Carlos da Maia előtt minden lehetőség nyitva áll az életben, csak élnie kell vele. Családja tehetős, fontos helyekre bejáratos, emellett pedig a legjobb oktatást kapta – tehetséges, művelt és fiatal, valami mégis visszarántja. A 19. századi Lisszabon tele van kiváló és tehetős emberekkel, akik egyre jobban a dekadencia és a hanyatlás felé fordulnak, Carlos életét pedig hamarosan szenvedélyek és titkok emésztik majd fel. A Maia család a portugál irodalom egy legfontosabb alkotása, finom iróniája és részletgazdag realizmusa egy átfogó és kritikus képet ad a századforduló portugál társadalmáról egy családregény keretein belül. José Maria Eça de Queirós kötete még ma is fontos kérdéseket tesz fel sorsról, felelősségről és az elvesztegetett lehetőségekről.
José Maria Eça de Queirós: A Maia család – A romantikus élet epizódjai (részlet)
Ford. Pál Ferenc
A következő kedden Ega ígérete ellenére nem ment Carlosért, hogy elmenjenek guvarinyuzni. Ezért Carlos kérdezett rá, amikor néhány nappal később, mintha véletlenül tenné, benézett az Universalba:
– Na, mikor guvarinhuzunk?
Aznap este a São Carlosban, A hugenották egyik szünetében Ega bemutatta őt a páholyok mögött húzódó folyosón Gouvarinho grófnak. A gróf nagyon kedves volt, megemlítette, hogy már többször volt szerencséje elhaladni Santa Olávia bejárata előtt, amikor régi barátaihoz, Tedinékhez igyekezett Entre-os-Riosba – nekik is nagyon szép birtokuk volt. Azután a Douróról, Beiráról beszélgettek, és szó került más vidékekről is. A gróf szerint a mi Portugáliánkban nem volt még egy táj, amely hasonlatos lett volna Mondego tájképéhez: de érthető volt a részrehajlása, mert ezeknek a termékeny völgyeknek a vidékén született és nevelkedett. Néhány szóval megemlítette Formoselhát is, ahol volt egy háza, amelyben idős és beteg édesanyja, az özvegy grófné élt.
Ega, aki úgy tett, mintha inná a gróf szavait, váratlanul vitába bonyolódott vele, és úgy elkezdte dicsérni Minho, az „idilli édenkert” mindenek felett álló szépségét, mintha egy vallás tanításait védené.
A gróf mosolygott, és miközben megveregette Ega vállát, Carlosnak megjegyezte, hogy itt láthatólag két vidék versengéséről van szó.
Termékeny az ilyen versengés, de ami őt illeti…
– Itt van például – mondta – Lisszabon és Porto egymásra mutogatása. Ez valójában olyan kettősség, mint ami Magyarország és Ausztria kapcsolatát jellemzi… Ahogy tudom, elég gondjuk van vele. Nos, ha hatalom volna a kezemben, én ezt szorgalmaznám, felpiszkálnám, ha megengedik nekem, hogy így fejezzem ki magam. A királyság két nagy városa közötti harcot sokan kicsinyes érdekellentétnek látják, én pedig ebben a fejlődés zálogát látom. A civilizáció lehetőségét!
Úgy mondta el mindezt, mintha piedesztálról szónokolna, magasan az emberek fölött, akiknek úgy adja át intellektusának kincseit, mint felbecsülhetetlen adományokat. Lassan és nyomatékosan beszélt, csíptetős szemüvegének üveglencséi tekintélyt sugárzóan csillogtak, és kikent-kifent bajuszával, rövidre nyírt kecskeszakállával egyszerre keltette egy iskolamester és egy gigerli benyomását.
Carlos ezt mondta: „Excellenciádnak igaza van, gróf úr.” Ega még hozzátette: „Maga felülről néz ezekre a dolgokra, Gouvarinho.” A gróf két kezét összekulcsolta frakkja szárnyai alatt, és mind a hárman igen komolyan néztek maguk elé.
