Több helyen is láttam a képeket az augusztus végi pakolásról, a kiürített polcokról, a telepakolt dobozokról. A hagyaték összerendezése, átválogatása nagyon nehéz lehetett érzelmileg, és el tudom képzelni, hogy különféle, akár egymásnak ellentmondó érzések kavarogtak benned. Hogyan élted meg?
Igen, jól érzed, nagyon hullámzó folyamat volt, és nem is lettem volna erre korábban képes. Most jött el az idő és a lehetőség is most adódott. Azért tudott az egész a jövő meg az öröm felé mutatni, mert Debrecen tárt karokkal várta a hagyatékot, és tudom, hogy a legnagyobb gondossággal fogják kezelni, hiszen nagyon sok szeretetet kaptunk a várostól. De természetesen, amikor az egyes tárgyak a kezembe kerültek, akkor újra sírtam, főleg a ruhásszekrény átválogatása volt nehéz. De kezembe került a kézzel írt szerelmeslevelem vagy olyan kis apróságok, amiket János elrakott, és nem is tudtam, hogy megőrzött, például egy adott étteremben eltette a számlát, hogy emlékezzen rá, mert az egy emlékezetes este volt. Az is sokat segített, hogy az első napon a barátainkkal, Prieger Zsolttal és Prieger-Bajtek Erikával, a második napon pedig a rokonunkkal, Gábor-Tóth Ildikóval pakoltunk, aki nagyon szeret bennünket, és mi is őt. Ő volt mellettem a szoros családomon kívül, amikor János elment, ő aludt nálam két éjszaka, így köztünk nagyon szoros érzelmi kapcsolat is van.
Ez engem is átsegített a nehezebb pillanatokon, együtt tudtunk emlékezni, így a pakolás nemcsak dobozolás volt.
Ildikó a lányával, Hajnával érkezett, aki János másodunokahúga, haladni is jól tudtunk, de el is tudtunk időzni, beszélgetni, fényképeket nézegetni. Az is felmerült bennem, hogy vajon lesz-e olyasmi, amire a fiúk később mondják azt, hogy erre szükségük lenne, de nincs itt, de erre majd találunk valamilyen megoldást a Méliusz Juhász Péter Könyvtárral kötendő szerződésben. Most egyelőre elhozhattak egy-egy kis kincset, amit ők választottak.
Harmath Artemisz, fotó: Bach Máté/IGYIC-PKÜ
A hagyatékban ezek szerint nemcsak könyvek vannak, hanem sokféle személyes tárgy is. Te ezek közül mihez kötődtél a leginkább? Mit volt a legnehezebb elengedni?
A legnehezebbek a cipők voltak, nem tudtam, nem tudom eldönteni, hogy a cipőkkel, zakókkal, a téli kabátjával mi legyen, mert azok annyira jellegzetesek, annyira kötődnek a személyéhez, de még akár az író megjelenéséhez is, hogy ez egy nagy kérdés. Aztán a képek: van olyan, ami nagyon meghatározza az írókuckót, ilyen például az Asztalizene plakátja, az természetesen ment Debrecenbe, de sok más grafika esetében elgondolkodtam, mi legyen. Még eldöntjük, még tárgyalunk a könyvtárral a sorsukról. A szoba kialakítása egy hosszabb folyamat lesz, most megnyitjuk, de ez még nem a végleges elrendezése lesz valószínűleg. Szeretnénk majd egyre jobban rekonstruálni, főleg azt az intim műhelyhangulatot, ami János Viza utcai lakására annyira jellemző volt.
Térey Jánosnak milyen volt a tárgyakhoz való viszonya?
Abszolút érzelmi. Amihez érzelem kötődött, azt eltette. Sőt, dobozokba rakta, feliratozta, hogy azok az iskolai füzetei, a középiskolai dolgozatai, a játékai.
Feljegyezte-leltározta még a Mikulástól kapott ajándékokat, csokikat is.
A gyerekkori játékai ‒ mintha nem is játszott volna velük ‒ külön dobozokba, életkor szerint elcsomagolva vártak. Annak idején nem is hozta át ezeket a gyerekeknek, viszont így megmaradtak az utókornak.
Nagy rendszerező volt ezek szerint?
Igen. Az lett. De nem az értékes tárgyakat gyűjtötte. Nem voltak például drága szobrai vagy különleges fémtárgyai, ékszerei vagy irodaszerei. Viszont akár cetilket is nagy becsben őrzött, mert ezekhez kötődött egy kirándulás, egy közös vacsora, vagy baráti találkozások emléke.
Mit tartott a legnagyobb becsben? Mi az, amit mindig vitt magával, amit rendkívül fontosnak tartott?
Mindig volt nála itt-ott kis ikeás ceruza, toll, amivel jegyzetelt és fehér cetlik minden zsebében, a pénztárcájában, ahová bármikor azonnal fel tudta írni az ötleteit vagy amit hallott. BKV-val közlekedett, ott is sok mindent gyűjtött, sok mindent hallott. Vagy a szaunában, ahová rendszeresen járt, de akár otthon is.
