott függönyök mögött. Telnek az órák, és közben az özvegy sem vizet nem kér, sem bort, még a felkínált ételt sem fogadja el. Végül már többekben felmerül, hogy talán szentté akar válni. Ha az áhítatosság vezérli, az csak a legmélyebb lehet. Ha beteg, abból senki nem akar részt vállalni.
Telnek az órák, és közben árnyékként terjed tovább a szóbeszéd.
Talán öreg.
Talán gyenge.
Talán pihennie kell.
Talán beteg.
Talán megviselte az utazás.
Talán a hőség…
Talán a nap…
Nincs egyetértés, azt leszámítva, hogy a férfiak nem kedvelik. Apró bosszúságként tekintenek rá, akár egy zarándok lováról leesett csomagra.
– Miféle nő utazik egyedül? – méltatlankodnak.
– Miféle nő marad hátra egymagában?
A válasz természetesen az, hogy egy özvegy.
De egy másik szó is kullog ez után, amelyet suttogva mondanak ki.
(Boszorkány.)
Egy boszorkány azonban sosem indulna zarándoklatra.
Bármi is az ok, a férfiak távolságot tartanak tőle, de a nők… ők mindig is szerették a pletykát. Egész nap egymásnak adják a kilincset, eltöltenek egy órát a szobájában, talán a társaság miatt, talán jótékonyságból, vagy mert egyszerűen csak beszélgetni szeretnének, esélyt akarnak kapni arra, hogy hallják, merre járt, és mivel töltötte az idejét.
Maríának eszébe jut a ládika, és azon gondolkodik, az özvegy vajon árul-e valamit. Ez elég gyakran megesik – a zarándokok hangyaként viselkednek, magukkal hoznak különböző holmikat, behurcolnak Santo Domingóba más helyeket, akár a cipőjük talpára tapadt sarat.
María anyja csettint egyet a nyelvével, és a lánya felé nyújtja a nemrég befoldozott ruhákkal teli kosarat.
Anyja ellenszenvesnek találja az özvegyet, és az érkezése óta rosszkedvű.
De amikor María megkérdezi, miért, nem árulja el neki, csak keresztet vet. A lány felfigyel erre, ám elveszi a kosarat, majd elindul Baltierráékhoz, Muñozékhoz és Cordonáékhoz.
Az udvar szélén Rafába botlik, aki épp kerítést dúcol, a kerítésük ugyanis folyton azt a benyomást kelti, mintha egy nagyobb szellő is képes lenne ledönteni. A bátyja bosszúsan néz rá, és María tudja, hogy valamilyen hibát keres benne. Húzd ki magad, María! Szedd magad rendbe, María! Légy szerény, María! A lány mosolyogva és hajbókolva halad el mellette, de mintha közben átkokat szórna rá.
A nap kezdetén forróság uralkodott, kisvártatva azonban kövér felhők jelennek meg az égen, és mire María mindenhová elvitte az anyja munkáját, már nyakán a vihar.
Megszaporázza a lépteit, kezében himbálja az immár üres kosarat, és érzi az eső ízét a nyelvén. Átvág a ligeten, amely útként fut végig a város szélén, de megriad, amikor az egyik fa félrelép az útjából. María aztán már látja, hogy az nem is fa, hanem maga az özvegy.
Megtorpan, lélegzete is elakad.
Az özvegy arca fedetlen, fátyla ráhajtva a kalap karimájára. María megbámulja a nyakára omló szőke fürtöket. Megbámulja a sima arcát, a hegyes állát, szája rózsaszín ívét.
Az özvegy nem tűnik sem betegnek, sem öregnek, sem gyengének. Sőt, fiatalabb, mint a lány gondolta. És sokkal csinosabb is.
A faláda ott hever mellette a füvön, fedele kinyitva, tartalma kacsintgat a fényben. María csalódott, amiért csak kicsi, dugaszos üvegeket tartalmaz, és első ránézésre egyik sem rejt vért, madártollat vagy csontot.
Az özvegy térdre rogy a fa törzse mellett, kesztyűbe bújtatott keze a gyökerek között csúszkál, és…
– Mit csinálsz? – kérdezi tőle María.
Az özvegy nem rezzen össze a hangtól, de még csak fel sem pillant.
Amikor megszólal, a hangja bársonyos és megdöbbentően mély. Olyan jól beszéli a kasztíliait, hogy María kétségbe vonja Felipe szavait, és nem hiszi, hogy francia lenne.
– Gyógynövényeket gyűjtök.
– Egy varázslathoz? – szalad ki a lány száján, mielőtt észbe kapna.
Az özvegy ekkor ránéz, megdöbbentően kék szemét összeráncolja a mulattató kérdés.
– Egy tinktúrához.
– A tinktúra ugyanaz, mint a varázslat? – kérdezi María a homlokát ráncolva.
– Csak a bolondok szerint. Te az vagy, kislány?
María ingatni kezdi a fejét, de nem tud megálljt parancsolni magának.
– Akkor nem vagy boszorkány?
Az özvegy felegyenesedik, és egy kis időre ismét a lányra szegezi a tekintetét, amely szilárd, akár a kőszikla. Figyelme teljes erejét rá összpontosítja, majd pillantása átsiklik rajta, és a város felé vándorol.
– Mennyi babona él ezen a helyen, ahol csakugyan elhiszik, hogy dalra fakadt a tányérról felpattanó sült kakas.
Arról a történetről beszél, amelyik híressé tette Santo Domingót.
– Akkor csoda történt – jelenti ki María.
Mintha az özvegy elgondolkozna ezen.
– És miben különbözik a csoda a varázslattól? Ki tudja biztosan kijelenteni, hogy a szent nem boszorkány volt?
V. E. Schwab - forrás: Wikipedia/2025 Edinburgh International Book Festival
