Az élet bizony nem fenékig tejfel, éljen bárhol az ember, ugyanúgy a modern világ kietlen, márkákkal és szeméttel teli világával találkozik mindenhol. Winter Henrik viszont a Covid-járvány elől menekülve mégis szerencsét próbál az olaszországi Umbria városában, hogy a magyar értelmiségi és akadémiai közeget maga mögött hagyva új életet kezdjen. Viszont minél több időt tölt el a városban, annál jobban kitisztul benne a gondolat, hogy még semmit nem tud az életről. Péterfy Gergely Digó című új regénye egy összetett tapasztalatot ígér, ahol az idealizált olasz életérzés és a bevándorlóktól tömött utcák egy világban érnek össze.
Péterfy Gergely: Digó (részlet)
Leseperte az ablaktörlő lapátra gyűlt megpöndörödött olajfaleveleket, beindította az autót és feltolatott a meredek utcán, és délnek kanyarodott a pineafenyőkkel szegélyezett főúton. Ahogy lefordult az autópályáról, az út kátyússá vált, itt-ott vészesen megsüllyedt, lavór mélységű árkok húzták el az autó kerekét; lassított, nehogy kárt tegyen a felniben valamelyik döccenő. A facsoportok között a nyugati égboltról a felhők nyiladékán betűzött a nap, felvette a napszemüvegét. Egy kanyarban az út szélén, a murvával borított beugróban, ahol az autósok megállnak uzsonnázni vagy pelenkát cserélni a gyereken, egy lakóbusz állt: hasonló ahhoz, amit délelőtt a parkolóban látott. Lassítva hajtott tovább és a visszapillantó tükörben követte szemével a járgányt, ameddig el nem tűnt mögötte a kanyarban. A napszemüveg miatt nem látta jól, de úgy tűnt, mintha valaki ülne is a vezetőülésen.
A felni megfakult krómozásán tompán csillant a felhők közt betűző napfény.
Indexelt, megfordult, visszagurult a lakóbuszhoz és lassan haladt el előtte. Levette a szemüvegét, hogy tisztábban lásson. Ahogy az előbb is sejtette, ült valaki a volánnál. Egy nő. Szőke, göndör haj, vastag karok, nagy toka, széles ajkak sötétvörös rúzzsal. Aknés bőr, vastag karika-fülbevaló. Párducmintás póló nagy dekoltázzsal. Egy kurva. Egy lakóautós kurva, aki itt fogadja a kuncsaftokat. Most az ocelotmintás napszemüvegét a homlokára tolva rámosolyog és a fejével intett.
(...)
Továbbment, megfordult a körforgalomban és – most már harmadszor is, bár most anélkül, hogy odanézett volna – ismét elhúzott a lakókocsi előtt, miközben a hátában érezte a nő pillantását. (...) A visszapillantóból látta, hogy a nő kihajol a lehúzott ablakon és integet. Nem valószínű, hogy olasz. Bár, ki tudja. Inkább kelet-európai, bolgár, román vagy albán. Kisebb valószínűséggel magyar. A haját valószínűleg festi. Talán, ha lengyel vagy cseh, maximum akkor eredeti szőke. Ha magyar, akkor is romániai, vagy szlovákiai, esetleg szerbiai, bár ez utóbbira kisebb az esély. Ha szerbiai vagy horvátországi magyar, akkor inkább pénztáros egy grazi Aldiban, nem kényszerül arra, hogy prostituált legyen.
De egy gyári szőke egy lerobbant lakókocsiban az út szélén…?
Nem emlékezett, hogy milyen volt a nő hajtöve. Mintha látott volna egy sötét sávot a homlokánál, mielőtt feltolta volna a szemüvegét. Vagy csak hajpánt. Ha barna, akkor sötét pihék lesznek a barkóján, és rosszabb esetben a hájredőkben, ahol nem veszi észre. Az álla alatt, a tokáján szakállszőrök. is. Fekete sörték a mellbimbóján meg a seggén.
