Garam-Nagy Kata költő, magyartanár és négygyermekes édesanya. Mindemellett: nő, valaki lánya, valaki felesége és valakik anyja, a punkzene rajongója, a tánctéri pogo gerjesztője, egyesek szerint feminista, mások szerint szimplán öntudatos nő. Szerepei folyamatosan formálják azt, ahogy a világra tekint, ő pedig kritikus kíváncsisággal vizsgálja, hogy alakul, fejlődik általuk évről évre. Második kötete, a Tíz percet kértem a transzformáció 10 évének lenyomata – jó adag fájdalommal, cinizmussal, lázadással, humorral és újjáéledéssel fűszerezve.
Az új köteted a „gyeslíra” műfajába soroltad be. Ez már önmagában egy első kérdés, azt hiszem.
Hát igen. Bevallom őszintén, ezt nem én találtam ki teljesen, a kifejezést Borsik Miklóstól vettem kölcsön, akinek 2024-ben jelent meg a Futárlíra című kötete. Ő a hermetikusabb költészetből ezzel a könyvével az életszagúbb líra irányába mozdult, és szerintem nagyon frappáns címet választott ehhez, aztán annyira megtetszett, hogy munkacímnek a saját kötetemhez elkezdtem használni a gyeslíra kifejezést, és a kiadónak, Simon Marcinak is bejött a címke. Ugyanakkor, most már picit pontatlannak érzem ezt az alcímet, mert nem kizárólag a gyes időszakáról szól minden vers.
Pláne, hogy a szövegek megírása között is rengeteg dolog történt veled – mintha egy kicsit naplószerű lenne az egész.
‘16-ban jelent meg az első kötetem, az Inkognitóablak, és óriási kihívásnak tűnt utána továbblépni. Szerintem a második kötet mindig fontosabb, mint az első, valahogy nagyobb a tétje. Ráadásul, bár 30 éves koromban is téma volt már az anyaság, de azóta rengeteg dolog történt.
‘19-ben megszűnt a lakhatásunk, és kiköltöztünk Budapestről Szentendrére, ami nagyon sok változást hozott magával. Amíg Budapesten éltünk, bejáratos voltam a kortárs irodalmi közegbe, rendszeresen találkoztam más alkotókkal, akikkel kölcsönösen hathattunk egymásra. Aztán sorban születtek a gyerekeim, 2019-től 2024-ig három kicsi, és ez a fajta változás igencsak kibélelte teendőkkel a 30-as éveimet. Amúgy sem voltam egy termékeny költő, évente olyan 3-4 verset írtam maximum, viszont érdekes módon most értettem meg, hogy miért.
Volt bennem egy gátlás, hogy amit írok, az nem jó. Emiatt inkább nem is próbálkoztam.
Ezek szerint nem oldott ezen az első kötet sikere?
Mindig is volt bennem egy nagyon erős maximalizmus, egy irreális megfelelési kényszer, amit saját magammal szemben támasztottam. Mintha mindennek, amit leírok, azonnal jónak kéne lennie. Ha valakinek nem mutathatom meg a nyers változatokat, nem kapok folyamatos visszajelzést, akkor nehezen lépek egyről a kettőre. Az új kötetemnél viszont más volt a folyamat – és itt visszatérnék arra, amit mondtál, hogy naplószerű a végeredmény. 12 éves korom óta folyamatosan naplózom, visszamenőleg megvan az összes, és időnként fellapozom őket, viszont míg ezeken a szövegeken dolgoztam, addig nem írtam naplót.
Ezek szerint a versek kiváltották ezt? A maximalizmusnál erősebb lett a befelé figyelés vágya?
Azt hiszem, igen. Legalábbis az a korábban oly erős belső kritikus hang megszűnt itt. De persze ez csak az alkotás lélektanára értendő, hiszen a szerkesztés megint más mentális állapotot feltételez. Az azért kemény munka, amikor összegyűlik egy nagy adag vers, és adott a feladat, hogy a saját szövegeim kritikus szerkesztőjévé váljak.
Nehezen nézek rá kívülről a szövegeimre, nehezen vagyok objektív, nem tudom megmondani, milyenek ezek a versek.
Csak az maradt meg, hogy mit akartam velük mondani.
Az egyik versedben azt írod, egy coaching folyamat indította el ezt az egészet…
Igen, bár a versek egy része sokkal régebben született annál. Viszont a tavalyi évben legalább 20-25 verset írtam.
Ez elég komoly változás az évi 3 után! Mi történt?
