A szerző, Stephan Schäfer maga is médiavállalatok felső vezetőjeként is dolgozott, mielőtt író lett. Narrátora rengeteget dolgozik, mozgalmas és stresszes életéből még egy vidéken töltött hétvége alatt sem tud teljesen kiszakadni. Egy reggeli futás során találkozik Karllal, a krumplitermesztővel, aki a szemlélődő, lassabb élet képviselője. Karl szembesíti vendégét, hogy nagyjából huszonöt nyara van hátra, és a két férfi beszélgetésbe kezd az élet nagy kérdéseiről, mint pl: miért helyezzük az első helyre a munkánkat, ahelyett, hogy a számunkra igazán fontos emberekkel és dolgokkal foglalkoznánk? Honnan merítünk bátorságot, hogy megvalósítsuk az álmainkat? És miért csak akkor kezdünk el valóban élni, amikor rádöbbenünk, hogy csupán egyetlenegy életünk van?
A regény több mint harminc hétig volt a Spiegel bestsellerlistáján, harminc nyelvre fordították le és a filmes adaptáció is a tervek között szerepel. Olvass bele!
Stephan Schäfer: 25 nyár (részlet)
Fordította: Tihor Szilvia
Azon a délelőttön teljesen elveszítettem a tér- és időérzékemet. Jókat beszélgettünk. Nagyokat hallgattunk. És ez a hallgatás csöppet sem volt kellemetlen, sőt éppen ellenkezőleg. Csak ültem ott, kezemben egy csésze kávéval. Sütött a nap, és a nyitott ablakon keresztül éreztem a bőrömön a langyos szellőt. Valahol a közelben kakas kukorékolt, a távolból harangzúgást hallottam.
Amikor a konyhaajtó felett lógó faliórára pillantottam, döbbenten láttam, hogy mindjárt egy óra.
Idejét sem tudom, mikor fordult elő velem utoljára, hogy ilyen sokáig rá se néztem a mobilomra.
Mindenről elfeledkeztem, csak az itt és most létezett. Máskor mindig forgattam valami tervet a fejemben, hamar nyugtalanná, türelmetlenné váltam, a gondolataim egyfolytában vándoroltak. És bár önáltatásban nagyon jó voltam – még egy világbajnokságon is előkelő helyezést értem volna el –, azt magam előtt sem tagadhattam, hogy telefonfüggő vagyok. Itt egy sms, ott egy e-mail, még ha a paradicsomszósz kevergetése közben egyik kezemet lefoglalta a fakanál, a másikban akkor is ott volt a telefon, hogy addig is utánajárjak valaminek.
Tisztában voltam vele, hogy ez nem tesz jót nekem. Ugyanakkor tudtam, hogy semmit nem fogok tenni ellene.
Ezért is élt az emlékezetemben olyan élénken egy baráti társaságban töltött este. A találkozó helyszíne egy étterem volt. Miután elhelyezkedtünk az asztal körül, valaki bedobta az ötletet, hogy állítsuk mindannyian némára a telefonunkat, és rakjuk őket egy halomba az asztal szélére. Töltsük úgy ezt a vacsorát, mint régen: legyen igazi kikapcsolódás, csak egymással foglalkozzunk, és ne vonja el semmi a figyelmünket. Itt is, ott is morgolódást lehetett hallani: „Nem rossz ötlet, de a lányom most…”, „Én még várok egy hívást…”, és így tovább. De végül mind beleegyeztünk. Rémes esténk volt. Nemcsak nekem, hanem mindenkinek – ahogy ezt a fizetésnél töredelmesen bevallottuk egymásnak. Bármelyikünk a legnagyobb örömmel fizetett volna egy kört, ha cserébe csak egy pillantást vethet a mobiljára, és önként vállalta volna a mosogatást, hogy megnézhesse, miről maradt le az ottléte alatt.
Ezen a délelőttön azonban, a megismerkedésünktől kezdve egészen az utolsó falat vajaspiskótáig, maga voltam a megtestesült nyugalom. Karl kiegyensúlyozott egyénisége, a színes történetei, a mondatok közötti hosszú, megfontolt szünetei, az önzetlen vendégszeretete teljesen magukkal ragadtak. Ez az egész valahogy végtelenül jó érzés volt. Utoljára akkor tudtam így ellazulni, amikor hetekkel ezelőtt egy réten elaludtam a feleségem ölében.