Akkor nem telefonba jegyzetelt?
Nem, abszolút nem. Utána viszont számítógépbe írta be a jegyzeteit. Egy dokumentumba gyűjtötte az összes aktuális szöveget, és párhuzamosan dolgozott verses, illetve prózai munkán.
Térey János, fotó: Valuska Gábor
Volt-e olyan könyve, amelyre büszke volt a dedikáció miatt? Vagy olyan tárgya, ami egyfajta relikviának tekinthető?
Biztos, hogy fontos volt számára a dedikáció is, és a könyvespolcon az adott könyvhöz tartozó levelek, cetlik, prospektusok, brosúrák mindig az adott szerző mellett voltak, mert betűrendben szerepeltek a könyvek a könyvespolcán. De soha nem kérkedett ilyesmivel. Miközben tudom, hogy óriási dolog volt számára, amikor például Vas Istvánhoz felment, és fontos emlékként őrizte a Réz Pállal folytatott személyes beszélgetéseit. De van például a könyvei között egy Szomory Dezső által dedikált kötet,
illetve a ruhásszekrényben megtalálható Mándy Iván zakója, amit hordott is.
Annak idején az író özvegye kínálta fel a tanítványok és a barátok számára, hogy válasszanak maguknak valamit, és akkor János azt elhozta.
Említetted, hogy a Viza utcai művészlakás berendezése költözik Debrecenbe. Ott egészen pontosan hová?
A Nyíl utca sarkára, a Nyíl utca 2-be, ami egy sarokra található a szülőháztól. Ez a Méliusz Juhász Péter Könyvtár egyik fiókkönyvtára volt, ahová János maga is járt olvasni. Egy teljes organikus egység állt össze. A Méliusz Juhász Péter Könyvtár főépülete ott van egy sarokra, ők fogják gondozni az állományt, az épületet pedig a város bocsátotta rendelkezésre.
Pakolás előtt (forrás: Térey János Facebook-oldala)
Te mennyire veszel részt ennek a múzeumnak a kialakításában?
Nagyon szépen alakult ez is, mindenki tapintatos és körültekintő, mindenkinek az a célja, hogy méltóképpen őrizzük az emléket. Itt esetleg olyan kérdések merülhetnek fel, hogy mi az, ami túl személyes, vagy mi az, amire jobban kell vigyázni annál, mint hogy kint lehessen a látogatható térben. De én megbízom a szakemberek munkájában. Most a katalogizálás folyik, utána indul majd a tér berendezése. Abban biztosan részt fogok venni én is, illetve a már említett Gábor-Tóth Ildikó lesz, aki a nyilvánosság szempontjából védi Jánost és a családot, úgyhogy bármiféle kérdés esetén a könyvtár azonnal kapcsolatba tud velünk lépni. Kovács Béla Lóránttal, a Méliusz könyvtár igazgatójával közvetlenül is tartjuk a kapcsolatot személyesen és telefonon. Húsz éve egy doktori iskolába jártunk, nagyon régi, jó és immár közvetlen a kapcsolatunk, ez részben szakmai alapú. Annak idején ő közvetítette a dolgozatomat az Alföld folyóiratba Szirák Péterékhez, mivel az OTDK-versenyen a szekciómban zsűritag volt. Ez volt az első komolyabb publikációm.
Jelenleg tehát a katalogizálás folyik, utána jön a berendezés, de a szeptember 14-i Térey Könyvünnepen már látogatható lesz a kiállítás, ugye?
Igen, látogatható lesz. Nem biztos, hogy egyszerre elférünk, így a megnyitó részben az emléktáblánál, részben a ház előtt, részben a Méliusz könyvtárban lesz. De az emlékszobába is be lehet majd menni, meg lehet tekinteni sok mindent, és a szoba majd később kap állandó formát. A kiállítótér nagyobb, mint az írói műhely volt, úgyhogy el fogjuk tudni hasonlóan rendezni. Ráadásul a formája hosszúkás, ahogy János műhelylakásáé is az volt.
Minden Debrecenbe kerül vagy Budapesten is marad valami a hagyatékból?
A főváros írói szempontból legalább annyira fontos volt számára, mint Debrecen, elsősorban az az írói közeg, ahol mozgott. És jó kapcsolatot ápolt a mindenkori Petőfi Irodalmi Múzeummal, a muzeológusokkal és a vezetőséggel is, hiszen ez az irodalom egyik szentélye, sokszor fel is lépett ott. Demeter Szilárddal és muzeológus kollégáival beszéltem először a hagyatékról, és azt a tanácsot kaptam, hogy próbáljak meg olyan helyet keresni, ahol egyben maradhat a hagyaték, mivel így lesz időtálló.
Egyébként is ez a kívánság szerepelt a végrendeletben.
