Egyetemistaként vált anyává, mára pedig az ország egyik legismertebb pszichológusa, akinek olyan sikerkönyvek fűződnek a nevéhez, mint az Örökölt sors vagy a Szabad akarat. Orvos-Tóth Noémi azt mondja, hogy a munkája feltétlenül formált az anyaságán, mégsem óvta meg teljesen a nehézségektől. De melyek a legnagyobb kihívások, amelyekkel manapság az újdonsült szülőknek szembe kell nézniük? Miért lehet egyszerre áldás és átok, ha a mai fiatal szülői generáció többet tud a gyerekek fejlődéséről és szükségleteiről, mint a felmenői, mit lehet kezdeni a bűntudattal, és miért veszélyes a közösségi médiából felénk áradó tökéletes anya mítosza?
Orvos-Tóth Noémi és Ott Anna beszélgetése eredetileg a Könyves Magazin Ezt senki nem mondta! bookazine-jában jelent meg (rendeld meg itt a kiadványt!)
„Ezt senki nem mondta!” Ez volt az a mondat, amely a legtöbbször felmerült bennem, miután anya lettem, és ezért is kapta ezt a címet a Könyves Magazinon futó podcastsorozat. Nőként kilenc hónapunk van felkészülni az anyaságra, mégis sokunk alapélménye, hogy a gyerekünk születésekor – és azután is – váratlanul ér minket egy csomó dolog. Mi ennek az oka? Mi történik velünk?
Szerintem a szülőségre egyszerűen nem lehet felkészülni. Készülődni lehet, sőt kell is, ám el kell fogadnunk, hogy a leggondosabb előkészületek mellett is számos ismeretlen és váratlan helyzettel szembesülünk. Nézd csak a szülést! Hónapokig tervezgetjük, szülési tervet írunk, azután az élet sutba dobja a forgatókönyveinket. De éppen így a hormonok hullámzására sem lehet előre felkészülni, és a hiányzó alvásmennyiséget sem lehet előre elraktározni. A leghasznosabb, ha ahelyett, hogy az események pontos menetét tervezgetnénk, inkább több alternatívát is végiggondolnánk, majd azon dolgoznánk, hogy elfogadjuk az ismeretlent és rugalmasan alkalmazkodjunk a legváratlanabb helyzetekhez is. A szülőség maga egy állandó alkalmazkodási folyamat, amit leginkább a kőbe vésett elképzelések és a merev elvárások nehezítenek meg.
Végigkísérte az életemet anyukám szülésélménye, sokat kérdeztem róla, ő pedig sokat mesélt. 1989-ben még nem engedték be az apákat a szülőszobára, kivéve az enyémet, mivel az anyukám cserébe belement, hogy egy színművészetis hallgató felvegye a születésemet a vizsgafilmjéhez. (A kazettát egy betörő magával vitte, szóval sosem láttam.) A másik fontos emlék, hogy a szülész síelni készült, ezért még az elutazása előtt beindította anyukámnál a szülést. Hogy ezek közül melyik traumatizálta jobban az anyámat, már nehéz szétszálazni, mindenesetre én is rengeteget készültem a saját szülésemre. Szerencsés vagyok, mert a barátnőm, aki egyben a szomszédom is volt, szülész, dr. Benkovics Júlia (ráadásul épp egyszerre voltunk terhesek), és a férje is az. Sokszor átbeszéltük, lepróbáltuk, hogy pontosan mi fog történni velünk a kórházban, és én azt hittem, teljesen fel vagyok készülve, mégis minden egészen máshogy alakult. A kórházba érkezésem után fél órával, szinte fájdalom nélkül, megszületett a kisfiam. (Az én életemben például sokkal nehezebb volt a szoptatás, mint a szülés, és erről sem beszél senki.) Hogyan befolyásolja az életünket az a folyamat, ahogyan világra jövünk? És te hogyan emlékszel a saját szülésedre?
A szülés-születés életünk egyik meghatározó fordulópontja, amelynek lenyomata hosszú távon velünk marad. A baba számára ez az első leválási tapasztalat, így nem mindegy, hogy ezt drasztikus elszakításként vagy inkább puha „földet érésként” éli meg, ami az anyaméh biztonságából az anya ölelésébe vezet. Ma már egyre nagyobb biztonsággal állíthatjuk, hogy a születés körülményei döntően alakítják a korai kötődési folyamatokat.
Egy pozitív szülés-születés élmény szinte előkészíti a biztonságos kötődést. Ezzel szemben egy traumatikus tapasztalat vagy az anya és a baba korai elválasztása akadályozhatja a kölcsönös ráhangolódást, valamint az ősbizalom kialakulását és megszilárdulását.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy háborítatlan szülés ajándékba adja azt, amiért egy traumatikus szülés után keményen meg kell dolgoznunk. Saját tapasztalatomból is ezt tudom megerősíteni. Ahogy később rájöttem, a szülésem előtti utolsó, fájdalmas vizsgálat valójában a szülés megindítása volt, aminek aztán majdnem tragikus következménye lett. A szomorú az, hogy az egészet könnyedén el lehetett volna kerülni, ha az orvosom felmérte volna a saját aktuális mentális állapotát, illetve nem azokat az elavult szemléleten alapuló és kockázatos módszereket alkalmazta volna, amelyeket egy merev hierarchián alapuló, férfidominált egészségügyi rendszerben sajátított el.
Dr. Benkovics Júlia a podcastsorozat vendége is volt, abból a beszélgetésből idézek: „A szülészetnek évszázados bűne, hogy mindig elébe megy a hibáknak, és már akkor bele akar lépni, amikor még nincs is hiba, csak a szülészet azt gondolja, hogy lesz.” Teljesen lehetetlennek tűnik számomra, hogy egy ennyire ismeretlen, végtelenül kiszolgáltatott helyzetben, amilyen a szülés, egy orvossal, aki tekintélyszemély is egyben, szembe merjek szállni és a végsőkig képviselni tudjam a vágyaimat és az érdekeimet. Te hol látod a problémát, és mi felé kellene tartanunk?
