Keszthelyi gyerekként a Festetics-kastély meglátogatása és a park körbe-körbe rohangálása heti rendszerességgel ismétlődő program volt. Természetesen azt terveztem, hogy ha majd nagy leszek, itt fogok élni, vagy minimum egy ilyenben. Imádtam minden részét és részletét: a míves bútorokat, az aprólékosan kidolgozott porcelánokat, az intarziás parkettát, amire csakis papucsban lehetett lépni, Festetics Pál kis kövecskékből kirakott mozaik portréját, a vicces nevű Festetics Tasziló méneséről készült festményeket, a könyvespolcra hajazó titkosajtót, a faltól falig bepolcozott könyvtárat, a tükrös hangversenytermet és persze a portrékat mindenféle hercegnőkről, grófkisasszonyokról és messzi földről idekerült ladykről. A kedvencem egy pici, bordó tapétás szoba volt, a Mária Terézia-szalon. Igazából emiatt kellett olyan gyakran elzarándokolnunk a kastélyba, ugyanis a szobába belépve a szemközti falon lévő kép teljesen megbabonázott: egy fiatal lányt ábrázolt kecses kéztartással, határozottan a „kamerába” nézve, játékos kutyával a sarokban – akkor gyönyörűnek tűnt. Az egyik látogatásnál aztán, miközben a képet csodáltam, odalépett hozzám a teremőr néni (addigra már ismertek minket), és titokzatosan a fülembe súgta, hogy hát képzeljem el, ezt szép hölgyet lefejezték.
Alapjaiban rengette meg ez az információ 6 éves világomat! Teljesen felháborodtam, egyszerűen nem értettem, hogy lehet egy nőt lefejezni, pláne ha ilyen csodás és kedves. Biztos voltam benne, itt csakis valami félreértés történhetett, mert ilyen különben nincs. Innentől kezdve Marie Antoinette lett az egyik heppem, és idővel jött vele még sok más lefejezett/megölt/meghurcolt királynő és nemesasszony. Jó pár évvel később, az Astoria aluljárójában Stefan Zweig könyvébe futottam – 300 forintért kihagyhatatlan vétel volt, és olvasás közben aztán hamar ki is derült, mindenhogyan megérte. Legszívesebben megölelgettem volna az írót, hogy „De jó, hát te is? Köszönöm!”. Pont olyan Marie Antoinette-et adott vissza nekem, mint amilyennek én is elképzeltem, és igazolt, hogy amit anno megéreztem, az több volt, mint kislányos elfogultság. De tanulságos volt abból a szempontból is, hogy megmutatta, hogyan működnek a társadalmi toposzok, a propaganda, milyen ügyes kis fortélyokkal lehet valakit olyan mértékig lezülleszteni a “nép” szemében, hogy történetének vége csakis tragédia lehet.
A Marie Antoinette körüli kálvária markánsan meghatározta történelmi érdeklődésemet, akarva-akaratlan is a “cherchez la femme” lett fő irányelvem, ha nem is abban a felfogásban, ahogy azt Fouché rendőrminiszter eredetileg megfogalmazta (= ha a baj, gond okozójára vagy kíváncsi, akkor keresd nőt). Kezdetben még gyerekes érdeklődésemet sokkal inkább az értetlenség vezérelte: miért nincsenek nők a történelemben? Azóta természetesen kiderült, hogy vannak, de vele együtt az is, hogy amint egy kicsit többre vágytak, vagy nagyobb hatalommal bírtak annál, mint “illett” volna, kegyetlenül meghurcolták őket nem csak életükben, hanem elrettentő példaként az utókor számára is, a klasszikus receptúra szerint, súlyos vádakkal feltuningolva történetüket: csapodárság, vérfertőző viszony, hataloméhség, boszorkányság, szűz lányok vérében fürdés, hazafiatlanság, hisztéria stb. Erre kiváló példa az összes középkori királynénk, István király Gizellájától indulva, Gertrudison át egészen Mátyás Beatrixáig. Helyzetüket nehezítette, hogy itthon idegeneknek számítottak, ami már eleve nem sok jót ígért. A dinasztikus kapcsolatok építgetésének érdekében az uralkodók a külföldi királylányok közül szemezgettek, akik Magyarországra érkezvén nem csak előkelő “sleppjüket”, de kultúrájukat is magukkal hozták és számos reformot hirdettek - Beatrix például hagymát és fokhagymát hozott a gasztronómiába, reneszánszt a kultúrába. Ez, ahogy lenni szokott, nem mindenkinek tetszett.. Arról nem is beszélve, hogy az újdonsült feleségek sokszor kimondottan intelligensek is voltak: Beatrix, akit neves reneszánsz tudósok tanították még otthon Nápolyban, több (nem hazai) feljegyzés szerint is korának egyik legműveltebb asszonya és kiváló sakkozója volt. Egy másik nagy klasszikus Báthory Erzsébet, akinek igazából az volt a veszte, hogy túl nagy hatalommal bírt, amivel Bocskai Istvánt és az Erdélyi Fejedelemséget támogatta a vele szomszédos Habsburgok helyett. Muszáj volt lépni, nehogy megboruljon a hatalmi egyensúly, illetve Erzsébet rokonsága is aspirált vagyonára, úgyhogy koholt, korábbi esetekben már jól működő vádakkal perbe fogták és kiiktatták. Ahhoz képest, hogy világszerte mint vérszomjas, hiú szépasszony emlékeznek rá, levelezéseiből egy szociálisan érzékeny, istenhívő nő képe rajzolódik ki, aki férje, Nádasdy Ferenc halála után egyedül irányította több százezer holdas birtokait, támogatta a külföldön tanuló diákokat, odafigyelt jobbágyaira, kastélyában kórházat alakított ki és maga is foglalkozott gyógyítással.
