Bő száz éve a férjezett asszonyoknak még le kellett mondaniuk a művészi kibontakozásról, és viszonylag szűk pályán mozgott az is, aki a 20. század első felében anyaként – például írással – akarta megkeresni a kenyerét. De milyen nehézségekkel szembesült a színpadra lépő Laborfalvi Róza, miben inspirálták gyerekei Erdős Renéét, és valójában mi húzódott a háború utáni nemzedék tudatos gyermektelensége mögött? Anyaság és művészi karrier a történelem tükrében.
Szécsi Noémi írása eredetileg a Könyves Magazin Ezt senki nem mondta! bookazine-jában jelent meg. Rendeld meg itt a kiadványt!
Még a legbrilliánsabb női gondolkodót is a teste határozta meg
Elizabeth Bennet és Mr. Darcy érzelmi feszültségtől izzó dialógusai, Cathy és Heathcliff önpusztító szenvedélye, Maggie Tulliver útkeresése. Szinte biztosra vehetjük, hogy a világirodalom nélkülözné a fenti momentumokat, ha Jane Austen, Emily Brontë vagy a George Eliot álnéven író Mary Ann Evans előírásszerűen férjhez megy, majd a példás feleség és anya szerepében teljesedik ki.
De mivel nem férjekkel, gyerekekkel és házimunkával vesződtek, több idejük maradt olvasásra, egy ponton pedig írásra adták a fejüket.
Emily nővére, Charlotte Brontë regényírói pályája pontosan a harmincnyolc éves korában bekövetkezett házasságkötésével ért véget. A Jane Eyre, a Villette és a Shirley szerzőjét várandóssága során a hyperemesis gravidarum, a terhességi hányinger olyan súlyos formája gyötörte, hogy férje, apja, orvosa tehetetlenül nézte végig, ahogy állandó rohamai elemésztik a szerencsétlen nőt.
Mindenekelőtt szögezzük le: a terhesség és a szülés hosszú évszázadokon át élet-halál kérdése volt, és hatékony fogamzásgátlás hiányában az a nő, aki férjhez ment és szexuális életet élt, szükségszerűen teherbe esett és anya lett. Azonban a terhesgondozás és a szülészeti hozzáértés korabeli szintjén ezzel életét is kockáztatta. Hiába volt Mary Wollstonecraft kora egyik legbriliánsabb nőjogi gondolkodója, miután a filozófus William Godwinnal „összejött” és teherbe esett, ő is a teste rabja lett. „Nem volt hozzá fogható” – írta barátjának a megtört férj, miután a megakadt méhlepényt eltávolítani igyekvő orvos gyermekágyi lázzal fertőzte meg Maryt, aki a szülés után nem sokkal elhunyt.
Az első feministát sem védték meg a nők kiteljesedett létezésével kapcsolatos felvilágosodott elvei.
Nőknek fenntartott iskolák hiányában a mesterségbeli tudás megszerzése körülményes volt, ahogy a „saját szoba” birtoklása is, de a szükséges idő és energia is akkor állt igazán bőven rendelkezésre, ha egy nő vénkisasszonyként tengette napjait. Szóval a férjezetlenség és gyermektelenség állapota a nő társadalmi státuszát és egzisztenciáját illetően átok volt ugyan, az önművelés, önkifejezés és művészi karrier építése felől áldás lehetett a 19. században. A magyar nők között sem találunk sok példát olyan nőre, aki ebben a korszakban egyszerre anya és alkotó ember.
Azt senki nem mondta, hogy lánglelkű férjem, akinek az oldalán egy röpke évig megéltem a szellemi egyenlőséget, a csatatéren leli mártírhalálát, én pedig a csecsemő fiammal magamra maradva olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerülök, hogy csak súlyos kompromisszumok árán tudom folytatni az életemet – háboroghatott volna akár így is élete egyik legnehezebb pillanatában Szendrey Júlia. A szabadságharc emblematikus figurájának özvegye 1849 után mindenképpen vörös posztó lett volna az osztrák hatalom szemében, de Szendrey Júliának nem elsősorban a politikai üldöztetés miatt kellett a kortársak megvetése közepette alig egy évvel megözvegyülése után házasságot kötnie az őt védelmébe vevő férfival. Júliát anyasága tette igazán kiszolgáltatottá: előbb Petőfivel közös kisfia, Zoltán, majd később a Horvát Árpádtól születő gyerekek: Attila, Árpád és Ilona.
