Apa mosdik, anya főz? [zsebró]

Kisgyereket étkeztetni sokszor igazi türelemjáték. Hiába pepecsel az ember lelkiismeretesen a konyhában, vagy szerez be evidensen finomnak, jónak és persze egészségesnek tűnő ételeket, simán képesek félre tolni egy falat után és közölni, hogy ez nem jó, nem eszik meg. Ha netán mégis, semmi garancia sincs arra, hogy hosszú távon is működik a fogás, mert ami ma még jolly jokernek számít, akár egyik napról a másikra is átkerülhet a „fújjjj, utálom” kategóriába. Folyamatos a kísérletezgetés, a finomhangolás, hogy mit, mivel és miként, ha valami beválik, hogy ne toljuk túl és hogyan bővítsük tovább a repertoárt… Míg idővel sikerül a magunk ízléséhez, stílusához idomítani az övét is, és végre ugyanazt eheti az egész család – egy macerával kevesebb az élet.

Igazából annak, hogy a gyerekek ennyire finnyák, tudományos alapja (is) van: egyrészt a természet eleve úgy programozza be őket, hogy a kalóriadúsabbnak ígérkező édesebb ízekre kattanjanak, mert kell az energia a fejlődéshez. Másrészt, nagyjából háromszor annyi ízlelőbimbó található nyelvükön, mint a felnőtteknek, ezért jóval intenzívebben is érzékelik az ízeket: ugyanaz a fűszeres fűszeresebb, a keserű pedig sokkal keserűbb nekik, mint nekünk. Születésünkkor mindannyian nagyjából 30 000 ízlelőbimbóval indulunk neki a nagyvilágnak, amik folyamatosan cserélődnek, elhalnak és helyükre újak jönnek. A kamaszkorban aztán megváltozik ez is, az ízlelőbimbók kétharmada egy idő után már nem regenerálódik, így mire tényleg kellően nagyok, kíváncsiak és önállóak leszünk ahhoz, hogy tudatosan is felfedezzük az ízek világát, össz-vissz’ 10 000 ízlelőbimbóval kell boldogulnunk. Az, hogy milyen finomságokról, nüanszokról maradunk le, nem derül ki már sosem. De ezen valószínűleg csak kevesen bánkódnak, a többség a maradék tízezret sem használja ki. A komfortérzethez bőven elég annyi, hogy meglegyen az, amihez anno hozzászoktatták, több sokszor nem is kell. Sőt, jobb, ha nincs is, mert bármi, ami más, mint a már jól ismert, csak bekavar. Így aztán rengetegen úgy élik le egész életüket, hogy fél lábukat sem teszik ki az olajban hagymát fonnyasztó, paprikázó, mindent bő zsiradékban kirántó konyhai megoldások gasztró-territóriumából. Újat felfedezni, kipróbálni, a normától eltérni mindig rizikós, mert mi van, ha nem lesz jó? Akkor meg minek kísérletezni.

De ha mégis jó lesz? 

TAFFY BRODESSER-AKNER

Fleishman bajban van

Ford.: Kepes János, 21. Század Kiadó, 2020, 463 oldal

Megveszem

Káposztás cvekedli – borssal vagy porcukorral? 

Ez az attitűd az élet sok más területén is visszaköszön. Gyerekként olyanok vagyunk, mint egy fehér vászon, elvileg még bármi lehet(ne) belőlünk. De csak elvileg, mert az, hogy miben szocializálódunk, nem csupán ízlelőbimbóinkat trenírozza hozzá egy főzési stílushoz, de gondolatainkat, világképünket, lehetőségeinket és választásainkat is meghatározza. Az, amit tapasztalunk,  látunk, hallunk, olvasunk – és az is, amit nem –, definiálja számunkra a világot, meghatározza, mit tekintünk „normálisnak”, és mit nem.

„Azt nevezi otthonosnak az ember, amit rajta kívül álló okokból megszokott.”

