2025 őszén jelent meg a szülővé válás örömeiről és nehézségeiről szóló Ezt senki nem mondta! bookazine-unk (rendeld meg itt a kiadványt!), amiben többek között ismert személyek, írók, véleményformálók vallanak a gyereknevelésről. A kiadványban megjelent írásokból a Könyves Magazin online felületén folyamatosan ízelítőt adunk: most Tapasztó Orsi írását közöljük, amelyben édesanyja elvesztéséről és arról vall, hogy az örökbefogadás miért több, mint otthont adni egy gyermeknek.
Tapasztó Orsi: A hovatartozás megtört szálainak újraszövése
Ha anyukám nem hal meg, nekem soha nem lett volna gyerekem.
Anyám halála után légüres térbe kerültem, egy üvegbúra alatt. Mindent láttam, ami körülöttem zajlott, viszont kapcsolódni nem tudtam a külvilággal, és ott lebegve azon gondolkodtam, hogy az lehet valami ilyesmi érzés, ha meghalunk? Mert akkor ugyanazt érzi az, aki elment, és az, aki itt maradt, legalábbis átmenetileg. És ez adhatna valamiféle igazságosságérzést.
Ebben az állapotban, miközben a lelkem addig soha nem tapasztalt fájdalmat érzett,
engem lepett meg leginkább az a semmiből érkező felismerés, miszerint örökbe kell fogadnunk egy gyereket.
Mi van? Hogy mit kell nekem csinálnom? Most azonnal?
Ehhez tudattalan szinteken biztosan köze volt annak, hogy gyerekkoromban anyáék majdnem magukhoz vettek Moldovából egy kisfiút. Akkoriban Erdélyben onnan volt szokás gyerekeket örökbe fogadni, és én hónapokig abban a hitben éltem, hogy lesz végre egy tesóm, majd ez valamiért meghiúsult.
Tudatos szinten viszont jövőbeli énemnek igenis volt ehhez köze, megállt ugyanis előttem az alatt az üvegbúra alatt, a szemembe nézett és közölte, ha ezt én így akarom folytatni, akkor később nagyon boldogtalan leszek. Mert lehet harmincnégy éves koromig azzal hitegetni magam, hogy jó ez az élet így édes kettesben, de tíz év múlva megérkezik majd egy bődületes hiányérzet, amit már késő lesz orvosolni.
Meggyőző volt – hiszen meggyőző tudok lenni –, hittem magamnak, és megléptem addigi életem legtudatosabb döntését, amivel jövőbeli énem akkor még csak képzelt boldogságáért dolgoztam. Mindezt elmeséltem a férjemnek mint annak lehetőségét, hogy békés életünket akkor most borítsuk meg kicsit. Ő úgy reagált, mint aki erre a felismerésre várt évek óta, csak türelmes és okos fizikusként pontosan tudta, hogy ez nem az a rábeszéléses ügy.
Anyám élete egy teljesen új életté formálódott, ami élő bizonyítéka annak, hogy a végek is lehetnek kezdetek, életem több történetszálán, szimultán.
Ha anya nem hal meg, én jó eséllyel a mai napig a kerámialaborban mérem a szilícium-nitrid-kerámiák szakítószilárdságát, a fülemben valami zúzós rockbanda zenéjével, ami elnyomja a törések hangját, amitől mindig összerezzentem – álmatlan éjszakáimon meg az örökbe fogadott gyerekem boldogságszintje helyett azon agyalnék, milyen adalékanyagokat kellene a mátrixhoz keverni, hogy növeljük annak a mocsokrideg anyagnak a rugalmasságát, mert ezekből az értékekből biztosan nem lesz megfelelő impaktfaktorú újságban tudományos cikk.
De ez már nem egy biztonságos kerámialabor. Helyette a közösségi médiában beszélek önismeretről meg gyermekvédelemről. Sok ezer ember előtti tüntetéseken szólalok fel, hogy a bennem tomboló igazságtalanságérzést a tevés illúziójával próbáljam valamelyest elviselhetővé tenni. Embereket kísérek az útjukon mint segítő szakember. És közben egy örökbe fogadott gyereknek vagyok az anyukája.
Sokszor hallom, hogy milyen jó emberek vagyunk, mert örökbe fogadtunk egy gyereket. Befogadtuk. Otthont adunk neki. Úgy szeretjük, mintha a sajátunk lenne.
Nos, rá kell nézni, a vak is látja, hogy a sajátunk.
És nem mi fogadtuk be, ő fogadott el minket szüleinek, amiért örökké hálás leszek.
Ő csinál belőlünk jó embereket, és nem azért, mert örökbe fogadtuk, hanem mert azzal az őszinte és ragyogó lényével jelen van köztünk.
Az örökbefogadás több, mint otthont adni egy gyermeknek: ez a tudatos cselekedet a hovatartozás megtört szálainak újraszövése. Amikor szülővé váltam, nem a múlt veszteségeit pótoltam – hanem a gyászt alakítottam folytonossággá annak felismerésével, hogy
a szeretet nem ér véget ott, ahol a vérvonal megszakad, és hogy a család születhet teljesen más úton, de legalább olyan ősi erővel.
Veszteségekből fakadó sebeink határozzák meg, mennyire engedjük meg vagy utasítjuk el a szeretetet. Az önismeret pedig a híd, amely lehetővé teszi, hogy ítélkezés nélkül lássuk meg a mintáinkat, felismerjük, amikor a gyász irányít minket, és tudatosan választhassunk, hogyan reagálunk. Az én utamon az önismeret fordította át a kétségbeesést erővé, az elszigeteltséget kapcsolódássá.
Az önismeret túlélés. Az a képesség, hogy képesek legyünk paradoxonokat hordozni – hogy egy halál életet szülhet, önazonosat, sajátot, valódit, ellentmondást nem tűrően maníroktól menteset.
„Ha az anyám nem halt volna meg, soha nem lettem volna anya” – ezt már nemcsak fájdalomként hallom, hanem az átalakulás emlékeztetőjeként.
Nyitókép: Valuska Gábor