Lehúzódott az út szélére. Mikor is volt utoljára kurvával? Nagyon régen. Talán Zalaegerszegen, a Közép-Kelet-Európa: kilátások és kilátástalanság című tanulmánykötet bemutatója után, hazafelé, egy jegenyékkel szegett, reménytelenül kanyargó úton, ahová az összezavarodott GPS kormányozta. Ha a GPS nem gondolja azt, hogy érdemes egy kátyús mezőgazdasági úton keresztül rövidíteni, megússza a kalandot. Halványan úgy rémlett, hogy az, hogy végül megállt és visszatolatott a murvás leállóba a lefordított bádogvödrön ülő lányhoz, összefüggésben volt a könyvbemutató beszélgetéssel.
Egy jeles akadémikust sikerült megnyernie, hogy beszéljen a könyvről, aki fontoskodó és közönyös alapossággal vette végig a kelet-európaiság fenomenológiáját Mikes Kelementől Danilo Kišen át Czesław Miłoszig, nem feledkezve meg a mérgező messianizmus és az öngyilkos kisebbrendűségi komplexus labirintusairól sem. A vidéki értelmiségi hallgatóságnak kedveskedő, kissé eltúlzott diftongusok és presbiteri „nos, barátaim”-fordulatok ellenére egészében véve tisztességes expozé volt, mégis, ahogy hallgatta, Winternek az az érzése támadt, hogy minél szabatosabb diszkurzus folyik erről a tárgyról, az annál reménytelenebbül beleragad saját kilátástalanságába, és minél tovább hallgatta a szerző száraz mantráját, egyre kényelmetlenebbül és egyre idegenebbül érezte magát; elnézte az akadémikus kitérdelt öltönynadrágját, a sliccnél és a zsebnél felfedezte az évtizedes tisztátalanság iszamós faggyúját, és később, amikor a gratulációnál közelebb hajolt, az olcsó hajszesz szaga alatt megérezte a kelet-európai könyvmoly reménytelen kukaszagát; áporodott húgy- és penészszaga volt, nem lehetett eldönteni, hogy a szag a zakóból, az alatta hordott szürke garbóból vagy a bádogszerűen merevvé koszolódott öltönynadrágból árad. Lehugyozta volna a zakóját…?
Az akadémikusnak összetéveszthetetlen bölcsészszaga volt.
Univerzális ápolatlanság, amely nem pusztán közöny a test iránt, mint a hordóban lakó Diogenészé, amely elvekből és életgyakorlattá vált filozófiából fakad, nem is tudatos önsanyargatás, mint a korakeresztény világ sivatagi anachorétáinál vagy oszlopszentjeinél, nem is a magát halálba meditáló buddhista szerzetes mosolygó nirvánája, hanem valami mélységes, megátalkodott, sunyi balfaszság. Elvégre ezek a büdös bácsik nem aszkéták és nem is világtól visszavonult szerzetesek voltak, hanem egyetemista lányok körül sűrűn sertepertélő pinamolyok.
Egész kiadói pályafutása alatt büdös emberek könyveit adta ki, akik gyanakodva, alattomos ellenségességgel érdeklődtek a példányszámokról és a jogdíjról, és minden mozdulatukból sütött a meggyőződés, hogy Winter meglopja őket és nem tesz eleget, sőt, semmit sem tesz azért, hogy a könyveik még nagyobb példányszámban keljenek el és még népszerűbbek legyenek. Wintert mélységesen felháborította ez a bűz, amelyet immorálisnak és arcátlannak talált, s amely elválaszthatatlannak tűnt ettől az állandó, vádló és gőgös gyanakvástól, a világ és a többi ember iránti mélységes közönytől, az empátia teljes hiányától, amellyel ezek a könyvmolyok az életüket élték, haraggal és megvetéssel a tudatlan emberiség iránt. Ez a bűz nem a magatehetetlen öregség és végképp nem a szegénység bűze volt, ezeknek az embereknek, akik akadémiai irodákban, tanszékvezetői szobákban, kutatóintézeti bőrfotelekben élték az életüket, bőven volt pénzük; ebben a bűzben gőgös és hisztérikus megvetés volt a világ iránt. Egy nem elég alaposan kitisztított kabát, egy másnapos pulóver, amit visszahajtogattak a szekrénybe, azonnal bele tudta rántani Wintert a viszolygás és az undor örvényébe, amely a felszínen a tisztaság, a kosz, a testszag körül kavargott, de a mélyben egészen átláthatatlan sötétségbe vezetett. Egyszer megdugta az egyik évfolyamtársnőjét, aki nagyon részegen bevallotta neki – és talán kicsit el is dicsekedett vele – hogy leszopta az irodalomtanszék vezetőjét, de okosan csinálta, ahogy a felsőbb éves lányoktól hallotta, előbb mentolos orrcseppel tolta tele magát, és így nem érezte a bűzt.