Teljesen egyetértek Júliával. A legnagyobb probléma, sőt talán minden probléma forrása, hogy a szülészet pusztán fizikai eseményként tekint a szülésre, és megfeledkezik annak lelki vetületéről. A szülészetben tényleg mélyen gyökerezik az a szemlélet, hogy minden szülés potenciális katasztrófa, amelyet meg kell előzni. Ez a defenzív medicina logikája: inkább százszor avatkozzunk be feleslegesen, mint hogy egyszer elmulasszuk és baj történjen. Ez a hozzáállás azonban figyelmen kívül hagyja, hogy már egyetlen beavatkozás is beindítja a beavatkozások kaszkádját, vagyis egyik beavatkozás követi a másikat. Ez a medikalizált gyakorlat nemhogy segítené, de határozottan gátolja a szülés természetes folyamatát, és nagyon sok édesanyát foszt meg élete egyik legcsodálatosabb élményétől.
A szülés a női létezés legintimebb és legvédtelenebb élménye, ami akkor tud a legbiztonságosabban és legharmonikusabban megtörténni, ha figyelembe vesszük azokat a lelki tényezőket, amelyek a test működésére hatnak.
Nem véletlen, hogy a felvilágosult, emberközpontú szülészet képviselői a szülés direkt vezetése helyett a szülés kísérésében hisznek. A szülészetben alapvető szemléletváltásra lenne szükség. A legfontosabb talán az lenne, hogy a szülésre ne egy orvosi beavatkozássorozatként tekintsünk, hanem egy összetett, de természetes folyamatként, ahol az anya-baba páros főszereplője, nem pedig passzív elszenvedője az eseményeknek.
Az orvosképzésben a szülés hosszú távú hatására is nagy hangsúlyt kellene fektetni, hiszen ami ott történik, az az egész család ökoszisztémáját befolyásolja. Egy anya szülési traumája ugyanis nem csupán egy rossz emlék, hanem egyaránt kihat a mindennapi viselkedésére, érzelmi állapotára, anyai önbizalmára, a család belső dinamikájára és a partnerkapcsolat minőségére is. Ez a hatás pedig generációkon át terjedhet, pont úgy, mint amikor egy tintacsepp elterül a fehér papírlapon.
Az egész társadalom érdeke, hogy az anyák örömmel emlékezzenek vissza a szülésükre.
Emlékszel, hogy téged mi lepett meg a legjobban az anyaságban? Mi okozta a legnagyobb kihívást?
Az én meglepődéseim sorozata már a várandósság alatt elkezdődött. Egy fenyegető vetélés miatt három hónapig kórházban feküdtem, amivel egyáltalán nem számoltam. Aztán vicces módon túlhordtam a babát, majd egy igencsak kaotikus szülést követően elkönyveltem, hogy az lesz a legjobb, ha megyek a flow-val és nem ragaszkodom az elképzeléseimhez. Ettől kezdve a mottóm Allan Saunders mondása lett: „Az élet az, ami velünk történik, miközben mi más terveket szövögetünk.” (Ezt az idézetet sokan tévesen John Lennonnak tulajdonítják.) De a legnagyobb kihívást talán az okozta, hogy a lányom és az én temperamentumom és a ritmusunk is nagyon különböző. Eleinte önmagamból kiindulva próbáltam nevelni, mondjuk, betakartam, ha fáztam, altatni próbáltam, amikor úgy éreztem, én már elfáradtam volna a helyében. Aztán fokozatosan megtanultam, hogy ő nem én vagyok, sőt a legtöbb dologban nagyon máshogy működik. Idővel szépen összecsiszolódtunk és megtanultuk egymást. Ma már nevetve emlékszünk vissza egy-egy helyzetre, ami annak idején komolyan feladta a leckét.
Máig érthetetlen az az élményem, hogy bementem a szülészetre az addigi életemből, majd pár nap múlva – bár ugyanoda tértem vissza, mégis – alapjaiban megváltozott az addig jól ismert életem, mert én változtam meg, de teljesen. Mit kezdhetünk azzal, hogy a szülés során biológiailag és lelkileg is átalakulunk? Eleget beszélünk róla? És elég-e egyáltalán, hogy beszélünk róla, el lehet-e ezt a változást korábban kezdeni, fel lehet-e rá készülni?
Az, ahogy a szülésed utáni hazatérésedre emlékszel, az anyává válás egyik legmegdöbbentőbb és legkevésbé tárgyalt aspektusa – hogy szó szerint más emberként térsz haza a kórházból, mint ahogyan oda elindultál. Ez nem egy hatásvadász megfogalmazás, hanem neurobiológiai tény, amiről nagyon keveset beszélünk, pedig minden anyát érint.
A szülés során fundamentális átalakulás történik az agyban.
Az úgynevezett maternal brain (azaz anyai agy) kialakulása már a terhesség alatt elkezdődik, de a gyermekágy hetei alatt drámaian felgyorsul a változás. A szürkeállomány bizonyos területeken csökken, miközben az empátiáért és a veszélyészlelésért felelős területek megnagyobbodnak. Mindez egy evolúciós program alapján megy végbe, melynek célja, hogy az anyát idegrendszerileg is segítse egy magatehetetlen baba gondozásában. Hormonálisan is jelentős változás megy végbe. A terhesség alatti elképesztően magas ösztrogén- és progeszteronszint a szülés után hirtelen lecsökken, miközben az oxitocin és a prolaktin szintje megemelkedik. Ez olyan, mintha biokémiai földrengés történne az anya testében.
De a legmélyebb változás talán az identitás szintjén történik. A baba születésével az anya is világra jön, akinek más prioritásai, más félelmei, örömei és ritmusa van, mint annak a nőnek, aki előtte volt.
És teljesen igazad van abban, hogy erről nagyon keveset beszélünk. A társadalom a szülést egy egyszeri eseményként kezeli, nem pedig egy mély átalakulási folyamat részeként. Beszélünk a fájdalomról, a légzési technikákról, a szövődményekről, de arról alig, hogy pszichológiailag mi történik velünk. Nem készítjük fel a nőket arra, hogy lehet, hogy örökre átalakul a testük, hogy olyan érzések fogják elárasztani őket, amelyeket soha nem tapasztaltak, hogy az eddigi identitásuk darabjaira hullik. A hallgatásnak több oka is van. Egyrészt ez a változás olyan mély és egyéni, hogy nehéz szavakba önteni. Másrészt a társadalom nem szeret olyan dolgokról beszélni, amik nem illeszkednek az anyasággal kapcsolatos idealizált képbe. Az uralkodó kulturális narratíva szerint az anyák „természetesen” tudják, mit kell tenniük, az anyai ösztön a szülés során automatikusan bekapcsol, az anyaság pedig maga a legmagasztosabb örömforrás.
