Schillinger Gyöngyvér Rohadjon meg az összes című első regénye még 2024-ben jelent meg (olvass bele), a kötettel pedig be is került a Margó-díj rövidlistájára. Az iszonyatos tempót diktáló elbeszélés az ügyvédek stresszes és fordulattal teli világába kalauzol, hogy a vasalt ingek mögötti szorongásokban megtalálja az emberi kapcsolatok törékeny valóságát. A díj kapcsán korábban interjúban beszélgettünk a szerzővel, a regény hét könyve volt nálunk, illetve az év végi 50-es listánkra is felkerült.
Schillinger Gyöngyvér most Jobb napok címen ír tárcasorozatot a Könyves Magazin oldalára. A korábbi részet itt olvashatóak: első rész.
Schillinger Gyöngyvér: Jobb napok
– második rész –
Éjszaka úgy ébredek, hogy erre az álomra mindenképpen emlékeznem kell, reggelre persze nem marad belőle semmi, csak egy hangulat, az is szétfoszlik, mire felülök az ágyban; nem tudom, miért kéne bármelyik álmot megjegyezni.
Mindenesetre dermedt a hangulat, ezt majd le fogom írni, csak ennél jobban, mert az a lassú, darabos készülődés, Kamilla lárvaszerű arca, Tünde, ahogy szuszogva keresi a papucsát az ágy alatt, és megáll a mozdulatban, előre hajolva, ennél pontosabb kifejtést érdemel, a kinti halk zörgéssel együtt, és hogy talán mindannyian arra gondolunk: úristen, ki kell menni reggelizni. Utána rögtön: aki nem fürdött tegnap, és senki nem fürdött tegnap, annak előbb utóbb muszáj lesz meglátogatnia a helyiséget. Amikor kilépek az ajtón, a három fürdőből kettő előtt áll a sor, a harmadikba szerintem nem megy többé senki, azt a vért nem lehet lesikálni, azt a szürkéskék testet nem lehet elfelejteni. Viszont így kettőből egy fürdőn osztozkodnak a nők, és mi kétszer annyian vagyunk, mint a férfiak – nem azért, mert mi gyengébbek vagyunk, így mondják, csak könnyebben kérünk segítséget.
Reggeli közben aztán egy istentelen gondolat: legalább foglalkozások nem lesznek ma, hacsak nem valami gyászfeldolgozás, de szociális képességeket talán ma nem kell felmutatni.
Az asztalnál aztán hátulról valaki a vállamra teszi a kezét, megugrok. Franciska ül le velem szemben, és azt suttogja, hogy a tegnapi nő kapott valamit, a szobatársa világosan látta, hogy egy nővér vagy ötféle cuccot oszt ki neki, és amikor megkérdezték tőle, mit szed, nem tudott válaszolni.
„Szerinted ez mi?”
Körbenézek, többen is sugdolóznak, de azt éppen hallom, amikor a szomszéd asztalnál valaki azt mondja, hogy „ha úgyis meg kell halni, akkor minek úgy előre sietni? Legalább gyereke nem volt.”
A szemben ülő bólogat, „nagyon szenvedhetett szegény”.
Kamilla viszont úgy támolyog ki a szobából, és roskad le közénk üveges szemmel, mint akiből kiszívtak minden emberit, ennek megfelelően kommentálni sem bírja a tegnapi eseményeket, csak a ragaszkodása maradt meg, hogy nem tud eltávolodni tőlem egy méternél messzebb.
Egyikünk sem tud enni, a tálcákon fél joghurt, érintetlen zsömle, szalámi, viszont kivételesen délelőtt is lemehetünk a parkba.
Tünde már lent cigizik, maga elé meredve úgy szívja a cigarettát, mintha ezen múlna az élete. Most én is elszívnék egyet, de persze eszem ágában sincs kérni egy szálat, Kamillával és Franciskával leülünk a padra, úgy tűnik, hogy ez lesz az én kis csoportom, és fogalmam sincs, miért alakult ez így. Franciska kivesz valami lapocskát egy skatulyából, bedugja a felső ajka alá, nagyokat szív, és könnyezik a szeme. Szép nő, csak sovány, a kulcscsontja kiáll a piros póló nyaka fölött, lila nadrágja lecsúszik a csípőjére, és láthatóan egyáltalán nem érdekli, hogy egymáshoz passzoló ruhadarabokat vegyen fel, vagy hogyan tartsa magát, a teste laza C betű.
Most mi lesz, kérdezi. Hetente fognak kinyiffanni a betegek?