Wintert olyan hányinger fogta el, hogy fel sem tudott kelni az ágyból, odahányt a lányra, a hasára meg a mellére.
A könyvbemutató után a hosszú, reménytelen egyenesben, zörgő levelű cserjék között, melyek az aszályban pergamenné szikkadtak, a melletlen, nyeszlett cigányasszony verte ki utoljára pénzért, aki rózsaszín, „Barbie” feliratú pólót viselt, és csontos csuklóján úgy csörgött a bizsu karkötő, mint a vízkereszti karácsonyfán a díszek. Ingyen meg – úgymond szerelemből – Helga a bérelt budapesti lakásban az őrült két hétben, nem sokkal azelőtt, hogy öngyilkos lett volna –, de Barbie a szemetes útszéli cserjésben a műanyag vödrén ülve jobban csinálta. Távolságtartóan, de hozzáértő alapossággal, egyfajta szakmai önbecsüléssel. Helga ezúttal is csak fájdalmat tudott okozni.
Kiindexelt balra, megvárta, ameddig eldöcög a mögötte érkező erdészzöld kocka-Panda, aztán nagy gázzal visszafordult, és beparkolt a lakókocsi mellé az eldobált PET-palackok, pelenkák és cigarettásdobozok között a murvás leállón.
A nő a telefonját nyomkodta, és csak akkor nézett fel, amikor Winter már kiszállt az autóból, és odalépett a lehúzott ablakhoz.
– Mennyi?
– Hatvan – válaszolta a nő, és lustán felnézett a telefonjából. Barna szeme volt. – Szopás gumival harminc. Gumi nélkül ötven.
– És seggbe?
A nő egy pillanatra visszameredt a telefonjába, aztán Winterre nézett.
– Hatvan.
Albán. Vagy szerb.
Nem érthette, miért nézi Winter a barna lenövést, mert egy tétova mozdulattal a homlokához kapott és megigazított egy hajfürtöt. Winter tekintete követte a mozdulatot.
– Szopás gumi nélkül – mondta olyan dallamos olaszsággal, ahogy csak bírta.
A nő abbahagyta a haja igazgatását, intett a férfinak, hogy menjen hátra, szuszogva feltornázta magát a vezetőülésből, a lakókocsi ajtaját belülről nyitotta ki Winter előtt. A teret egyetlen hatalmas matrac töltötte ki, épp csak annyi hely maradt a fal és a matrac széle között, hogy oldalazva el lehetett mellette menni.
Ahhoz képest, hogy kívülről milyen koszos és lepukkant volt, belül kimondottan otthonos.
A nagy test forró párát lehelt, tömött és sűrű párát, mirigyek és virágok, gyökerek és ásványok gőzei keveredtek benne, földszag és korhadó avarszag, virágbolt, parfüméria és gimnáziumi tornaöltöző szaga, a nyári stég deszkáinak szaga, alatta a nyálkás sötétben imbolygó nádtorzsák szaga, ladikszag, a bádogladik padlóján a forró napon száradó szák szaga, a szákon kifakult halpikkelyek, a ladik oldalán vércseppek, egy sellőt nyúztak meg itt, mocsári kasparhauser-lányt ejtettek foglyul az osztrák katonák, vonagló ágyékára rázták pipájuk parazsát, égett hajszag, égett szőrszag keveredett az asszociációk közé, ahogy Winter engedte, hogy a nő a melle közé húzza, behunyt szemmel kereste a mellbimbót, vastag volt és merev, mint egy erdei bogyó, a melltartóból ipari ruhaöblítő szaga maradt rajta, kénnel és kőolajjal kevert csokoládé, forró aszfalton, a repedésbe öntött bitumenen olvadó keserű csoki és illatos radír, tuttifrutti és gázolaj.
Fotó: Kalligram