Ez a mítosz óriási kárt okoz, mert azt sugallja, hogy ha valaki küzd az új helyzettel, ha nehézségeket él át az anyai szerepében, akkor valami nem stimmel vele.
Harmadrészt a nők maguk is gyakran hallgatnak az érzéseikről, mert attól tartanak, hogy a környezetük elítélné őket. A közösségi médiában mostanában talán már megjelennek az őszintébb hangok is, ám azokban az esetekben sokszor éppen a másik oldalra leng ki az inga, és elsősorban a nehézségekre kerül a fókusz. Jó lenne, ha kialakulna egy higgadt társadalmi diskurzus az anyaságról és a szülői szerepekről, és azt is örömmel látnám, ha az általános iskolai oktatás során a biológiai folyamatok mellett a pszichológiai mechanizmusokról is szó esne. Persze a párok maguk is sokat tehetnek egymásért. Érdemes tudatosan időt szánni azokra a beszélgetésekre, amikor mindenki a saját, hozott családi-szülői mintáiból kiindulva beszélhet a félelmeiről, elvárásairól, elképzeléseiről.
Anyaságom korai szakaszában semmi másba nem tudtam kapaszkodni, csak a régi életembe, és bár ragaszkodtam annak bizonyos momentumaihoz, régi szokásaihoz, és meg is tudtam élni ezeket, egyáltalán nem tudtam élvezni a kiszakadásomat, a szabadságomat. Újat kellett építenem, erre viszont nem maradt erőm, energiám. Mit lehet tenni, mibe lehet kapaszkodni ebben a vákuumban?
Drága Anna! Az új éppen így épül: csúszik ki a kezedből a régi, de még nem teremtődött meg az új. Ez a vákuum nem más, mint a folyamat része. Olyan, mint amikor a pillangó vedli le magáról a bábot, és kicsit megpihen közben. A legfontosabb, amit ebben a helyzetben meg kell érteni, hogy ez átmeneti állapot, még ha végtelennek is tűnik. A „nem maradt erőm újat építeni” érzés azért van, mert minden rendelkezésre álló energia az alapvető túlélésre megy el – a baba gondozására, a rutin kialakítására, a testi felépülésre. Evolúciós szempontból teljesen észszerű ez az állapot, az agy átmenetileg egyszerűen lekapcsol minden „nem létfontosságú” funkciót. Ebben a vákuumban a kulcs nem az, hogy újat építs – erre valóban nincs energia –, hanem hogy megtaláld a legkisebb kapaszkodókat, és ha csak pillanatokra is, de érezd: te is létezel. Sokat segíthet, ha gondolatban eltávolodsz a jelentől és elképzeled magatokat 5, 10, 15 év múlva. Ezzel az apró gyakorlattal a végtelennek látszó jelen pillanatot egészen más színben látod.
A legszebb és legmegterhelőbb része az anyaságnak számomra a megszámlálhatatlan ellentét, amelyet egyazon pillanatban élünk meg. Az egész szülőség csodája és nehézsége, hogy ki szeretnék szakadni belőle, mégis csak a gyerekem mellett érzem jól magam. Hogy egyszerre kell kiszámíthatónak és rugalmasnak lennem, hogy sürgetném az idő múlását, mégis az egész gyereknevelést valahogy körbelengi a gyász, a veszteség, az elengedés. Mi tudja szülőként segíteni a rugalmasságunkat és az alkalmazkodóképességünket?
Gyönyörűen fogalmaztad meg az anyaság legmélyebb igazságát, ami nem más, mint az ambivalenciák közötti állandó egyensúlyozás. A „mindkét dolog egyszerre igaz lehet” szemlélet segít abban, hogy ne kelljen állandóan választanod. Igen, ki akarsz szakadni ÉS a gyereked mellett érzed jól magad. Ez nem ellentmondás, hanem az anyaság komplexitásából származó magélmény. Donald Winnicott „elég jó anya” elképzelése segíthet abban, hogy ne érezd azt, állandóan választanod kell és döntened, hogy az adott pillanatban mi a helyes viselkedés vagy érzés.
A gyerekeknek nem tökéletes anyára, hanem egy valódi emberi lényre van szükségük, aki autentikusan éli az életét. Az autentikus ember eltervez dolgokat, hibázik, a hibák alapján korrigál, majd újra tervez és újra hibázik, és ismét jön a korrekciós fázis.
Aki ezt a szemléletet el tudja fogadni, annak nagyobb esélye lesz arra, hogy az anyasággal járó kihívásokat eredményesebben kezelje. A veszteségek feldolgozása, a gyász szintén az anyaság inherens része. Igen, minden szakasz elmúlása veszteség. Az újszülött, akit remegő kézzel tartottál a kezedben és félve fürdettél, soha nem tér már vissza. Csak az emlék él a zsigereidben, az izmaidban, a szíved dobbanásában. Az élet szakaszai lezárulnak és helyet adnak az újnak, és miközben elgyászoljuk a régit, örömmel és kíváncsian csodálkozunk rá az újra. A rugalmasság abban rejlik, hogy fel tudod ismerni és meg tudod fogalmazni ezeket az ellentéteket. Ez a tudatosság és őszinteség már önmagában gyógyító erejű, és megtanítja a gyerekedet is arra, hogy az élet végtelenül összetett, és ez rendben van.
Sokat tudunk már arról, hogy mennyire fontos egy kisbaba életében az első időszak, ilyenkor alakul ki a kötődés, ebben az időszakban nagyon sok minden megalapozódik. De az anyák ilyenkor a legsebezhetőbbek, talán a legbizonytalanabbak is. Hogyan lehet ezt a kettőt összeegyeztetni?
