Albert Camus Közöny (vagy más fordítás szerint Az idegen) című filozofikus elbeszélését talán senkinek nem kell bemutatni. A világirodalom egyik markáns regényéről van szó, amely tökéletesen megmutatja a háború utáni Európa úttalanságát, és az 1960-as évekbeli egzisztencializmus reményét, miszerint ha a lét abszurd, akkor bármit lehet. A történetből nemrég François Ozon készített feldolgozást Az idegen címmel, ami a múltidéző fekete-fehér művészfilm jellege mellett egy fontos kísérletre adja a fejét, ami inkább csak gondolatban marad izgalmas, a vásznon vontatott és elcsigázó élményt kapunk.
François Ozon francia író és filmrendező, legismertebb alkotásai a Ha megérkezik az ősz, a ’85 nyara, illetve a 2002-ben bemutatott, nemzetközi sikert hozó 8 nő. Filmjeiben előszeretettel jelenik meg a szatirikus humor, illetve az emberi szexualitás kötetlen ábrázolása. Az idegen az eredetileg 1942-ben megjelent azonos című Camus-regény adaptációja, ami – igazodva a könyvhöz – a teljes elidegenedés filozófiai kérdéseit boncolgatja, miközben társadalmi és kisebbségi szempontból érzékeny marad. Ozon feldolgozása már nem Camus létfilozófiai fehér emberének története, hanem egy váratlanul és indokolatlanul megölt arab fiúé.
Az abszurd ember, akit kitagad a társadalom
A Közöny főszereplője, Mersault, egy középosztálybeli ember Algériában, akinek hivatalnoki munkája, tengerparti sütkérezése és szerelmi kalandjai hétköznapiságát egy váratlan esemény szakítja meg: édesanyja halála. A történet során pár nap eseményeit ismerjük meg, ami alatt Mersault eltemeti édesanyját, összejön egy Marie nevű lánnyal, akivel később el is jegyzik egymást, illetve különböző szomszédjai életének kisebb-nagyobb problémáiba keveredik bele.
Az egyetlen gond, hogy senki nem tudja elfogadni Mersault viselkedését.
Ugyanis szinte minden emberi reakciót nélkülöző érdektelenség lengi körbe, amit egyedül az udvariasság határai tartanak még egyben. Mersault olyan, akár egy pszichopata, hiszen látszólag az empátia és ambíció teljes hiányában él – amit nem tud feldolgozni a környezete. És mindez rendben is lenne, ha egy nap nem ölne meg egy arabot a tengerparton.
Albert Camus szóban forgó regénye egy létfilozófiai alaptétel szemléltetése, amely a hasonló célú A pestis című regényével az abszurd ember és abszurd világ működését festi meg. Elméleti fejtegetések helyett itt talán elég annyit felvázolni ebből, hogy Camus filozófiája arra épül, hogy az ember érdekei és indokai csakis egymáshoz viszonyítva kapnak értelmet, a lét alapja valójában megközelíthetetlen vagy éppen bármivel megmagyarázható, nincs isten vagy sors, hiszen minden az ember szerint és az emberért történik.
Az egyik élet is ugyanolyan jó, mint a másik”
– hangzik el a filmben.
Mersault története a 20. századi elidegenedés mintapéldája. És nem nehéz belegondolni, hogy két világháború és egy holokauszt megélése után az európai ember ekkoriban már nem hitt semmiben, vagy éppen fordítva, nagyon is hinni akart abban, hogy a szenvedésének oka van.
Pontosan ezért a történetben azok a pillanatok válnak fontossá, amik a karakter elidegenedését jelölik, például hogy anyja ravatalán nem akarja megtekinteni a holttestet, nem is gyászol, helyette kávézik és cigarettázik, a szerelemben szinte alig mutat bármilyen érzelmet, baráti kapcsolatai esetlegesek, a gyilkosságért pedig nem érez bűnt, sem megbánást. Mindezt később felhasználják ellene a tárgyaláson, látszólag nem is a bűnösségét, hanem az emberségét keresve.
A Közönnyel egy időben jelent meg Camus Sziszüphosz mítosza című tanulmánya, ami szintén ezzel a problémakörrel foglalkozva arra keresi a választ, hogy milyen lehetősége van az emberiségnek egy létben, ahol se isten, se történelem, se igazság nem ad választ a kérdéseinkre, azokat magunknak kell megtalálni az élet abszurditásában.
Az ember, aki egy napot élt, akár 100 évig is börtönbe lehet zárva, nem fog unatkozni”
– hangzik el a filmben Mersault-tól a börtönben, már az elkövetett gyilkosság után.
