Michaletzky Lucával először egy margitszigeti workshopon találkoztam, ahol ökopszichológiai szemléletű sétával vezetett körbe bennünket. Bár korábban eszembe nem jutott volna, hogy egy ághoz hasonlítsam magam, az ő szavai mentén egyre mélyebb figyelemmel érzékeltem a környezetem, és egyre több olyan részletet vettem észre, ami felett máskor elsiklok. Bizonyos életszakaszomban egy nyíló virággal, máskor egy fáradt, megtépázott levéllel, megint máskor egy apró kaviccsal tudok leginkább azonosulni. A szerző pedig úgy gondolja: ha megtaláljuk saját helyünket a természetben, máris fontos lépést tettünk a környezetvédelem irányába is.
„Nézd meg alaposan ezt a kis ágat! Mit gondolsz, milyen tulajdonságokon osztoztok? Mik azok, amik megvannak benned és benne is? – néz körbe Luca a csoport tagjain. – Reziliencia. Törékenység. Kitettség. A képesség a megújulásra, új rügyek hajtására. Kommunikációs képesség a fa többi részével, virágokkal.”
Egy tudományterület, ami visszahelyezi az embert a természetbe
Mihaletczky Luca ökopszichológus. A lélek működésével két olyan tudományterület ötvözése mentén foglalkozik, amiket bár a modern pszichológia különválasztott egymástól, valójában rengeteg metszésponttal rendelkeznek: ezek a pszichológia és az ökológia.
Míg a klasszikus terápiás rendelőkben az embert önmagában szemlélik – ezt hívják antroprocentrikus, vagyis emberközpontú világképnek –, addig ő az egyénre egy nagyobb rendszer, a természet részeként tekint. Úgy tartja ugyanis, hogy az egyén megértéséhez szükséges megismernünk az őt körbevevő környezetet és élővilágot is, ugyanis ezek változásai elválaszthatatlanok attól, ahogy a közérzetünk, kapcsolataink, mentális jóllétünk alakul.
Az 1990-es évek óta virágzó témát persze sok irányból meg lehet közelíteni. Míg a humánökológia az ember és az ökológiai rendszerek viszonyát kutatja, addig a környezetpszichológia az épített környezettel való kapcsolatunkból indul ki, de rengeteg esszé és tanulmány íródott spirituális, filozófiai vagy biológiai perspektívából is.
Michaletzky Luca a kötetében ezekből kínál egy közérthető és izgalmas összeállítást: egyaránt foglalkozik azzal, hogyan hat a működésünkre a természet jelenléte vagy épp hiánya, hogy milyen jövőképet vetít elénk a Föld sorsának alakulása, és azzal is, hogy hogyan lehet elgyászolni például egy kivágott fát.
Mert bár elsőre talán banálisnak hangzik, ám az ökogyász egy nagyon is létező, sokakat érintő jelenség.
Az ökopszichológia alapvetései közé tartozik, hogy ember nem csak hús-vér szeretteivel, de az őt körbevevő, számára meghatározó és nyugalmat adó természeti elemekkel is mély érzelmi kapcsolatot él meg, ennek elvesztése pedig tierratraumához vezethet. A fogalom Glenn Albrecht ausztrál ökofilozófustól származik, aki megfigyelte: ha kivágják az a gyerekkori fát, amin a hintánk lógott, az épp úgy elindíthat egy gyászfolyamatot, mintha a kedvenc nyaralóhelyünket felforgatná egy hurrikán.
Lekapcsolódtunk arról, ami valaha az életünket jelentette
Bár nehéz pontosan meghatározni, hogy is nézne ki az ideális ember-természet kapcsolat, Dr. Rachel Hopman, az Egyesült Államok Northeastern Egyetemének neurológusa kidolgozta az úgynevezett 20-5-3 szabályt, amit elolvasva könnyen szembesülhetünk azzal, milyen messze sodródtunk az optimálistól. A neurológus szerint minimum heti háromszor 20 percet kellene töltenünk olyan természetes közegben, ahol rálátunk az égre, havi 5 órát félvad tájon – például erdőben –, és évi három napot a civilizációtól elvonulva, ám meglehetősen kevesen vannak azok, akik ennek töredékét hozzák egyáltalán.