Ez ismét az anyaság egyik paradoxona: akkor kellene biztonságot adnod, amikor a legbizonytalanabb vagy. Ha megnézzük az állatvilágot, különösen a főemlősök szülés utáni időszakát, azt látjuk, hogy sokáig semmi mást nem csinálnak, mint a kicsinyükkel ismerkednek: nézegetik, finoman tisztogatják meg persze állandóan magukon hordják. A társaik is háttérbe vonulnak, és csak időnként kíváncsiskodnak az anya-kölyök páros körül. Van ebben valami megengedő időtlenség, ami lehetővé teszi, hogy a nőstény beletanuljon az új szerepbe. Ezzel szemben az ember nyomban teljesítményelvárást rendel az anyasághoz, és sokszor már a kórházban azzal szembesítik a frissen szült anyukát, hogy nem jól fogja vagy nem jól szoptatja a babáját. Ideális esetben ez úgy lenne, hogy az anyuka körül kialakulna a támogatói körök hálózata, akiknek semmi más dolga nem lenne, mint tartani az anyát – érzelmileg és fizikailag egyaránt. Régen az asszonyok tudták ezt, komatálat vittek a gyermekágyas anyának, hagyták, hogy regenerálódjon, a nagymamák, ha kellett, átvették a gyereket.
Az ember nem képes mindig önmagából kinyerni a biztonságot – különösen érzékeny időszakokban kellenek hozzá az embertársak is.
Nagyon zavarba ejtő volt, amikor először kérdezték a kórházban az anyja nevét, és én a saját anyukám nevét mondtam, pedig már az enyémre voltak kíváncsiak. Ezzel az új megszólítással mintha elvették volna a saját történetemet, és még nem éreztem a sajátomnak ezt a megszólítást. Ráadásul most is sok élethelyzetben futtatom végig a fejemben azt, hogy vajon egy anya tehet-e/gondolhat-e/érezhet-e/dönthet-e így. Mennyire segítik, hátráltatják az anyává válást a szülői elvárások?
Az „anya” szó egy elképesztően terhelt kulturális konstrukció. Nemcsak egy biológiai funkciót jelöl, hanem egy egész mitológiát is magában hordoz: a tökéletes gondoskodást, a feltétel nélküli és önfeláldozó szeretetet, az ösztönös tudást, a végtelen odaadást – hosszan sorolhatnánk. Amikor valaki „anyának” szólít, nemcsak egy személyt szólít meg, hanem egy archetipikus elvárásrendszert aktivál. Ez az elvárásrendszer pedig gyakran nem fedi azt, aki valójában vagy, hiszen hiányoznak belőle a te saját hibáid, kétségeid, emberi gyengeségeid. Sajnos szinte mindannyiunkban létezik egy belső cenzor, ami végigfuttatja a fejünkben, hogy „egy anya tehet-e ilyet”. Ez a hang eredetileg nem a mi saját hangunk, hanem a társadalom kollektív hangja, amely generációk óta diktálja, hogy milyen egy „jó anya”. Ez a hang azt súgja, hogy az anyáknak mindig türelmesnek kell lenniük, sosem lehetnek önzőek, nem szabad dühösnek lenniük, mindig a gyerek érdekeit kell előtérbe helyezniük, és mindig tudniuk kell, mit kell tenniük.
Az anyákkal szembeni társadalmi és családi elvárások több szinten is hátráltatják az egészséges anyává válást.
Először is, megakadályozzák az autentikus anyai identitás kialakulását. Ha folyamatosan azt figyeled, hogy „megfelelő anya vagy-e”, nem tudsz ráhangolódni arra, hogy te milyen anya szeretnél lenni. A belső iránytű helyett az fog irányítani, amit a külvilág elvárásának gondolsz. Másodszor, ezek az elvárások minden egyes természetes emberi reakció után bűntudatot generálnak. Ha mérges vagy fáradt vagy, ha egy pillanatra azt kívánod, bárcsak ne lenne gyereked, ha nem érzed magad boldognak, azonnal jön a „jó anyák nem éreznek ilyet” típusú önkritika. Harmadsorban, az elvárások megakadályozzák, hogy valódi kapcsolatot alakíts ki a gyerekeddel, hiszen ha folyton azt monitorozod, hogy jól csinálod-e, akkor biztosan nem tudsz jelen lenni a pillanatban, és nem fogsz tudni ráhangolódni a gyereked tényleges szükségleteire.
Nagyon sok elvárással szembesül egy fiatal anya, ezek egy része társadalmi elvárás, de megjelennek a családi elvárások is, ezekkel együtt pedig az állandó bűntudat. Szinte minden lépésünket a „most rontom el egy életre” gondolata kíséri. Ez a szüleink generációjában nem volt ennyire erős. Vagy rosszul gondolom? Mi változott és mi a megoldás?
Nagyon jól látod. A mai fiatal szülői generáció sokkal többet tud a gyerekek fejlődéséről és szükségleteiről, mint bármely korábbi generáció. Ez áldás és átok egyszerre. Az előnye, hogy tudatosabb döntéseket hozhatnak, a hátránya, hogy minden döntés súlyosabbnak tűnik. Régen az anyaság az élet természetes rendjéből következett. Követték a hagyományokat vagy a szomszédok példáját, és bíztak abban, hogy a gyerekek „majd kinövik” az esetleges nehézségeket. Nem patologizálták és nem dramatizálták a gyerekek egyéni sajátosságait, hiszen tudásuk sem nagyon volt azokról a témákról, amelyekről ma már egy átlag szülő is számtalan információval rendelkezik. Ennek következtében a szülőség sokkal kevesebb stresszel és bűntudattal járt.
Ma a szülőség projektté vált, egy olyan összetett vállalkozássá, ahol minden egyes döntés a gyerek jövőjét befolyásolhatja.