Akadnak azért szép emlékű, üdítő példák is, igaz, nem itthonról. Aquitániai Eleonóra a 12. századból, miután 15 évig volt VII. Lajos feleségeként Franciaország királynője és elvált (!), hozzáment II. Henrik angol királyhoz, majd két legendás uralkodót is adott a szigetországnak: Oroszlánszívű Richárdot és Földnélküli Jánost. Művelt, karakán, meglehetősen autonóm személyiség volt, ráadásul befolyásos, szép és gazdag, aki még a pápával is ujjat mert húzni. Persze őt sem szerette mindenki, kiváltképp a francia udvar, de mégsem boszorkányos fúriaként maradt meg a köztudatban. Aztán ott van még I. Erzsébet és Nagy Katalin, akikre szintén mindenféléket mondtak, de legalább uralkodhattak, és viszonylag hamar igazolta őket a történelem, hogy nem is csinálták rosszul, sőt. Vagy Madame de Pompadour, született Jeanne-Antoinette Poisson, az egyik leghíresebb királyi szerető, akinek “regnálása” a művészet virágkorát hozta el Franciaországba.
Ők viszont tényleg csak kivételek, ha nem is egyedüliek. A kettős mércét nemcsak kortársaik, de történetíróik is sokáig alkalmazták: egy férfi lehetett újító, reformer, tudós, míg a nő inkább renitens, boszorkány, eretnek vagy lázadó. A kép persze nem fekete-fehér, de az biztos, hogy nincs balansz, és ezt a klasszikus mesék is jól példázzák: a pozitív női alakok mind gyámoltalan, megmentésre váró leányok, míg azok, akiknek céljaik, erejük és hatalmuk van, csakis gonosz boszorkányok.
“Te csak virág légy, drága csecsebecs,/ Haszontalan, de szép, s ez érdeme”
- adta ki az ukázt Madách Imre Az ember tragédiájában 1862-ben. Nem sokkal később, 1868-ban egy óceánnal arrébb pedig megjelent Louisa May Alcott Kisasszonyok című regénye, ami még ma is, bő 150 évvel később a feminizmus egyik leglényegibb definícióját adja, hogy mit is jelent valójában: a választást. A nők jogát és lehetőségét arra, hogy választhassanak, anélkül, hogy a társadalom akadályokat gördítene eléjük és/vagy megbélyegezné őket döntésükért - akár azért, mert karriert szeretnének és nem gyereket, akár azért, mert otthont teremteni és családot alapítani. Vagy bármi mást, ami e kettő között vagy ezeken túl van.
Tavaly adta ki a Georgetown Institute a Women Peace and Security reportot (nők, béke és biztonság jelentés), 167 államra kiterjesztett kutatásuk eredményeinek összegzését arról, hogy mennyire nőbarát egy ország. Miként érvényesül a nemi egyenlőség és veszik komolyan a nőket a vezetői pozíciókban, garantálnak egyenlő béreket, védelmet a kiszolgáltatottság és a családon belüli erőszak ellen. Mi a 49. helyen állunk.
Történelmi kalandozásaim során, illetve most sem az foglalkoztat igazán, hogy egy nő befolyásos pozícióban van, hanem az, hogy miért számít egyáltalán, hogy valaki férfi vagy nő? Miért nem az a fontos, hogy jól csinálja-e, amit rábíztak? Ehhez persze kell a lehetőség is. A meghurcolt történelmi hősnőkről utólag szinte mindig kiderült, hogy kimondottan felvilágosult, értelmes, művelt és okos asszonyok voltak, sajnos “bántóan” sok hatalommal, tudással a kezükben, ami nem ildomos. Csakhogy a nő definíciója, szerepének meghatározása nem más, mint egy több évszázados, időnként azért módosítgatott "társadalmi" konszenzus - egy alapvetően férfiak dominálta társadalomé. Ugyanolyan közmegegyezés, mint annak ténye, hogy a Föld lapos. Ez utóbbit az empirikus tapasztalatok megcáfolták. Szuper lenne, ha a “kísérleti” szakasz kiteljesedhetne az előbbi esetében is, és végre nem számítana novumnak, hírnek, ha például egy politikai vezető történetesen nő (esetleg más).