– ahogy Nádas Péter írja A szabadság lélegzetében (Párhuzamos történetek III.). Ergo, ha máshoz szoktatnak, másban érzed majd magad komfortosan. 

Egy világkép, norma sem eleve adott, mindegyik kreálmány, valaki/valakik egyszer kitalálták, hogy ez így lesz a legjobb és aztán elkezdtek dolgozni azon, hogy ezt mások is így lássák, elfogadják. Ezek adják egy közösség alapját, legyen szó családról, gyülekezetről, nemzetről, országról. Sokszor megkérdőjelezhetetlennek vesszük, hiszen ebbe születtünk bele, ebben tanultunk meg tájékozódni, és ennek megfelelően alakítjuk szerepeinket is az életben. 

„Apa mosdik, anya főz”

Kiskoromban volt egy bakelit lemezünk, amin Vitai Ildikó énekelt megzenésített verseket. Az egyik kedvencem Zelk Zoltántól az Este jó volt: 

„Este jó, este jó

este mégis jó.

Apa mosdik, anya főz, 

együtt lenni jó…”

Anyukám is sokszor énekelte nekem, olyankor az „Apa mosdik, anya főz” után mindig be kellett még szuszakolni azt is, hogy „...Kata játszik / együtt lenni jó.” Így volt kerek, így éreztem magaménak a dalt. Az idilli kerettörténet, azon kívül, hogy legyek benne én is, a továbbiakban már nem igen foglalkoztatott, a versből engem a lámpa körül forgó bogárkarika sorsa tartott izgalomban, és a kis bogár, aki meghal, „de mégse szomorú” azóta is megfejtésre váró dilemmája: a kis bogár nem szomorú, hogy meghal, vagy az nem szomorú, hogy meghal egy kis bogár?

Felnőtt fejjel kezdett csak mocorogni bennem, hogy a kis bogár drámájának háttérsztorija, az „Apa mosdik, anya főz”, legalább akkora dilemmákat vet fel. Mert mi van akkor, ha anya nem főz? Ha nincs otthon? Teszem azt, sokáig dolgozik, esetleg máshol lakik, netán nincs is? Vagy ugyanez pepitában, apával. Mi van akkor, ha nem passzolsz bele a mesékben, reklámokban megénekelt férfi/nő-sablonokba? Az én ideális világomban ilyenkor sincs semmi – így alakult, ez van, na bumm.

A szexchatelő férj történetében több a csavar, mint elsőre látszik - Könyves magazin

A Fleishman bajban van címszereplője előtt egyszeriben új távlatok nyílnak, amikor a házassága végleg zátonyra fut. Mintha New York minden nője csak arra várna, hogy tangás-cicis fotóikat elküldhessék a negyvenes exférjnek. A hedonista mindennapokra a volt feleség eltűnése vet árnyékot, emiatt pedig Toby Fleishmannek is - kénytelen-kelletlen - teljesen újra kell pozicionálnia az életét.

Önmagában még el is lenne vele az ember. Csakhogy soha senki nem áll önmagában. Így vagy úgy, de mindenki része a nagy rendszernek, benne a sok szabállyal, elvárással, „igazságokkal”. Ha kilógsz a sorból, tuti hogy jár érte valami retorzió, minimum pár szurka-piszka megjegyzés, ami idővel mégiscsak elbizonytalanít, sokszor nagyon is, ahonnan aztán nem kis meló újra felépíteni magad. Ennek kálváriájáról (is) szól Taffy Brodesser-Akner Fleishman bajban van című könyve.

„Minél több időt töltöttek együtt, annál inkább rájött, hogy Toby kritikája lassanként beette magát a pórusaiba, és afféle saját magával szemben megfogalmazott kritikává vált. Mi lenne, ha nem kellene tovább így élnie?” 