A fejlődéspszichológiai ismeretek közismertté válása bár hihetetlenül értékes, egy nem várt mellékhatást is magával hozott. Megjelent a „ha tudod, hogy mennyire fontos, akkor felelős vagy érte” logika. Az altatásról, etetésről, játékokról, fejlesztésről szóló választásainkat úgy éljük meg, mintha életre szóló hatásaik lennének. A felelősség súlya – teljesen érthető módon – gyakran bénítóan hat a szülőkre. Ehhez adódik hozzá, hogy kialakult a tökéletes anya mítosza, amit a közösségi média napi 24 órában tol az arcunkba. Ezek az idealizált képek érzelmileg akkor is nyomasztóan hatnak ránk, ha racionálisan belátjuk, mennyire távol állnak a valóságtól, és gyakran ordas nagy hazugságokat mutatnak be. De van itt egy felszabadító igazság, mégpedig az, hogy a gyerekek ugyanolyan ellenállók és alkalmazkodók, mint régen voltak. Az, hogy egy mai kisgyerekes anyuka többet tud, nem jelenti azt, hogy tökéletesnek kell lennie. A „most rontom el egy életre” gondolat gyakran nem a valóságot tükrözi, hanem a túlinformált, túlterhelő kultúra mellékhatását.
A gyermek nem egy törékeny váza, amit egy rossz mozdulattal össze lehet törni, hanem egy rugalmas, kíváncsi, kapcsolatra vágyó, szeretetre szomjazó kis ember, akinek az optimális fejlődéséhez elegendő a szülők szeretete és érzelmi jelenléte, még akkor is, ha ezek a szülők nem tökéletes és hibamentes emberek.
Egy kisgyerekes szülő gyakran érezheti, hogy a gyereknevelésben, a kisgyerekes mindennapokban feloldódik az én, elveszíti önmagát. Hogyan lehet egészséges vonalakat húzni, visszatalálni önmagunkhoz, visszaépíteni valamit abból, amiben újra magunkra találhatunk?
Önmagunk elvesztésének érzése teljesen érthető, hiszen valahol mélyen tényleg ez történik. Egy gyermek megszületésével az életünk alapvetően változik meg. Belép a képbe egy magatehetetlen kis lény, akinek minden szükségletét nekünk kell kielégíteni, aki nem tud várni, nem képes a szükségleteit késleltetni és belátással lenni ránk. Egy újszülött, de még egy kisgyermek mellett is úgy érezhetjük, hogy eltűnünk az etetés–tisztába tevés–altatás Bermuda-háromszögében. Innen apró lépésekkel találhatunk vissza önmagunkhoz.
Az első és legfontosabb, hogy minden felajánlott segítséget fogadjunk el, amit meg nem ajánlottak fel, azt nyugodtan kérjük el.
Ne szégyenlősködjünk, az ember társas lény, miért pont a szülőség kihívásaival kellene egyedül megküzdenie?! Fokozatosan szerezzünk valamit vissza azokból az időpillanatokból, amikor magunkban és magunkkal lehetünk. Próbáljuk úgy szervezni az életünket, hogy beleférjen napi 10-20 perc séta egyedül vagy a párunkkal. Legyen a hetünkben legalább egy olyan program, amely kizárólag rólunk szól. Ez lehet egy masszázs, egy pilatesóra, kézműveskedés vagy bármi, ami jólesik. Közben pedig igyekezzünk áthangolni a narratívát és a veszteségek helyett az átalakulás izgalmas folyamataként mesélni önmagunknak is mindazt, ami velünk történik.
Talán kézenfekvő megoldásnak tűnik, amikor az anya visszamegy dolgozni, hiszen akkor ismét kicsit jobban tudja körvonalazni önmagát, de akkor újra felüti a fejét a bűntudat. Te az egyetem alatt váltál anyává. Küzdöttél a bűntudatoddal?
Az anyai bűntudat egy univerzális jelenség. Szerintem van egy külön erre az érzésre specializálódott agyi területünk (ez persze csak vicc). Magam is sokat küzdöttem a bűntudat érzésével.
Ha az egyetemen voltam, akkor a gyerekem hiányzott, amikor meg vele voltam, akkor a beadandó anyagok határideje nyomasztott.
Egy idő után azonban elfogadtam, hogy ez van, nekünk ez az életünk, és ahelyett, hogy azon gondolkodtam volna, hol kellene lennem, inkább megpróbáltam az adott helyzetben jelen lenni. Jól jellemzi ezt az időszakot, hogy a lányom kedvenc könyve sokáig az az anatómiai atlasz volt, amelyből a vizsgáimra készültem. Így utólag azt gondolom, talán nem is volt olyan rossz modell számára, hogy látta, az emberek tanulnak, küzdenek a céljaikért, még akkor is, ha közben gyereket nevelnek.
A podcast egyik fontos része, hogy alkotó szülőkkel beszélgetek. Mennyire segíti a társadalom, a család az anyát, hogy kisgyerek mellett lehetősége legyen dolgozni? Miért fontos, hogy az anya ne csak az anyaszerepét tudja megélni?
A dolgozó anyák támogatása tragikusan rossz, ami egy összetett társadalmi probléma. Az intézményi támogatás hiánya különösen szembetűnő. A bölcsődei és az óvodai rendszer teljesen figyelmen kívül hagyja a dolgozó szülők igényeit és időbeosztását: korlátozottak a nyitvatartási idők, gyakoriak a nevelés nélküli napok, amikor senkit nem érdekel, a szülő hogyan oldja meg a gyerek elhelyezését. A munkahelyek pedig inkább eltűrik az anyákat, de nem támogatják őket aktívan. Amíg a beteg gyerek miatt otthon maradó anyára a legnagyobb természetességgel húzzák el a szájukat a kollégák, addig sok tennivalónk van még ezen a téren. Gyakran a családi támogatás is ambivalens. Még a támogató családokban is gyakran ott motoszkál az a gondolat, hogy az anya elsődleges feladata a gyereknevelés, és minden más csak „extra”.
Neked mik a legnagyobb kihívásaid dolgozó anyaként?
Nekem már sokkal könnyebb a helyzetem, hiszen a lányom 22 éves és külföldön tanul. Ez a munka-anyaság egyensúlyának szempontjából majdhogynem paradicsomi állapot. Felnőtt, éli az életét, így már nem nekem kell gondoskodnom a mindennapjairól. Bár naponta többször beszélünk, ez már két felnőtt ember kapcsolata, amiben egészen más rétegei, feladatai jelennek meg az anyaságnak.
Ahogy a munkában, úgy a szülőségben is ki lehet égni. Például a családban a láthatatlan munka, az érzelmi munka nagy része általában még mindig a nő feladata. Mik az anyai kiégés első jelei, és hogyan lehet megelőzni ezeket?