A dunabogdányi élet és a kisgyerekes anyukalét magával hozott egy többrétegű izolációt, aminek része az alkotói elszigetelődés is. Nem volt lehetőségem felolvasóestekre, fesztiválokra, könyvvásárokra járni, a helyieket is elsősorban a sváb kultúra köti le, így nagyjából kettesben maradtam a könyveimmel. Az olvasással tudtam a saját kultúraéhségemet fenntartani, befelé jöhetett input, kifelé annál kevésbé.
Ebben az időszakban történt, hogy az egyik barátnőm elkezdett coachnak tanulni, és a gyakorláshoz szüksége volt kliensekre, akik három-négy alkalmas session-ökön kipróbálják a technikát. Én lettem az egyik közülük, témának pedig az írást vittem be, ő pedig elkezdett olyan házi feladatokat adni nekem, amikben írnom kellett. Fiktív levelek címen kezdtem el kibontogatni az engem foglalkoztató kérdéseket, elsősorban azt, ami aktuálisan körbevett: a anyaságot, a gyerekvállalást, a szülőktől hozott mintákon való gondolkodást, azok felülírását a saját gyerekek nevelésében… és ahogy ez haladt, egyre mélyebbre ástam az önismeretemben, és egyre inkább felismertem azt is, hogy mennyi minden van még ott. Ez lett aztán a fő katalizátor.
Nagyon érdekes számomra az, hogy bár az anyaság a kreatív blokk forrásaként jelenik meg sok versedben, az elmúlt években mégis megsokszorozódott a verseid száma. Hol van most az anyaság helye a költészetedben?
Érdekes ez a kérdés, mert miután megírtam egy csomó nyafogós-panaszkodós verset, hirtelen jött a felismerés, hogy ezt egy napon valószínűleg el fogja olvasni mind a négy gyerekem, és azt fogják gondolni: na, jézusom, így szenvedett velünk az anyánk. Ettől aztán keletkezett bennem egy dupla bűntudat, egyrészt, mert nem tudok az anyaságról jelenleg egy idealizált képet alkotni – hisz nem az a valóságom –, másrészt mert ezt még képes vagyok versekbe is szedni.
Pedig mikor beszélgetek más nőkkel a témáról, mindig szembesülök vele, hogy a mi generációnk elég hasonló nehézségeket él meg.
Én 1986-ban születtem, baromi jó fejek voltak a szüleim, de simán megesett, hogy az öcsémmel együtt beültettek a tévé elé, és tízévesen a Terminátort néztük, mert a szüleink bele sem gondoltak, hogy nyílt erőszak szemtanúi vagyunk, hogy csak egy példát említsek. Vagy ott a parentifikáció kérdése. 12 évesen vittem az egyéves öcsémet a bölcsibe, ami a sulim mellett volt, nekem kellett átpelenkázni, átöltöztetni, mielőtt órára mentem, mert a szüleimnek egyfolytában dolgozniuk kellett.
Most pedig adott a feladat, hogy megtaláljam a saját szülői attitűdöm, átgondoljam és újraírjam ezeket a mintákat, és közben még az esetleges hibákkal kapcsolatos bűntudatot is viseljem. Nem mindig könnyű. Mindenesetre egy ponton megírtam a Meguntam anyás verseket írni címűt is, valahol a kötet közepe felé található.
Amiről mesélsz, az egyfajta társadalmi kórképnek is felfogható. Egyre több alkotó foglalkozik a nőiség témájával, illetve az e köré épülő társadalmi mintákkal. Hogy érzed, változott az, ahogyan a saját szerepeidre gondolsz az elmúlt években?
A kötet megjelenésével felszabadult bennem egy korlát, és több szempontból nézve is meg tudtam haladni önmagam. Ez a kötet több értelemben is határátlépő, nagyon intim dolgokat borítok rá az olvasóra, szó esik benne erotikáról, explicit szexualitásról, pornóról, és bár kicsit tartok a reakcióktól, ez a döntés mégis segített újradefiniálni azt, ahogy a saját bőrömben érzem magam.
Mi okozott benned félelemet?
Tudod, olyan dolgok, mint hogy a lelkész vagy a szomszéd bácsi mit fog ehhez szólni. Vagy mondjuk a diákjaim, esetleg a 86 éves nagyapám, akinek legszívesebben úgy adnám oda a kötetet, hogy a durvább verseket kimetszem borotvával. Ha itt, a fővárosban élnénk, akkor nem biztos, hogy törődnék ezzel, de egy nagyon kicsi faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, könnyebben felüti a fejét a szégyen. Meg hát hobbim: a szorongás. Úgyhogy ezen még dolgoznom kell, de
örülök neki, hogy végül el tudtam mozdulni a saját hagyományaitól és gátlásaimtól.