Miért éppen hetente, kérdezem, a hangom fátyolos, de mégis: megszólaltam.
„Mittudomén. Baszd meg, nem ezt ígérték. Hullát a fürdőben.”
Halkan, röviden felnevetek, erre Kamilla is idenéz, kicsit elnyílt szájjal, mert hogy lehet ugye, jelen helyzetben, nevetni.
És valóban: az alvadó vér és a kékes test látványa úgy furakszik a gondolataim közé hirtelen, mint egy ék. Szétfut tőle minden más gondolat, marad a vértől ragacsos csempe, a test, ahogy kiemelik, a karjai lelógnak, pedig ott sem voltam, amikor zsákba tették. Aztán magamat látom, ugyanígy. A gyomrom megnyúlik. Hányni fogok.
Franciska rágja tovább a nem tudom, mit, időnként visszaszívja a nyálát, és jár a térde.
Az a test, mondogatja, érted, az a test, baszd meg, sose látott még halottat.
„Ilyen leszek én is? Dermedt, üres?”
Nem tudok mit válaszolni.
„Ti nem mondotok semmit??”
Mit mondjak, válaszolom, a halálra nincsenek szavak. Amikor meghalunk, már nem vagyunk, mondom okoskodva, szóval, ha így nézzük, örökké élünk.
„És a haldoklás?”
Az az élet része, a szenvedés. Nem kell ahhoz haldokolni sem.
Ezt mondom, de valójában nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy az ember végeredményben hús, csont és idegek, vérben keringő anyagok, amik elapadnak, szétesnek, büdösödnek, és ennek a halál után sincs vége, szóval innen nézve valójában romlás van, vég nélkül, amíg a Nap ki nem hűl, vagy még utána is. Por és hamu leszünk, a porból romló anyagok.
Hús, ami kiengedte a levét, a soha meg nem sütött lapocka, a hűtőm polcán kifolyt, ragacsos húslé.
Hányni fogok, mondom Franciskának, ha még egyet szívsz abból az izéből.
Snüssz, mondja, tiszta nikotin.
Mire?
„Nem tudod?” Úgy érzem, csak eljátssza a megdöbbentet.
Felállok. Élvezni kell, amennyire lehet a napsütést, és beletörődni, hogy így döntöttem, itt vagyok. Az életem a kezemben van, nemcsak sodródom ebben az intézetben.
Franciska utánam jön, hogy ne haragudjak, de bassza meg, azért ez itt történt, tőlünk két méterre. Három. És senki semmit nem vett észre.
Visszamegyek, a folyosón aztán végre leszakad rólam, Kamilla is elmarad, pedig hirtelen vágyom rá, hogy itt legyenek, Franciska és Kamilla, ez a két fura nevű, fura nő, mert az idő úgy lelassul, amikor ledőlök az ágyamra, tényleg, mint az örökkévalóság, csak itt másodpercről másodpercre telik az idő, és hogy lehet azt kibírni, hogy mozgolódnak az atomok, szétkapcsolódnak és összezárnak, ismeretlen okból, közömbösen, és csak időlegesen tudunk megfeledkezni róla. Talán az a nő ezért ölte meg magát: összesűríteni az időt egyetlen pontban.
De hogy is kerültem én ide?
Napsütötte erkélyem, a sarki bolt, a park által bezárt háromszög is kezdett fellazulni, értelmét és funkcióját veszteni, miszerint megszokott útjaim megnyugvást adnak, ha értelmet nem is, de pillanatnyi örömök sorozatát. Mert a bolt küszöbét átlépve ugyanaz a polc fogad, itt nem rendezik át az árukészletet, és a pénztáros is túl öreg már, hogy munkahelyet váltson, és tőlem mindig ugyanazokat kérdezi. A parkban gyerekek rohangálnak. Leülök a padra, a focista szobra elé, amit leszartak a galambok, és egy néni jön, galambokat etetni, napról napra, és ez milyen szép. Vasárnapi látogatás anyáméknál; apám ebéd után a Forma1-et nézi, én elalszok a motorzúgás és a kommentátor hangjára, és ha Julival kéthavonta egyszer találkozom, akkor még van is mit mondanunk egymásnak, főleg neki, és ezeket mind beírhatom valamelyik szövegembe, amit persze nem küldök be sehova. Hát nem szép így az élet?
Hát nem. Egyszer csak felfeslik, meglátod mögötte a világ ridegen közömbös arcát, a táguló időt, a napokat, aminek sose lesz vége.