Nekik írta azokat a verseit, amelyekben már megcsillan az akkoriban általánosnak aligha mondható „anyalíra”.
Nehéz megállapítani, hogy Horvát Árpáddal közös háztartásukban azért volt-e külön dolgozószobája Júliának, mert második férje is elismerte Júlia szellemi tevékenységhez való jogát, vagy mert a házat Júlia apja vette a házaspárnak, így az asszony akarata nagyobb nyomatékkal érvényesült az otthon kialakításában. Júlia – mielőtt „jéggé fagyott az élet hidegétől” és harminckilenc évesen egy súlyos nőgyógyászati betegségben elhunyt – ugyanis naplót és verseket írt, elsőként ő fordította le Andersen meséit magyarra, tehát alkotótevékenységet végzett, ahogy Petőfi mellett megszokta.
A festőnő, aki csak „pacsmagolt” Feszty mellett
Az írogatás még belefért. Azonban ebben a korban – és még jó ideig – nyíltan hangoztatott elvárás volt, hogy az (előadó)művésznő vonuljon vissza a nyilvánosságtól, elsősorban akkor, ha „felfelé” házasodik, hiszen a középosztálybeli úriasszony legszentebb kötelessége a feleségszerep és az anyaság. Így tett például Blaha Lujza is, amikor Soldos Sándor földbirtokos neje lett, de nem telt bele sok idő, és a hivatásszeretet legyőzte a társadalmi elvárásokat: újra színpadra lépett – és elvált.
A korabeli színésznők némelyike azonban egészen úgy élt, mint a mai dolgozó nők.
Laborfalvi Róza például kislányát, (második) Rózát, majd lányaként nevelt unokáját, (harmadik) Rózát is magával vitte a munkahelyére, a Nemzeti Színházba, ha nem volt, aki esténként vigyázzon rájuk. Ahogyan azt Jókay Jolán (Jókai Mór unokahúga, aki szintén velük lakott) feljegyezte, ha Jókai éppen úton volt, akkor Róza asszony velük, a két gyerekkel indult el este a színházba, és a nagylány Jolánka ügyelt a kicsi Rózára a színfalak mögött, amíg a „mama” játszott. A családi anekdoták szerint olyan eset is előfordult, hogy a nézőtéren ülő kislány megéhezett és a színpadon álló Laborfalvinak odakiáltott, hogy: „Mama, adjon egy karéj kenyeret!”
Ez a lány aztán saját, 1920-as években megjelent emlékirataiban elsősorban az akkor már sírban porladozó Jókait vádolta azzal, hogy le kellett mondania miatta a festészetről.
Laborfalvi Róza törvénytelen unokáját Jókai szinte kezdettől fogva apaként nevelte, de az örökbefogadás csak nem sokkal Laborfalvi halála előtt, 1886 kora őszén következett be, az idős színésznő nyomására, akit aggasztott az akkor még férjezetlen unokája jövője: hiszen rajta kívül nem volt senkije. A müncheni festőakadémián tanuló fiatal nőnek novemberben már nagyanyja halálos ágyához kellett hazasietnie, és Jókai nagylelkű gesztusa után azt érezhette: erkölcsileg védhetetlen lenne, ha magára hagyná a megözvegyült „pápit”. Hiszen minden tekintetben le van kötelezve neki, és egy nő nem lehet olyan önző, hogy özvegy apját magára hagyva saját álmait hajszolja. Ha a tanulmányaival fel is hagyott, két év múlva mégis egy művész, Feszty Árpád felesége lett. Nevelőapja, az írófejedelem és a karizmatikus, társaságkedvelő fiatal festő árnyékában a szalonhölgy szerepén túl Jókai Rózának némi „művészeti segédmunka” jutott: a Feszty-körképen ő festette a halottakat, és kávét főzött a hatalmas vásznon dolgozó fiatal férfiaknak (a magyarok bejövetelét ábrázoló látványosság elkészültében Feszty az ötletgazda és projektvezető szerepét töltötte be, és nem egyedül mázolta tele a hatalmas felületet).
Róza kész volt elfogadni, hogy az ő törekvései másodrendűek.
Amikor Jókaival annak Nagy Bellával kötött házassága miatt összekülönböztek és hosszú időre Firenzébe utaztak, Feszty két műtermet is bérelt megalomán terveihez, Róza pedig – ahogy barátjának, Justh Zsigmondnak írta leveleiben – csak néha pacsmagolt egy kicsit délutánonként, mikor minden asszonyi teendőjével végzett. Amíg Jókaival élt, az ő irodalmi pályája volt az elsődleges, házasságában pedig Feszty művészi törekvései álltak a középpontban. Vajon lánya, a festőművész Feszty Masa anyja példájából tanulva tartotta magát távol a házasságtól?