Akkora dirrel-durral jelent meg a kötet a hazai könyvpiacon, olyan jó kritikák harangozták be érkezését, hogy nem lehetett nem felfigyelni rá, de engem igazából a címe vett meg: nagyon szerettem a Miért éppen Alaszka? sorozat Dr. Joel Fleischmanját, úgyhogy kíváncsi voltam, ki ez a bajba került majdnem névrokon. A regény nemrég volt nálunk a hét könyve, akár bele is tudtok olvasni oldalunkon. A könyv egy válás története, elsőre kicsit Házassági történet, kicsit Kramer kontra Kramer. Az emberi viszonyok, párkapcsolatok dinamikája persze mindig izgi téma, de elég sokszor megénekelték már ahhoz, hogy ekkorát durranjon ma egy válásról szóló könyv, amit egyenesen John Updike és Jonathan Franzen prózájához hasonlítanak. Biztos így van. És biztos sokat számít a sajátos elbeszélésmód is, meg a csavarok, mert nélkülük kevésbé lenne ilyen sodró és élvezetes a szöveg. De ami miatt nagyot ütött nálam, az mégis inkább az, amiről ír: hogy Taffy Brodesser-Akner olyan témákat és helyzeteket emelt be Toby és Rachel Fleishman történetébe, amik engem is folyamatos újragondolásra késztettek.

Newbold Bohemia: Life's a Picnic, 2012-13

Az elején azért majdnem felültem a komfortos sztereotípia-vonatra, ahonnan nézve minden vagy fekete, vagy fehér: piedesztálra emelve a gondos, dolgos, társadalmilag hasznos munkát végző, gyermekei életében mindig és mindenhol jelen lenni tudó szülőt és ezzel egyetemben a siker-, pénz- és karrierhajhász, munkamániás, gyermekeit elhagyó másikra meg rásütve a billogot. Van a jó szülő és van a rossz szülő, tiszta sor. Csakhogy pár oldal után be kellett látnom, mindkét félben magamra tudok ismerni… Jó lenne ugyan a mintaszülő, szupertürelmes Toby képében tetszelegni, de ugyanúgy ott van bennem az önzőnek kikiáltott Rachel is. És mivel a saját gyarlóságaim okát egészen jól ismerem, biztos voltam benne, hogy Rachel sem l’art pour l’art olyan, amilyen – és emiatt Toby „jósága” is egyre gyanúsabb lett.

Az egész könyv egy elváráscunami. Ez adja a kapcsolatok dinamikáját, mozgatja a szereplőket és okozza meghasonlásaikat. Elképzelnek maguknak egy életet, és ha az mégsem olyan, mint gondolták, ha mégsem találják meg benne magukat, természetesen kudarcnak élik meg. 

„Arról ábrándozott, hogy összejön egy lánnyal, aki nem orvostanhallgató. Ő majd tanul valahol, a lány pedig olvas – talán Roth vagy Bellow valamelyik könyvét, esetleg Virginia Woolfot –, aztán ő odamegy hozzá, mond neki valami vicceset, és máris megvan.” 

Elégedetlen Toby, mert hiába zseniális mindabban, amit csinál – akár férjként, apaként, orvosként –, mégsem kapja meg azt a fajta elismerést, ami (szerinte) kijárna ezért. Ugyanígy elégedetlen és dühös Rachel is, aki bár mindent megtesz azért, hogy családja jövőjét biztosítsa – ha már egyszer (szerinte) Toby nem képes erre –, hiába ér el egyre nagyobb sikereket, akinek kellene, mégsem respektálja erejét, ha pedig néha visszavesz, hozza a gyenge nőt, aki megértésre, támogatásra számít, abban sem talál partnerre. Mindkettőnek megvan az igaza, csak miközben magukban hőbörögnek és neheztelnek egymásra, elfelejtik, hogy ez egy két fős játszma, az együtt töltött évekkel egyre bonyolultabbá váló ok-okozati viszony. 