Van egy János által kijelölt hagyatékgondozó bizottság, melynek a rajtam kívüli tagjai is figyelnek arra, hogy teljesüljön a végakarat, és a szellemiség minél tisztábban fennmaradjon. Az első ötletem egyébként az volt, hogy maradjon a Viza utcai lakásban minden együtt, de ez nem megvalósítható, mert abban a társasházban nem lehetett volna múzeumot kialakítani. A vámospércsi Térey János Könyvtár fog még kapni három tárgyat, mert ott Korpa Tamás és a polgármesterasszony nagyon sokat tett – még életében is – a Térey-olvasásért, komolyan őrzik, vagyis frissen tartják János emlékét azóta is, ahogyan ez a vadonatúj könyvtár elnevezésében is megnyilvánul. Vámospércsen volt János családjának a hétvégi telke, ez a kötődés a Debrecen melletti településhez. Ezen kívül a PIM fogja őrizni János kiadatlan naplójának digitális másolatát és pár apróságot.
Ezt a naplót tervezitek kiadni?
Nem, egyelőre nem.
Aki ismeri az életművet, tudja, hogy ellentmondásos volt a viszonya Debrecennel, fiatalon legalábbis mindenképp. Változott ez, mondjuk, a negyvenes éveiben járó férfiként, családapaként?
Amiatt, hogy teljesen egyedül nagy erőfeszítésbe került onnan a fővárosba jutni és írói egzisztenciát megalapozni, sokáig mindenki egy kalapba került Debrecenben, és úgy érezte, az ottani kapcsolatok csak visszahúzzák őt. Ez az írásaiban is megjelenik, ezzel nem árulok el titkot, többen értekeztek már ezekről az érzelmi anomáliákról. Ugyanakkor, amikor megtörtént az áttörés, és befutott író lett, különösen, amikor már családot is alapított, akkor átértékelődtek ezek a kapcsolatok. Kiderült, hogy kik azok a debreceniek közül, akiknek nemcsak, hogy hálával tartozik, hanem akikkel nagyon is közös érzelmi és szellemi kapcsolatuk van, és így koncentrikus körökben az élő rokonsággal újra felvette a kapcsolatot. Annak idején voltak olyan esetek, hogy nehezen értette meg, milyen egy kisgyermekes élethelyzet, és a kisgyermekes rokonai miért nem tudnak eljönni a felolvasóestjére. Amikor gyerekeink lettek, ez egészen megváltozott. Én magam sem jutottam el a felolvasásaira. Az esküvőn találkoztam először sok debreceni rokonával.
A család mint mítosz és valóság is fontos lett számára,
akkoriban legalábbis biztosan, amikor a Boldogh-ház, Kétmalom utcát írta, ami háromnegyedig, vagy inkább kétharmadig készült el, az utolsó szövege, és egyben emlékirat. Hallatlanul érdekelte, hogy mi történt a szűkebb és tágabb környezetében, szinte nyomozást végzett, kutatott a családban, interjúzott, könyvtárazott. Mélységesen átélte ezeket a történeteket, megpróbálta egy családfává dagasztani az eseményeket, a Kaszanyitzky-ággal is sokat érintkezett, maga Kaszanyitzky András csellóművész rokonunk kifejezetten családfakutatással is foglalkozik. A debreceni levéltárban is dolgozott. Mint férj vagy apa is változott és változásban volt ezeknek a debreceni történeteknek, a felmenők történeteinek a hatására.
![„Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden" [Térey 50]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/konyves/ko/konyves/image/fe_229_160_terey2_1.jpg)
Ma Térey Jánosra emlékezünk, aki ezen a napon ünnepelné 50. születésnapját.. Ebből az alkalomból jelenik meg hátrahagyott önéletírása, a Boldogh-ház, Kétmalom utca. Olvassatok bele!
Tovább olvasokKözismert, hogy az építészet, az épületek, úgy általában a terek mindig is nagyon foglalkoztatták. Melyek voltak azok a helyszínek, ahol különösen jól érezte magát?
Három kedvenc tere volt. Az egyik a kávéház, amit szinte lakásként használt. A New Yorkba vackolt be először, a Jobb lelátó című művéből is lehet tudni, hogy rendszeresen ott dolgozott, de később egyéb kávéházakban és éttermekben is törzsvendég volt. A Csalogány vendéglőben és a Menza étteremben is volt egy-egy asztaltársasága. A másik hely, főleg külföldön, a botanikus kert. És a harmadik a színház, amit nagyon szeretett, mert ott tapasztalta meg, hogy van közönsége. Ez a világ nagyon érdekelte, vonzotta, nem volt szervesen odatartozó, de nagyon jó kapcsolatot ápolt a színészekkel is, színészeimnek nevezte a művészeket, akik szerepeltek a darabjaiban. Az a világ mintegy fényesebb, patetikusabb térként volt fontos az életében.
És te hol látod magad előtt, milyen térben, háttér előtt jelenik meg, amikor rá gondolsz?
Látom egy absztrakt kávéházban egy kávé mellett írni, mert megismerkedésünkkor nagyon gyakran találkoztam vele ebben a helyzetben. Látom a metrólépcsőn lefelé jönni, ahogyan először életemben.
És a kirándulásokon látom, az erdőben, ahogy megy és töri az utat maga előtt, előttünk.