És most ez az ágyon heverészés, a megnyúlt másodpercek, még ez a levegőtlen levegő is, az ágytámla hidege, a vékony, merev matrac, az utcáról ez a kiabálás.
Mégis elalszom, átalszom az ebédet is, és arra ébredek, hogy Tünde rázza a vállam, ébresztő, csoportterápia van. Istenem, elmúlt fél nap, a többi már telik magától, váratlanul bizakodó vagyok.
A csoportterápia azzal kezdődik, amire számítottam. Megint elmondják, hogy egyedi eset, ami történt (ez mit jelent?), felmérni sem volt igazán idejük Mária állapotát, és ha bárkinek öngyilkos vagy önsértő gondolatai lennének, az haladéktalanul jelezze egy orvosnak vagy ápolónak. Van-e kérdés.
Nincs kérdés.
Fel kell írnunk cetlire, hogy az osztályon kivel töltenénk el szívesen egy egész napot.
Alig ismerek valakit, kézenfekvő, hogy Kamilla legyen, hiszen egyébként is mindig velem van, csak az ágyamba nem követ. Miután leadtuk az összes papírt, a csoportvezető jegyzetel, és felolvassa a párokat. Nem Kamillát kapom, hanem egy Dani nevű srácot, senki nem azt kapja, akit leírt, így tágítjuk úgymond a komfortzónánkat, megismerjük azt, amit még nem ismerünk. Mert hát, ezt megint elmondják, vannak lehetőségeink.
Mindenkinek be kell mutatkoznia, és mondania magáról két mondatot. Dani szeret beszélgetni, kedvence a Marvel univerzum, és néha úgy érzi, lát valamit, amit mások nem.
Uram, irgalmazz.
És úgy tűnik, Dani komolyan is veszi a feladatot, húz le a parkba, hadarja, hogy annyi mindent szeretne mondani, túl sok információ van a fejében, túl sok az élet, és ezt kéne valahogy leadni, csökkenteni a koponyaűr nyomását.
„És neked mi bajod?”
Miért kellene, hogy bajom legyen, gondolom, noha van.
Nekem meg túl kevés az élet, válaszolom.
Hallgat, várakozóan néz rám, mit mondjak még neki?
Nincsenek fordulatok az életemben, szerelmes gimnáziumban voltam utoljára, nincs sok pénzem, nem is nyomorgok , a nagymamán szeretett, rám hagyta a lakását, és pozsgafák meg fikuszok állnak az erkélyemen. Az egyik szomszédom szenilis és van egy elvált anyuka is a társasházban, szőke kislányával a hátán szenvedi föl a harmadikra a babakocsit, ha meghallom, kimegyek segíteni. Kiderült, hogy a házban elöregedtek a vízcsövek, mindenki szívta a fogát, mennyit kell a cserére fizetni. Aztán mi van még? Nem látok furcsa dolgokat, csak kihűlt az idő, eltűntek az emberek az utcáról, és egyszer hallottam, hogy valaki ordít az anyukával, aztán csattanást, csöndet, szirénát. Dobogást a lépcsőházban. Mint tegnap, a folyosón, ahogy rohantak a hátam mögött. Igen, megváltozott az idő, egyszerűen. Köntösben mászkáltam napközben is, a kezem állandóan hideg. Mit mondjak neki?
Az idő széthúz, a réseken befütyül a szél, igazából a semmi, már nem is írok hónapok óta, a cikkeimet eleve unom.
Dani a fülemhez hajol, azt súgja, hogy neki a világ állandóan jelez, és szívesen átadna belőle, ebből jó sci-fit lehetne írni, ahogy átszivárogtatja az információk egy részét. Vagy közös hálóra kéne kötni az emberek központi idegrendszerét, és a közösből mindenki annyit venne fel, ami neki kell. Hát nem lenne nagyszerű? De ezt még jobban ki kell dolgoznia.
Néha én is látok dolgokat, talán inkább képzelem. Körülnézek, a nap még magasról süt, fehéren, és látom, hogy egy padon Kamilla ül Franciskával, a legjobb párosítás, mondhatom. Franciska az ínyét dörzsöli, innen látszik, milyen vörös, Kamilla arca pedig fehér, körülötte halvány vibrálás, vagy inkább a test körvonalai mosódnak össze a levegővel, és bizonytalanul lebegnek a stabilabb rész körül. Kamilla feloldódik a levegőben, ez a gondolat aztán úgy megtapad, hogy azután semmi másra nem tudok gondolni.