Filozófia helyett társadalmi kérdések
Ezt mind jól tudja François Ozon, de valami sokkal fontosabbról akar beszélni. A film történelmileg hű környezetben dolgozza fel a kötetet, az 1960-as évek Algériájában járunk, a fekete-fehér képi világ a korabeli filmes környezetet idézi meg. A kameraállások, beállítások és vágási technikák is relatíve visszafogottak, a zene és a hangulat is igyekszik a háttérbe szorulni – teret adva ezzel a film szó szerinti ürességének. Kevés cselekményről van szó, megismerjük Mersault életét, látjuk, hogy szerelmes lesz, gyilkosságot követ el, és végül egy hosszú és érdektelen tárgyalójelenet után halálra ítélik.
Az idegen tökéletesen a határán mozog annak, hogy egy nagyon jó és egy nagyon rossz film legyen.
Az idő nagy részében inkább jellegtelen – de könnyen lehet ezt a a film (és a regény) egyik szemléltetőeszközeként értelmezni. A könyvvel ellentétben itt Mersault-t – két monológ kivételével – csak kívülről látjuk, nem halljuk a gondolatait, nem tudjuk, mi motiválja, nem értjük a személyes kapcsolatait sem, amihez Benjamin Voisin teljesen steril és hideg színészi játéka csak még jobban hozzáad. Mi is eggyé válunk Mersault közvetlen környezetével, és két lépéssel távolabbról nézzük végig Camus klasszikusát.
Ozon története tudatosan építi le a főszereplő fehér férfi áldozati szerepét, hogy helyet adjon egy fontosabb, kevésbé tárgyalt részletnek: a társadalmi kérdéseknek. A történet szerint a francia származású Mersault egy arabot öl meg, ami az ekkor még francia gyarmatként működő Algériában egy igen fontos hatalmi pozíciót jelent.
Azért senki nem fogja elítélni, hogy megölt egy arabot”
– hangzik el a film egy jelenetében a védőügyvéd szájából.
„Ma meghalt az anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom.” A francia irodalom jól ismert mondatai, melyekkel kezdetét veszi Meursault, az algíri francia hivatalnok történetének kibontása. Újraolvasó rovatunkban Orwell, Kafka és Hemingway után most az irodalmi Nobel-díjas író, Albert Camus Közöny című regényét vettük elő.
És valóban, ha bárki olvasta korábban a Közönyt, akkor valószínűleg nem tűnt fel a történet azon mozzanata, hogy itt egy társadalmi, kisebbségi probléma is felmerül, vagyis az arabok kisebbségi helyzete. Ozon erre fókuszál a feldolgozásában, és a történet egyes pontjain nagyobb teret hagy az arab karaktereknek, történetszálnak.
Ez már a film elején is jól látszik, a történet címe először arab betűkkel jelenik meg, majd csak azután tűnik fel a francia cím – ezzel is mutatva, hogy az utóbbi valaminek az elfedése, felülírása. A filmben végig hallani a müezzinek éneklését, itt-ott betekintést kapunk az arabok utcai életébe, sőt a film zárójelenete is a meggyilkolt arab fiú sírjával zárul, ami egészen megdöbbentő, hiszen előtte már fél órán keresztül Mersault kivégzésére várakozik a néző.
Bár mindez, amíg végig nem nézzünk a fájdalmasan hosszúnak tűnő két órát, csak a legedzettebb művészfilm-nézőknek fog feltűnni (vagy akik már előre utánaolvastak).
A film tehát jól rejtegeti a motivációját, amitől izgalmas és eredeti lesz, számomra is csak hosszan gondolkozás után esett le, hogy miért releváns egyáltalán ma feldolgozni Camus klasszikusát. Pedig kár érte, hogy Ozon nem lép túl a klasszikus feldolgozás határán, hanem mintha gúzsba kötött kézzel akarna táncolni, csak itt-ott mutatja fel, hogy a szöveghű feldolgozás alatt van egy sokkal izgalmasabb, modern felfogása a Közönynek.
Egy jó ötlet és a művészieskedés
Az idegen egy jó ötlettel dolgozik, de a legnagyobb problémája az, hogy nem ér meg két órát. A Camus-történet kifordítása, és a fehér férfi áldozati szerepének feje tetejére állítása nagyon izgalmas, de nagyon kevés néző lesz, aki a két óra jellemtelen képi világ, rövid, de hosszan kitartott cselekmény és a direkt visszafogott narráció után még úgy érzi majd, hogy kíváncsi a film mondanivalójára.
Ami azért is sajnálatos, mert 2026-ban nagyon is fontos téma lehet európai szemmel, hogy mit jelent a gyarmatok múltja, és milyen mondanivalója van ennek egy migrációs válsággal küzdő Európának.
Jelen állapotában sokkal inkább érződik egy felnagyított rövidfilmnek, mint egy egészestés feldolgozásnak, sőt sokan érezhetik azt, hogy a bölcsészeket gyakran érő sztereotíp megjegyzések – miszerint a földtől elrugaszkodott, túlzásba esett, gyakran patetikus és giccses formában dolgozzák fel az adott témákat – teljesen helytállóak itt.
Fotó: Mozinet