Bevallom őszintén, a Valamit nagyon fontosat szeretnék mondani a female gaze…-ről alatt rezgett a léc, de aztán arra jutottam, hogy ez is egy fontos női tapasztalat, egyszerre vicces és traumatikus, van helye a könyvben.
Emlékszem, 14 éves voltam, amikor rám bízták a két kisebb öcsém, hogy vigyázzak rájuk. Miután hazahoztam őket az oviból, gondoltam, berakok valami mesét, és rányomtam a videólejátszóra, viszont nem vettem észre, hogy benn maradt apám Dolly Buster pornókazettája. Ott ültünk hárman, mind gyerekek, erre hirtelen premier plánban megjelent a képernyőn két egymásba ragadt nemi szerv, és annyira leblokkoltam, hogy ki sem tudtam kapcsolni hirtelen. Utólag vicces az egész, de akkor nagyon megviselt.
Segít oldani ezeket a rossz élményeket, szorongásokat az írás?
Is-is. Ez sosem volt kimondott célom, járok terápiára, van, aki meghallgat, támaszt ad a mindennapokban, de ettől függetlenül biztos, hogy hozzájárul önmagam gyógyításához az írás. De sosem volt célom terápiás verseket írni.
Na és a társadalmi felelősségvállalás? Több olyan versed is van, ami nyíltan kirakja az asztalra a kritikát, az elégedetlenséget a nők helyzetével kapcsolatban.
Nem volt kiemelt célom ez, viszont miután megjelent, tény és való, hogy meglehetősen sok barátnőm, ismerősöm adta azt a visszajelzést, hogy megérintik, elgondolkodtatják a versek. Hogy vannak benne olyan egyetemes gondolatok, amiket valamilyen módon szinte minden nő ismer. Például a szexualitást övező tabuk vagy a fantáziálás…
Nagyon nagy hatással volt rám a Nagoski-testvérek Úgy, ahogy vagy és Érzelmi kiégés című könyve, és nagyon velem maradt belőle egy gondolat arról, hogy mennyire ellentmondásos elvárások nehezednek ránk. Hogy míg már egy 14 éves lány is azzal találkozik, hogy az övéhez hasonló, serdülő testeket szexualizálják a reklámok, ugyanakkor máig tartja magát a hagyomány, hogy a lány „tisztán” érkezzen a házasságba.
Egyszerre várják el tőlünk azt, hogy ne szerezzünk semmilyen szexuális tapasztalatot, amíg nem muszáj, a párkapcsolaton belül viszont már legyünk ördögök az ágyban.
De mi történik a kettő közti, óriási szakadékban? Mi történik aközött, hogy egy nőt vagy túl szabadosnak, vagy prűdnek neveznek? Ilyen ellentétes elvárások között nem csoda, hogy nehezen találjuk meg sokan a saját utunkat.
És ennek a súlyát pedagógusként is tapasztalom, mert ugyebár hivatalosan nem szabad bevinni ezeket a témákat az iskola falai közé, de közben a gyerekek nagy része látott már pornót tizennégy éves kora előtt. Persze a rendelkezésre álló eszközökkel mindig próbálok bevinni pszichoedukatívabb kérdéseket az irodalomórákra – például Ady költészete kapcsán beszélgetünk a toxikus és az egészséges kapcsolatok különbségeiről, de nagyon örülnék, ha egy napon eljuthatnánk a feminista olvasókörig is, ahol nem csak szövegekkel, de a mögöttük lévő tartalmakkal is mélyebben foglalkozhatunk. Persze a kormányváltás azért reménnyel tölt el ezen a téren.
Mindenesetre, ami a társadalmi felelősségvállalást illeti, én feministának gondolom magamat, de
az engem ismerő férfiak közül többen is mondták már, hogy szerintük én nem feminista vagyok, csak egy öntudatos nő.
És számodra mit jelent a feminizmus?
Azt, hogy szeretem a nőket, szépnek látom őket önmaguk valóságában, nem konkurenciaként tekintek rájuk és igyekszem nem megítélni vagy kritizálni őket kinézetük, döntéseik miatt, mert nagyon izgalmasnak tartom a női tapasztalatok különféle árnyalatait. Egyénenként különböznek az emberek, de azt gondolom, valahol a mélyben, néha alig kitapinthatóan van egy közös „női” tudás, ami generációról generációra száll, és amit, ha megismerünk, az előrébb visz bennünket.