„… a feleség nem olyasmi, mint egy szuper-, vagy állandó barátnő. Az valami egészen új dolog. Olyasmi, amit együtt hoztok létre, és te az egyik alkotórésze vagy. Nélküled nem lehetne feleség.”

A két, többszörösen is megtépázott lelkiállapotú főhős mellett boldogtalansága miatt tipródik a történet mesélője, Toby régi barátja, Libby is, holott még maga számára is tökéletesnek tűnik élete. Feladta újságíró karrierjét, mert rájött, nőként sosem érheti el azt, amit férfiként elérhetne, de nem tud mit kezdeni a külvárosi feleség és családanya szereppel sem.

„Hogyan találhatnék vissza egy olyan pillanathoz, amikor az életem nem kötelességek áradatából, hanem választási lehetőségek végtelen sorozatából állt, és mind arra szolgált, hogy megtanítson valamire a létezéssel és a világgal kapcsolatban, nem pedig, hogy egész életemre tönkretegyen."

A regény több ízben is pedzegeti a kettős mérce problematikáját: elvileg minden tisztelet azoknak, akik elszántságuktól hajtva, önerőből építkezve, rengeteg munka árán hatalmas sikereket érnek el, és bár kevesebbet vannak emiatt a családjukkal, de mégiscsak értük tesznek mindent. Viszont ugyanakkora elismerés jár érte akkor is,  ha ez az illető történetesen nő, anya, feleség? Miért érdekesebb egy történet, ha a férfi mondja el, és figyelnek rá kevésbé, ha nő? A férfi-nő összehasonlítás igazságtalanságain túllépve kevésbé tematizált kérdéseket is felvet: szuper, hogy a #metoo mozgalom felhívta a figyelmet a saját testünk feletti önrendelkezési jogra, amit igenis tisztelni kell és nagyon nem okés, ha ez nincs így. Viszont miért lenne kevésbé traumatikus a szülés során elszenvedett erőszak, mint a szexuális abúzus? Hogy utasíthatja el az egyik áldozata a másikat csakis azért, mert más volt a „kontextus”, ha egyszer a sérelem lényege ugyanaz?

De még csak extra szituációk sem kellenek ahhoz, hogy ez a kettősség ismerős legyen, valamennyiünk hétköznapjaiban előfordult már: Miért a törtető, de különben dilettáns kapja az elismerést és nem a szakmailag legmegfelelőbb? Miért mindig a látszat alapján hozunk ítéletet, osztunk dicséretet, büntetést, és nem azért, ami valójában történt? Miért a nagy ússza meg és nem a kicsi? Miért több a több és kevesebb a kevés? 

„Rachelt meg engem úgy neveltek, hogy azt tegyük, amit akarunk, és meg is tettük. Sikeresek voltunk, megmutattuk mindenkinek. Nekünk nem kellett felvennünk azt az apokrif pólót (The Future Is Female – a szerk.), mert mi már ismertük a titkot: ha egyszer valóban sikert aratunk, többet keresünk, jobban szerepelünk, minden várakozást túlteljesítünk, akkor sem igazán változik körülöttünk semmi."

Azért, mert csak. Mert a teljesítménynek, sikereknek, sérelmeknek, a szavaknak még mindig van neme és „kasztja”. Mert így szoktuk meg, ezt várjuk el, mert ilyen sablonok szerint vagyunk trenírozva. Azt ismerjük és fogadjuk el helyénvalónak, amiben élünk, amit sokszor hallunk, amit mondanak nekünk. Ami ettől eltérő, másmilyen, nehezen toleráljuk. 
És ezzel vissza is értünk a káposztás cvekedli borssal vagy cukorral kérdéskörhöz: minden csak megszokás kérdése. Igazából bármit megszokhatnánk máshogy is. Rajtunk múlik, miről beszélünk, mit halljanak aztán egyre többen, miben és mire tanítsuk meg gyerekeinket, hogy lehessen majd egyszer másként is.