A nő legfőbb feladata a gyermek?
Az anyaság és a művészi karrier harmóniájára a két háború közötti korszakban sem találni példákat. A két háború közötti időszak legsikeresebb női szerzője, Erdős Renée pályáját is nagyban befolyásolták az anyaságából fakadó kényszerek. A vidéki ortodox zsidó családból származó Renée a századelőn színésznőnek tanult, de költőként lett irodalmi szexszimbólum. A karizmatikus, okos, izgalmas fekete szépség vad éveiben mindenkit az ujja köré csavart – a korszakról írt önéletrajzi regényének jellemző módon Az élet királynője a címe –, miközben mindent teleírt és mindenkit megbotránkoztatott.
A nagy törést végül Bródy Sándorral való szakítása hozta, ami mindkettőjüket mérhetetlenül megviselte.
Renée afféle spirituális gyógyulást remélt Olaszországban, mint amilyet az Ízek, imák, szerelmek 21. századi bestsellerének amerikai hősnője, és feltehetőleg arra jutott, itt az ideje megállapodni. Sietve házasságot kötött a művészettörténész Fülep Lajossal, és gyors egymásutánban két lányuk született. Reneé keserves második szülése után betegen, egy pici és egy még kisebb, ráadásul sérült gyermekkel maradt magára a házasságkötéshez hasonlóan sietős válás után. Fel kellett épülnie, el kellett tartania magát és a gyermekeit. Így vette kezdetét egy sikerekben gazdag és anyagi haszonnal járó prózaírói pálya, ám míg önéletrajzi regényeit még bizonyos elismeréssel fogadta a szakma is, nőknek szóló, erotikus feszültségtől terhes regényeit már lenézés övezte – ugyanakkor Renée volt az a nő, aki villát vett írói keresményéből (ma ez az Erdős Renée Ház a XVII. kerületben). Erdős Renée 1923-as regényét, A nagy sikolyt ugyanakkor afféle megtért bűnösként arra futtatta ki, hogy a nő legfőbb feladata a „GYERMEK” (így, nagybetűvel).
Kortársát, Kaffka Margitot soha nem taszították ki a nyugatos „férfiklubból”, de irodalmi befogadottsága ellenére ugyanúgy megszenvedte az elvált nő státuszát, mint Renée: iskolákban, tanárként robotolta végig az életét, és csak mellékesen írta zseniális műveit.
Ő 1918-ban halt meg spanyolnáthában, soha nem volt módja arra, hogy kizárólag az irodalomnak éljen.
Ekkor már egyéves volt az a debreceni kislány, akiben annyi tudás, tehetség és egészséges önzés egyesült, hogy saját írásművészete kiteljesítését tekintse élete legfontosabb céljának, és Kaffka mellett ő lett a másik, akit a 20. század legismertebb magyar írónőjeként emlegetnek. Szabó Magda a Horthy-korszak Magyarországán szocializálódott, ahol a kormányzati propaganda továbbra is azt a régi szlogent ismételgette, hogy a nő legszentebb kötelessége az anyaság és a család szolgálata, miközben a valóságban a nők már csak kényszerűségből is döngették a kapukat, hogy tanulhassanak és dolgozhassanak – és el tudják tartani magukat, családjukat.
Legfőképpen a tanárképzés felé igyekeztek terelni őket: a konzervatív nőpolitika már az előző században is abban lelt megnyugvásra, hogy a pedagógiára kiképzett nők természetükből fakadó munkát végeznek, és végső soron tudásuknak anyaként is hasznát veszik. A ragyogóan tehetséges Magda ifjúkorát felfalta a háború és a politika. Alig végezte el az egyetemet, kitört a második világháború. Aztán 1945-ben ő is új világot akart építeni: az Oktatásügyi Minisztériumban kezdett dolgozni, és az Újhold folyóirat köré tömörülő fiatal írók egyike lett. De elszállt ez a remény is, Rákosi Magyarországán sűrűsödni kezdett a feszültség.
Amikor Szabó Magda 1949-ben megkapta a Baumgarten-díjat, még aznap elvették tőle, hogy a rendszer kedvezményezettjeinek adják, ő pedig hosszú évekre hallgatásra kényszerült.