Talán kezdjük azzal, hogy kimondjuk: az anyai kiégés sokkal több anyát érint, mint gondolnánk. Ez egy fokozatosan, általában hónapok vagy évek alatt kialakuló állapot. A hátterében a krónikus stressz, a folyamatos túlterheltség és a magárahagyatottság érzésének összetett élménye áll. Az első jelek alattomosan kúsznak be a mindennapokba, ezért könnyen összetéveszthetők a kisgyerekes időszak „normális” fáradtságával. A legárulkodóbb jel a krónikus kimerültség, ami egy nagy alvás után sem múlik el. Az anyukák általában érzik is, hogy ez a fáradtság minőségileg más, mint egy „egyszerű” kialvatlanság. Szintén gyakori tünet a fejfájás vagy az izomfeszülés – különösen a vállövi részen, de a türelmetlenség és a gyakoribbá váló indulatkitörések is figyelmeztető jelek lehetnek. Ezek a változások persze hatással vannak a párkapcsolatra is, nő a párkapcsolati feszültség, több és ingerültebb veszekedésre kerül sor, amiket ritkábban követ békülési szakasz.
A kiégett anyák a legtöbbször pontosan meg tudják fogalmazni, hogy miért érzik magukat rosszul, és általában úgy érzik, hogy ha változnának a körülményeik, az állapotuk is javulna.
A kiégés tekintetében az anyák és az apák közötti különbségek részben az eltérő társadalmi szerepelvárásokból fakadnak. Az anyák gyakrabban szenvednek attól a mentális tehertől, hogy nekik kell szervezniük a család életét, rájuk hárul a gyerekek szükségleteinek előrejelzése és folyamatos kielégítése, illetve a háztartási feladatok koordinálása. Ez a folyamatos, háttérben futó program rendkívül kimerítő. Az anyák gyakrabban érzik úgy, hogy ők a családban az „alapértelmezett szülők”, ami azt jelenti, hogy minden felelősség végső soron az ő vállukat nyomja. Az ő telefonszámuk van megadva az óvodában, nekik kell rohanni a gyerekekért az iskolába, majd bevásárolni és vacsorát tenni az asztalra. Bár az utóbbi évtizedekben nagy változást tapasztalhatunk a családi munkamegosztás területén, a családok többségében még mindig nagy tere van a hagyományos férfi-női szerepleosztásnak.
Az apáknál a kiégés általában másként nyilvánul meg, mint az anyukáknál. Ők inkább a „végrehajtó”-szerepben találják magukat – a konkrét feladatokban segítenek, de ritkábban vállalják a tervezési és koordinációs felelősséget. Az apákra nehezedő nyomás elsősorban a munkahelyi elvárások és az otthoni jelenlét közötti egyensúlyozásból, valamint abból származik, hogy úgy érzik, a családban anélkül várják el tőlük a tökéletes támogatást, hogy elismernék a küzdelmeiket.
Mi a különbség a kiégés és a postpartum depresszió között? Ez apákat is érinthet? Mi a különbség az anyákat és az apákat tekintve?
A kiégés és a postpartum depresszió közötti különbségtétel nem is olyan egyszerű, mert a tüneteik átfedhetik egymást. A megkülönböztetés mégis fontos, mert különböző kezelést igényelnek.
A postpartum depresszió egy klinikai állapot, amely genetikai, hormonális, neurobiológiai, pszichológiai és szociális tényezők összetett kölcsönhatása mentén alakul ki.
Az anyáknál jellemzően a szülést követő napokban vagy hetekben jelentkezik, és a kismamák 10-15 százalékát érinti. A postpartum depresszió során mélységes szomorúság, reménytelenségérzés, a csecsemő iránti érdeklődés hiánya vagy – éppen ellenkezőleg – a túlzott aggodalom jelenhet meg. Mindezek mellett gyakoriak az alvás- és az étkezési zavarok, a koncentrációs nehézségek, de súlyos esetekben öngyilkossági gondolatok vagy a gyermek bántalmazásával kapcsolatos impulzusok is előfordulnak. Ez az állapot gyakran váratlanul alakul ki, amit értetlenség és bűntudat is kísér, hiszen az anyukák általában nem értik, miért érzik magukat rosszul, amikor „mindennek rendben kellene lennie és boldognak kellene lenniük”. A postpartum depresszió a környezettől fokozatos odafigyelést és ha szükséges, határozott beavatkozást igényel, hiszen ha nem ismerik fel időben, komoly állapotromlás is kialakulhat.
Bár elsőre talán nem gondolnánk, de a postpartum depresszió az apákat is érintheti.
Esetükben nem hormonális okok állnak a háttérben, sokkal inkább az új szerephez való alkalmazkodási nehézségek, a pénzügyi nyomás, a párkapcsolat változásai, valamint az alváshiány játszhat szerepet a megjelenésében. Az apáknál a depresszió a harag, irritabilitás, visszahúzódás, munkahelyi problémák vagy alkohol- és egyéb függőségek megjelenésében vagy fokozódásában nyilvánulhat meg.
Mindkét állapot esetében kritikus fontosságú a korai felismerés és beavatkozás. Mielőtt bárki szkeptikusan elhúzná a száját, szögezzük le, hogy sem a postpartum depresszió, sem a szülői kiégés nem „luxusprobléma”, és semmi esetre sem a gyengeség jele. Ezek súlyos állapotok, amik nemcsak a szülőkre, de a gyermekekre, a kötődés biztonságára és az egész család működésére is hatással vannak, így ne habozzunk segítséget kérni!
A szülővé válás élménye egyfajta elmagányosodással is jár, könnyen azt hihetjük, hogy az adott helyzetben, az adott probléma megoldásával egyedül vagyunk. Mi oldhat fel egy ilyen helyzetet?