Az urbanizált, feladatorientált és sokszor robotpilóta üzemmódban működő mindennapokban többségünk igencsak eltávolodott a természettől, és ami talán még nagyobb baj ennél: rálátásunk sincs feltétlenül arra, milyen negatív hatást gyakorol ez a mentális egészségünkre. De még mielőtt erre kitérnünk, maradjunk az okoknál.
A könyvben nagyon sok érdekes gyakorlati és filozófiai elmélet kerül terítékre, David Abram amerikai ökofilozófus például az írás és az olvasás kifejlődésében látja a természetkapcsolatunk vesztét. Ugyanis míg vadászó-gyűjtögető életmódot folytattunk, kénytelenek voltunk az érzékszerveink mentén „letapogatni” a tájat. Ekkortájt a túlélésünk múlott azon, hogy ki tudjuk-e olvasni, mire utal egy letört ág, egy még zöldellő bogyó, egy állat vére a talajon.
Ezzel szemben, ahogy megjelent először a rajz, majd az írás, a természet elcsendesedett.
„Újfajta részvételiség alakult ki: a táj elnémult, és most már a betűk beszélnek hozzánk” – írja Michaletzky Luca, de egyből hozzá is teszi: Abram nem ítélkezik a folyamat felett, az írásbeliséget inkább egyfajta varázslatnak tartja. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet: az írás és az olvasás távoli helyekre repíthet bennünket, de feladatunk visszatérni időnként az itt és mostba is.
És nem csak azért, mert ez elengedhetetlen ahhoz, hogy megóvjuk a bolygónkat még jó pár generáció számára, de azért is, mert valójában érzelmi és fizikai szükségletünk, hogy kapcsolatot ápoljunk Gaiaval.
„Biofólia”
Ezzel a szóval írta le Edward O. Wilson amerikai biológus az embernek azt az ösztönös vonzódását, amit az élet, az élő szervezetek, és az ezekben bővelkedő tájak iránt érez.
Ez a tulajdonságunk segített őseinknek abban, hogy számukra megfelelő, erőforrásokban gazdag élőhelyet találjanak és túléljenek a vadonban.
Bár ma már nem az oroszlán és a vihar jelenti a legnagyobb stresszort a mindennapokban, mégis számtalan kutatás igazolja, hogy a természet közelségére továbbra is szükségünk van.
Amellett ugyanis, hogy az erősíti a koncentrációnkat és a figyelmünket, pozitív érzelmekkel tölt fel, fokozza a pszichés aktivitást, szabályozza a szívritmust, és még az agressziót is csökkenti. Sőt! Rachel és Stephen Kaplan környezetpszichológus házaspár szerint olyan erős regeneráló hatással bír, hogy azzal lehetővé teszi az „erőfeszítésmentes figyelem” állapotát.
Ha van rá szavunk, könnyebb megértenünk
Michaletzky Luca kötetének egyik – számomra – legizgalmasabb pontja, hogy nagyon sok új fogalommal ismertet meg, amik nem csak hogy keretbe rendezik az általa kínált tudást, de egyben szavakat is adnak olyan érzésekhez, amiket valószínűleg sokan ismerünk, de nehezen definiálunk.
Ide tartozik az „ökológiai tudattalan”, a kollektív tudattalan legmélyebb szintje, amiben fajunk évmilliók alatt felhalmozott ökológiai intelligenciája rejlik. Ennek az elfojtására, a természettől való elidegenedésre használja az „ökológiai téboly” kifejezést, aminek egyik tünete a fentebb emlegetett természetkapcsolat-zavar, valamint az egymástól való „elkapcsolódás” is.
Szintén nagyon sokatmondó az „ökológiai én” kifejezés, ami az emberi identitást nem önmagában, hanem a természeti világ szerves részeként értelmezi. Ennek megéléséhez és kiteljesítéséhez segít hozzá az ökopszichológia és az ökoterápia tudománya, ami pedig amellett, hogy segít visszakapcsolódni a természethez és egyben önmagunkhoz, még egy fenntarthatóbb, környezettudatosabb életmód irányába is edukál. Sőt!
Michaletzky Luca szerint az utóbbi csak az előbbi megléte mellett alakulhat ki igazán.