Néhány éve általános furcsállkodás fogadta Szabó Magda posztumusz megjelent naplóját, a Nyusziékat, amely Szabó Magda és férje, Szobotka Tibor közös életének egy szakaszát villantotta fel. Noha a könyvről elmondható, hogy legalább annyira zavarba ejtő olvasmány, mint József Attila terápiás feljegyzései, a Szabad-ötletek jegyzéke, nőtörténeti kordokumentumként páratlan. Ez is terápiás céllal íródott: az a nő, akinek lehetőségei a közelmúlt eseményei miatt beszűkültek, és lényegében minden szőnyeget kihúztak alóla, nappal fegyelmezetten ellátja munkáját, jó képet vág a fullasztó közélethez, mindehhez azonban boldog párkapcsolata és a szexualitás örömei nyújtanak kapaszkodót. Magdának jólesik dokumentálnia férje imádatát, élvezetes közös óráikat. A sorokból kivehető, hogy sokat tipródik azon, szülessen-e közös gyermekük erre a világra, és kiolvashatók az (akkoriban illegális) abortuszra tett utalások.
A harmincas éveiben járó Szabó Magda úgy kívánja saját integritását és cselekvési szabadságát megőrizni, hogy nem nyitja meg azt a lehetőséget, hogy anyaként (is) kiszolgáltatott legyen. Eközben azonban tanárként nagyon is kivette a részét a gyermeknevelésből a Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola tanáraként, 1958-tól – amikor írói moratóriumát feloldották – pedig a magyar gyermekirodalom gazdagítójaként, olyan művekkel, mint a Bárány Boldizsár, a Tündér Lala vagy az Abigél. Szabó Magda és kortársa, a 20. századi irodalom másik klasszikusa, Nemes Nagy Ágnes tudatos gyermektelensége mögött egy háború és diktatúra által traumatizált nőnemzedék közös szorongása mellett az a mindaddig kimondhatatlan törekvés is ott van, hogy a nő számára is lehessen elsődleges a tehetsége kibontakoztatása.
Az alkotás vagy az anyaság a fontosabb?
Vajon magasabb rendű-e annak a művészete, aki megtapasztalja az anyaság felemelő pillanatait és kiszolgáltatottságát? Nem feltétlenül.
Vajon több energiát tud-e mozgósítani saját céljaira az a nő, akinek az életéből kimarad a terhesség, a szoptatás, a kisgyerekgondozás és ivadékai életének menedzselése? Feltehetőleg.
A 21. századi magyar bestsellerlisták szerzői között egyaránt akad olyan, aki a körülmények és saját döntése következtében gyermektelen, mint Szentesi Éva; aki már felnőtt gyermekeit útjukra bocsátva vált íróvá első anyasága tragédiáját könyvvé formálva, mint Péterfy-Novák Éva; aki egyaránt nevel(t) biológiai és örökbe fogadott gyermeket, és gyermekeknek szóló könyveiben sem húzódozik a nehéz témáktól, mint Tóth Krisztina; akinek két fia felcseperedése után lett igazán ideje, hogy szenvedélyesen az irodalomnak és olvasóinak éljen, mint Szabó T. Anna; vagy akit gyermekei születése ihletett arra, hogy belépjen a gyermekirodalomba, amelynek négy gyermeke mellett is egyik koronázatlan királynője lett, mint Berg Judit.
A példák és a variációk száma végtelen, ahogy az életben, hiszen sem a nők, sem az anyák nem kuriózumok többé a művészetben, ahogyan a korábbi évszázadok során, és ha nem is tapsolják meg, még egy nő is kimondhatja, hogy ezért vagy azért, de nem tervez gyermeket.
Az elvárások azonban, ha változnak is, ugyanúgy gúzsba tudnak kötni minket.
Míg a múlt században a társadalom azt várta el tőlünk, hogy a termékenységünk megélését tekintsük elsődleges célunknak és más irányba ne törekedjünk, ma viszont a hivatásunk magas szintű művelése mellett kell olyan anyává válnunk, aki csupa mentálisan egészséges csemetét bocsát ki a világba. Vajon merünk-e mi, nők néha kiszakadni a gondoskodás ránk mért kényszeréből, és kimondani, hogy soha nem szeretnénk gyermeket nevelni, vagy hogy életünk során akadnak alkalmak, amikor éppen rossz anyák vagyunk?
Fotó: Valuska Gábor