Ez is a jelenkori szülők generációs élménye. Soha korábban nem éltek a szülők – elsősorban az anyák – ennyire elzárva a társas kapcsolatoktól, mint manapság. Egy nagycsaládban elképzelhetetlen lett volna, ami ma a többség hétköznapi valósága. Egy egyszerű példa: hajnali fél ötkor felkel a gyerek és úgy dönt, nem kíván visszaaludni. Anya egyedül próbálja elütni vele az időt, míg reggel lesz, és legalább a boltba vagy a játszótérre el tudnak indulni. Abban a kora reggeli pár órában nem csoda, ha valaki úgy érzi, egy távoli űrállomáson egyedül tengeti az életét. Persze ez a magány legtöbbször átmeneti élmény, hiszen ahogy a gyerekek nőnek, egyre több lehetőség nyílik a társas programokra. Addig is fontos, hogy az anya merjen segítséget kérni, beszéljen az érzéseiről, kezdeményezzen, nyisson családtagok, barátok felé, kérje meg őket, hogy látogassák meg őket. Sokat segíthetnek a jól megválasztott, valóban támogató anyacsoportok is, ahol a sorstársaktól lehet segítséget, ötleteket vagy tanácsot kérni egy-egy szülőséggel kapcsolatos témában.
Hogyan lehet mindezek mellett ápolni és egyben tartani a párkapcsolatunkat?
A párkapcsolat ápolása talán a kisgyerekes időszak legnagyobb kihívása, mert a nem létező energiákból kellene átcsoportosítani erre a területre. Érdemes előre tisztáznunk, hogy a gyerekek születése után a párkapcsolatunk biztosan gyökeresen átalakul. Akik ezt elfogadják és nem reklamálnak, hogy kérik vissza a régi életüket, azoknak a párkapcsolata nagyobb eséllyel éli túl ezt az időszakot. Reális elvárásokat kell támasztanunk, mert a párkapcsolat nem lehet ugyanolyan intenzív a kisgyerekes időszakban, mint korábban volt. Ez nem jelenti azt, hogy kudarcot vallottunk, ahogy a kapcsolat kihűlését sem, sokkal inkább a fókusz időszakos áthelyezését. Arra is tudatosan készülnünk kell, hogy a fáradtság, a stressz, az időhiány mind lerontják a kommunikáció minőségét, ami így gyakran csak a logisztikai dolgokra korlátozódik.
Jó, ha a szülőknek sikerül kialakítaniuk egy csapatmentalitást, melynek következtében az új élethelyzetet közös projektként élik meg, amiben nem ellenérdekelt felek, hanem szövetségesek.
Az önismeretünk és az önreflexiónk segítenek abban, hogy elég jó szülővé váljunk. Ha nem áll módunkban terápiába járni, hogyan tudunk a legjobban magunkra nézni és ezeket fejleszteni?
Mindig igyekszem hangsúlyozni, hogy az önismeret fejlesztése nemcsak a terápiás szobákban lehetséges, hiszen a mindennapi élet is rengeteg alkalmat kínál erre, ha tudatosan figyelünk rá. A legfontosabb eszköz talán a napi reflektálás – akár csak öt perc este, amikor végiggondoljuk, hogy aznap milyen pillanatokban reagáltunk türelmetlenül, mikor éreztük jól magunkat szülőként, és mikor ismételtük meg saját szüleink mintáit anélkül, hogy az tudatos lett volna. A triggerpontjaink felismerése kulcsfontosságú, amit otthon, szakember bevonása nélkül is lehet fejleszteni. Amikor érzed, hogy egyre forr benned az indulat vagy elveszted a türelmedet, próbálj megállni egy pillanatra – akár kiszaladni a mosdóba és magadra zárni az ajtót –, és kérdezd meg magadtól: mi váltotta ki belőlem ezt az érzést? Legtöbbször nem is a gyerek konkrét viselkedése, hanem valami mélyebb vagy más oka van, mint például fáradtság, párkapcsolati nehézség vagy egy régi sérülés aktiválódása.
Mennyit formált az anyaságodon az, hogy pszichológus lettél? Tudott kapaszkodó lenni egy ilyen identitásváltásban az, hogy tudod, milyen folyamatok mennek végbe benned és a gyerekedben?
Feltétlenül, mégsem óvott meg teljesen a nehézségektől. Én nagyjából egyszerre lettem anya és pszichológushallgató, hiszen az egyetem első évének vége felé estem teherbe. Akkor éppen a kötődéselméletekkel foglalkoztunk, így arra nagyon figyeltem, hogy az első hónapokban, években a lehető legtöbb gyengéd, meleg, cirógató testi kapcsolatot adjam meg a lányomnak. A legelső esténktől kezdve kialakítottam egy rituálét: fürdetés előtt elcsendesedtünk, a világítást is lejjebb csavartam, és finom olajokkal átmasszíroztam a testét, miközben folyamatosan, halkan beszéltem hozzá. Meséltem neki az életéről, a nagyvilágról, amibe beleszületett, meg arról, milyen csuda dolgok várnak rá. Később, a kamaszkori lázadásának időszakában is sokat segített, hogy egyrészt tudtam, hogy az elején beletettem a rendszerbe annyi aranytartalékot, amit most fel tudunk használni, illetve az is hasznos volt, hogy pontosan tudtam, milyen agyi átrendeződési folyamatok nehezítik meg neki is – mint minden kamasz gyereknek – az életét.
Régen volt az a mondás, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell. Ez a „falu” mára eltűnt, de mi van helyette?
Ma az a falu van, amit mi teremtünk magunk köré.
Régen tényleg ott volt a nagycsalád, a szülők, a nagyszülők, sőt rám még a dédmamám is vigyázott, hogy le ne pottyanjak a kanapéról. Ami egykor értelemszerűen adott volt, azt ma tudatosan kell létrehozni.
Kezdeményezőnek kell lennünk, és egy kölcsönösségen alapuló közösséget kell magunk köré vonnunk: ma én megyek az óvodába a gyerekekért, holnap az utca végén lakó anyuka hozza el őket. Ma hozzám jönnek ebédelni, holnap mi megyünk hozzájuk. Meg kell találnunk azokat, akik ott élnek a környezetünkben és hasonló élethelyzetekben navigálnak, és össze kell velük fognunk. Ez elsőre talán döcögősen fog menni, de megéri próbálkozni és kialakítani egy működő rendszert.