Ha ugyanis meg szeretnénk óvni a bolygónkat, ahhoz sokkal inkább vezet az út a természet szeretetén és tiszteletén keresztül, mint a riogatáson, bűntudatkeltésen keresztül.
A kötet rámutat: bár az ökobűntudat – ez is egy létező fogalom! – bizonyos mértékben növelheti a környezetvédő tevékenységek gyakorlását, ám a tartós viselkedésváltozáshoz nem vezet el. A bűntudatkeltő kommunikáció hosszú távon nem csak etikai szempontból kritizálható, de eredménytelen is, ugyanis a befogadóból előbb vált ki elhárító mechanizmusokat, mintsem valódi cselekvést.
Hogy akkor mi az, ami viszont segíthet? A kutatási eredmények mentén az erőforrások, a pozitív érzelmek és sikerélmények felismerése és megélése lesz az, ami igazán csökkentheti a szorongásunkat, lendületet adhat egy tudatosabb élethez, és egyben mélyítheti a természettel való kapcsolatunkat is.
De mégis hogyan?
Alapvető pszichológiai intelem, hogy amikor a szorongásainkat vizsgáljuk, érdemes különválasztanunk azt, amire van ráhatásunk, és azt, amire nincs.
A bolygó erodálódása könnyen kerülhet a második kategóriába – mondván, mi csak cseppek vagyunk a tengerben, a fajsúlyos döntések nagyipari vállalatok szintjén dőlnek el –, az ökopszichológia mégis azt javasolja: szakítsunk időt a mindennapjainkban arra, hogy közelebb engedjük magunkhoz a kérdést és mélyítsük a természettel való kapcsolatunkat. Elsősorban nem a bolygó, hanem saját magunk érdekében. Az pedig, hogy ez hosszú távon a bolygó szempontjait is szolgálja, csak plusz jutalom.
Michaletzky Luca az ökoterápiás munka kezdetét három fő lépésben határozza meg.
Az első az észlelés újrahuzalozása, azaz az erőfeszítés, amit már a bevezetőben említettem: hogy figyelmünket és érzékszerveinket a környezet felé irányítjuk, és elkezdjük letapogatni a bennünket körbevevő világot. Aki gyakorolt már mindfulnesst, azaz tudatos jelenlétet, annak ez a szemléletmód már ismerős lehet.
A második lépés a megismerés, amihez Michaletzky Luca Fromm szeretetelméletét említi meg: a helyes szeretet alapja, hogy megismerjük a szeretetünk tárgyát – legyen az ember, növény vagy állat –, és ezáltal motiválttá válunk abban, hogy minél több ismeretet szerezzünk róla. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy egyből biológussá kell avanzsálni – éppen elég, ha rákeresel otthon annak a madárnak a fajtajellemzőire, ami ma megtetszett a parkban, vagy elolvasod az arborétumban a kiírásokat, amiket a fák mellé biggyesztettek.
A harmadik lépés pedig a cselekvés: amikor mindazt, amit megtapasztaltunk és tanultunk, a gyakorlatba is képesek leszünk átültetni.
Ez a gyakorlat szintjén az új szokások kialakítását jelenti – hogy például egy bevásárlás során megtanuljuk különválasztani egymástól szükségleteinket és vágyainkat, hogy a külső elvárások helyett belső motivációból takarítsuk el magunk után a szemetet, hogy rítusokat keressünk, amikkel újrakapcsolódhatunk a természettel.
És bár ezen munkák nagy része teljesen önállóan és ingyenes keretek között is végezhető, a szerző felhívja rá a figyelmet, hogy akár a magyar Ökopszichológiai Intézet csoportjaihoz, programjaihoz is csatlakozhatunk.
Vagy: bevezetésképp választhatunk az általa ajánlott apró gyakorlatok közül is egyet-egyet, melyek hatásával akár a boltba vezető úton, akár egy családi kirándulás során mélyíthetjük a tudásunkat. Ezeket most már végképp nem szeretném lelőni ebben a cikkben, de azt mindenképp kihangsúlyoznám: továbbnyúlnak annál, minthogy vegyünk az asztalra minden héten egy csokor vágott virágot.