Nem a szexualitás az egyetlen tabutéma, ami előkerül a kötetben. Szó esik mentális zavarról, neurodivergenciáról is, amiknek a társadalmi elfogadottsága, valamint a róluk való párbeszéd hasonló ívet jár be épp, mint a női szexualitás kérdése.
Igen, mint sokakat, úgy engem is foglalkoztatnak ezek a kérdések. Miután a négyéves fiam ADHD-s, valamint a tanítványaim közül is elég sokan érintettek, törekedtem rá, hogy minél többet megtudjak a témáról, hogy a lehető legjobban tudjam őket támogatni. Ez egy olyan téma, amit nem lehet megkerülni, muszáj vele foglalkozni, és ennek az is szerves része, hogy saját magamat is megvizsgálom, hiszen a tudomány jelenlegi állása szerint a neurodivergenciák alapvetően öröklődnek. És hát, elég gyanús, hogy tőlem.
Itt is fel kell tennem azt a kérdést, ami az anyaság kapcsán szóba jött. Ez blokk, vagy pont, hogy inspiráció a költészetedben?
Az ADHD-val járó hiperfókusz mindenképp erősít, nagyon fókuszált állapotba tudok kerülni írás közben, és a memóriámnak van egy olyan része, ami ijesztően jól működik. Nagyon megmaradnak bennem képek, hangok, zajok, illatok, aspektusok, évtizedekre visszamenőleg fel tudok idézni emberi arcokat, akkor is, ha csak pár percig figyeltem őket az idő egy adott pontján. Ezek az emlékképek sokszor teljesen váratlanul törnek elő belőlem, és ezekkel nagyon jól tudok dolgozni, ha megvan hozzá a kellő tér. Ahogy Besenyő Pista bácsi mondja: evés közben jön-megy az étvágy, írás közben is asszociatív módon ugranak be ötletek, álom- és emlékképek, konkrét látványok, sőt látomás-részletek.
Ugyanakkor, nemrég szereztem meg a jogsim – ez most már elengedhetetlen volt négy gyerek mellett –, és a vezetés azért komoly kihívást jelentett. Eleve, az egész autós oktatás egy iszonyatosan toxikus rendszer – erről majd talán egyszer írok egy verset –, de errefel még szembesülnöm kellett azzal is, hogy nem megy a parkolás, teljesen máshogy működik az agyam, nagyon nehezen alakítom e köré. Utoljára a matekórán éreztem magam így.
Viszont ebből a szempontból tök nagyot ment előre a világ. Sokkal több információnk van ezekről a dolgokról, mint korábban, rengeteg könyv jelenik meg a témában, és mostanra vannak olyan megküzdési stratégiáim, amikhez nyúlhatok a nehéz napokon.
Meg persze megvannak azok a helyzetek is, amikor annyira szarul vagyok, hogy hiába tudom, mit kéne tennem, nem megy.
És akkor csak felrakom az őrjöngő punkzenét, pukkantok egy bort, ahogy azt a szüleimtől láttam, és hiába tudom, hogy más utat kéne választanom, maradok annál, ami otthonos. Ezt még nem fejlődtem meg.
Hadd tegyem fel a kötet egyik központi kérdését. Lehet egy négygyerekes anyuka punk?
Szerintem lehet.
A punkok nem haltak meg, csak gyereket nevelnek.
Én Aurórán, Tankcsapdán, Sex Actionon nőttem fel, ezek szóltak otthon, miközben apámmal palántáztunk a kertben, a legnagyobb gyerekem meg Krúbit és Beton Hofit hallgat, ami, még ha más műfaj is, van olyan dalszövegük, ami párhuzamba állítható például a Tankcsapda Jönnek a férgek-jével. Szóval most zenéket mutogatunk egymásnak a kamaszlányommal, hogy melyik generáció mire nőtt fel, ez is egy kapcsolódási ponttá vált köztünk. Apukám 63 éves, de még jár punkbulikra, már nem pogózik ugyan, de Vigivel énekli: „még bevadulok néha, de kikészülök hamar, már nem akarok semmit, csak érted szól a dal.”
A punkzene hangulatával, vad ritmusával, a szövegei rendszerkritikusságával, és életigenlő attitűdjével nagyon fiatalként és most is tudtam és tudok azonosulni, ez az energia, a tombolás vágya szerintem nem kor- és nemspecifikus, nekem a személyiségem része mindez. Ahogy Jack Black tanítja a Rocksuli című filmben a gyerekeknek: a rock’n’roll az, hogy beszólunk az Arcnak. Én is szeretek a magam módján beszólni az Arcnak.