Azután a gróf kinyitotta páholya ajtaját, Ega pedig felszívódott. Egy perccel később Carlost, akit úgy mutattak be, mint „a páholyszomszédunk”, a grófnő szenvedélyes shake-handsszel üdvözölte, miközben tizenkét gombos fekete kesztyűjén megzörrent a tömérdek ezüstkarkötő és indiai blangle.
A grófné enyhe pírral az arcán, kissé izgatottan felidézte, hogy látta Carlost az elmúlt nyáron Párizsban, a Café Anglais földszinti csarnokában: úgy emlékezett, hogy aznap este a szemközti asztalnál egy visszataszító vénember is ott volt, aki két üres borosüveg előtt ülve fennhangon mesélt néhány borzalmas történetet Gambettáról: egyik hallgatója tiltakozott, a másik, az öreg Grammont herceg ügyet sem vetett rá.
A gróf fájdalmas arccal húzta végig két ujját a homlokán: erre egyáltalán nem emlékezett!
És azon nyomban keserűen kifakadt, mennyire rossz az emlékezőtehetsége. Pedig aki a közéletben mozog, annak feltétlenül jó emlékezőtehetséggel kell bírnia! De ő sajnálatos módon semmire nem emlékszik. Például végigolvasta (ahogy mindenkinek végig kellene olvasnia) Cesare Cantù Világtörténelmének húsz kötetét, dolgozószobájába bezárkózva, figyelmesen, teljesen átadva magát az olvasásnak. De minden kiszállt a fejéből, és ott állt, mit sem tudva a történelemről.
– Maia, önnek jó a memóriája?
– Meglehetősen jó.
– Irigylésre méltó adottság!
A grófné a nézőtér felé fordult, legyezőjével eltakarta az arcát, mert kényelmetlenül érezte magát, mintha férjének ezek a gyermeteg kijelentései szégyenbe hoznák, megaláznák őt.
Carlos az operáról kezdett beszélni. Milyen jól játszotta a hugenotta apród szerepét Pandoli! A grófné ki nem állhatta Corcelit, a tenort, mert érdes hangjával és elhízott testével egy buffóra emlékeztette. De hol vannak ma már (jegyezte meg Carlos) az igazi tenorok? Elmúlt azoknak a Márióknak, ezeknek a szép, ihletett embereknek a kora, akik a nagy lírai szerepekben tündököltek. Nicolini a nyomukba sem léphetett… Róla eszükbe jutott Pati. A grófné imádta őt, tündérekre emlékeztető kecsességét, aranyesőként csengő hangját…
A szeme sokatmondóan csillogott, egy-egy mozdulatára hullámosan göndörödő haja aranylón vöröses árnyalatokat kapott, és a gázvilágítás meg a sok ember langymelegében erőteljes verbénaillat járta át körülötte a levegőt. Fekete ruhát viselt valois-i csipkéből készült nyakpánttal, amely körbefogta a nyakát, és két vörös rózsa tündökölt rajta. Egész lényében volt valami kihívó rámenősség. A gróf némán, komoran állt, combját ütögette összecsukott kürtőkalapjával.
Elkezdődött a negyedik felvonás, Carlos felállt, és akkor megpillantotta a túloldalon, Cohenék páholyában Egát, aki látcsövével őt és a grófnét nézte, miközben Raquelhez beszélt, aki mosolygott, és fájdalmas, ernyedt mozdulatokkal rezegtette legyezőjét.
– Keddenként fogadunk látogatókat – mondta a grófné Carlosnak: a mondat második fele feloldódott néhány elmormolt szóban és egy mosolyban.
A gróf kikísérte Carlost a folyosóra.
– Mindig nagy megtiszteltetés számomra – mondta Carlos mellett lépdelve –, ha olyan embereket ismerhetek meg, akik érnek valamit ebben az országban. És excellenciád ehhez a sajnos ritka fajtához tartozik.
Fotó: Wikipédia