És mégis: egyszerre csak a saját hangomat hallottam, amint odaátról, a határidők világából gépiesen eldarálja a betanult mondókáját:
– Hűha, már dél is elmúlt! Lassan mennem kell.
A tónál való találkozásunk és a spontán kávémeghívás után ez volt a második olyan pillanat a nap során, amikor egyszer és mindenkorra elválhattak volna az útjaink. Beültem volna az autómba, és letekert ablakkal búcsút intve, gondolataimba merülve elhajtottam volna. Később elmeséltem volna a családomnak a különös találkozást, esetleg egyszer-kétszer még eszembe jutott volna a héten két megbeszélés között, és ennyi.
Egy gyerek a helyemben már az elmúlt néhány meghitt óra után így kiáltana:
– Karl a legjobb barátom! Holnap is vele akarok játszani! – Lelkesen, aggályok nélkül, szívből.
De mint annyian mások, én is elveszítettem valahol a felnőtté válás útján ezt a gyermeki kíváncsiságot, amit egy embertársunk iránt érzünk.
– Nagyon érdekes dolgot olvastam nemrég egy újságban – szólalt meg Karl, és biztatásra sem várva belefogott egy újabb történetbe. – Egy kísérlet során arra kérték a kutatók a tesztalanyokat, hogy becsukott szemmel gondoljanak egy számukra fontos személyre, akit már rég nem láttak. Próbálják megsaccolni, hogy évente mennyi időt töltenek vele.
Ha negyven éven át hetente egyszer kávézunk valakivel egy órát, az összesítve nyolcvanhét együtt töltött napnak felel meg.
Ha csak havonta találkozunk, az ennyi idő alatt húsz napot tesz ki, ha pedig évente, akkor az összesen két nap. Ezekkel a számokkal szembeállítottak egy másikat a kutatók: a németek átlagosan napi tíz órát töltenek számítógép és tévé előtt, vagy telefonozással. Negyven év távlatában ez összesen tizennyolc év. Összehasonlíthatatlanul több idő, mint amit a legtöbben egy általuk kedvelt emberrel töltenek – foglalta össze Karl, majd csendben várta, hogy elgondolkozzam a tanulmány eredményén.
Pontosan értettem, hogy mit akar ezzel mondani. Gondosan becsomagolt ajánlata egyszerre volt kedves és provokatív. Karl biztatóan elmosolyodott.
– Gyere, megmutatom a burgonyaföldemet!
Hamarosan egy traktoron ültünk – amely ránézésre inkább egy mezőgazdasági múzeumba való volt, mintsem az utakra –, és óriási dübörgéssel kigördültünk az udvari kapun. Karl kormányozta a járművet, én pedig a mellette lévő ülésen foglaltam helyet egy elnyűtt Hello Kitty-s párnán.
– Most pedig kimegyünk a terepre anyagot gyűjteni! – próbálta túlharsogni Karl a rettenetesen zörgő-kattogó motort, széles mosollyal az arcán.
Keresztüldöcögtünk egy kis falun, elhaladtunk egy szomszédos birtok, majd egy autószerelő műhely mellett, megelőzött minket egy elengedett kormánnyal bicikliző lány. Miközben a világ önvezető autókról és a Holdra készülő turistákról beszélt, mi a régmúlt idők közlekedésének csodáját éltük át. Nem egészen huszonöt kilométer per órával haladva, dízelbűzben úszva egyszerre egy valóságos kaland kellős közepén találtam magamat.
Úgy éreztem magam, mint a fogságban élő ló, amely egyszer csak nekilódul, kitör a karámból, és nyerítve elvágtat az önálló életbe.
Csak én nem az istállót, hanem az irodai életet hagytam magam mögött – legalábbis erre a pár percre, a traktoron. Sehol egy kerítés, csak a határtalan, szabad, önfeledt érzés.
Ilyen egyszerűen is lehet, gondoltam, és Karlra sandítottam, aki úgy ült a traktor kormányánál, mintha legalábbis egy mozdonyt vezetett volna. Egy kicsit irigyeltem. Ami nekem óriási kaland volt, neki mindennapos esemény.
Nyitókép: Wikipedia, © Marina Rosa Weigl / RTL