Az Örökölt sorsnak is hála sokat vizsgáljuk már magunkat és a felmenőinket, mindazokat az örökségeket, traumákat, amelyeket a korábbi generációktól kaptunk. Hogyan visszük tovább a láthatatlan szülői mintákat?
A szülői mintákat többnyire tudattalan mechanizmusokon keresztül adjuk tovább a gyerekeinknek. Amikor egy anya állandóan aggódik, még akkor is, ha szavakkal nem fejezi ki az aggodalmát, a gyerek „megtanulja”, hogy a világ veszélyes hely, és ez a készenléti állapot lesz a normális a számára. Amikor egy apa érzelmileg visszahúzódik stressz idején, a gyerek ezt úgy rakja össze magában, hogy a nehézségeket egyedül kell megoldania. Ezek az implicit tanulási folyamatok sokkal erősebbek, mint a direkt utasítások, mert a gyerek idegrendszere közvetlenül ráhangolódik a szülő belső állapotára.
A tükörneuronok és a társas idegrendszer működésével kapcsolatos kutatások megmutatták, hogy a gyerekek nemcsak megfigyelik a szüleik viselkedését, hanem neurobiológiai szinten is „megfertőződnek” azok érzelmi állapotaitól. A gyerek idegrendszere mintegy behangolja magát a szülő idegrendszerének működésére. Ha a szülő krónikus stressztől szenved vagy többnyire disszociált, érzelmeiről lekapcsolt állapotban működik, a gyerek idegrendszere is ezeket az idegrendszeri mintázatokat veszi fel alapbeállításként. Ez természetesen nem tudatos döntés, hanem egy automatikus túlélési mechanizmus.
A láthatatlan minták továbbadásának másik fontos csatornája a családi narratívák és a ki nem beszélt történetek világa. Amit a családban elhallgatnak, az gyakran erősebben hat, mint amit kimondanak.
A gyerekek hihetetlen érzékenységgel észlelik a tabutémákat, a feszültséget keltő emlékeket, a szégyent és bűntudatot hordozó történetfoszlányokat. Még ha soha nem beszélnek is ezekről nyíltan, a gyerek érzi a rejtett fájdalmat, és gyakran tudattalanul megpróbálja „megmenteni” a szülőt azáltal, hogy átveszi annak érzelmi terheit.
A szülői és családi minták azonosításának egyik leghatékonyabb módja a genogram készítése. Ebben nemcsak a száraz életrajzi adatok, hanem a családi kapcsolatok, az érzelmi viszonyulások, a traumák és más jelentős sorsesemények is szerepelnek. Amikor végignézzük, hogy milyen veszteségek, betegségek, szakítások, titkok jellemezték a családi történetet, gyakran láthatóvá válnak azok a láthatatlan minták, amelyek a saját életünkben is újra megjelennek. Talán a dédnagyanya soha nem tudta feldolgozni egy gyermeke halálát, és ez a veszteségélmény különféle formákban végigvonul a család generációin: depresszióként, túlvédő magatartásként vagy például a kötődéstől való félelemként.
Mi a legtipikusabb anyai és apai minta, amit kapunk és továbbadunk? Mi kell ahhoz, hogy megtörhetők legyenek ezek a minták? Meg lehet-e egyáltalán ezeket a mintákat törni?
A legtipikusabb anyai mintákat általában a gondoskodás és az önfeláldozás témái körül érhetjük tetten. A nők hajlamosak átvenni saját anyjuk gondoskodási stílusát. Ez lehet túlvédő, amikor minden veszélyt és nehézséget próbálnak elhárítani a gyerek elől, vagy éppen elhanyagoló, ahol a gyereknek túl korán kell felnőnie. Gyakori anyai minta az érzelmi felelősségvállalás is, hiszen az anyák sokszor automatikusan érzik magukat felelősnek a családtagok hangulatáért és jóllétéért. Sok nő tapasztalja meg azt is, ahogy egykor az anyja, maga is a tökéletességre törekszik a különböző szerepeiben.
Szintén gyakori az önfeláldozás és az önfeladás transzgenerációs mintáinak a továbbadása a nők között. Az anya a saját szükségleteit mindig háttérbe szorítja, magával nem vagy alig törődik, mert azt tanulta meg, hogy ez az elfogadható női szerepviselkedés.
A tradicionális apai minta gyakran az érzelmi távolságtartás és a „férfiak nem sírnak” típusú üzenetek formájában jelenik meg. Éppen ezért sok fiatal apa küzd azzal, hogyan legyen érzelmileg jelen a családjában, ha gyermekkorában ilyen mintát soha nem kapott a saját apjától. Az apák esetében szintén erőteljes a családfenntartói szerep fontosságának hangsúlyozása, de a tekintély és a kontroll mintái is gyakran öröklődnek. Ha nyitott füllel járunk, még ma is gyakran hallani kifejezetten autoriter mondatokat az apák szájából – amire sokszor még maguk is rácsodálkoznak, hiszen megfogadták, hogy soha nem beszélnek majd így a gyerekeikkel. Ez is mutatja, hogy a minták megtörése nem egyszerű feladat és nem is sikerülhet egyik napról a másikra. Ehhez kevés az elhatározás, itt napi szintű, elkötelezett belső munkára van szükség. Az első lépés mindig a tudatosítás: fel kell ismernünk, hogy milyen mintákat hoztunk magunkkal a saját gyermekkorunkból. Ez nem könnyű, mert ezek a minták olyan mélyen beépültek a személyiségünkbe, hogy teljesen természetesnek tűnnek. Gyakran csak akkor vesszük észre őket, amikor a saját gyerekeink fogalmazzák meg velünk szemben azokat a kritikákat, amiket egykor mi vágtunk a szüleink fejéhez. A változás több szinten történik. Az egyik legfontosabb a saját gyógyulásunk.
Ha mi magunk nem dolgoztuk fel saját gyermekkori traumáinkat vagy sérüléseinket, szinte biztos, hogy továbbadjuk őket a gyerekeinknek.
A terápia, az önismeret fejlesztése, a saját szüleinkkel való kapcsolat rendezése mind segíthet abban, hogy meg tudjuk törni a negatív mintákat. Hasznos gyakorlat, ha mindennap váltunk magunkkal pár mondatot, és megvitatjuk, aznap mennyit haladtunk a változás irányába.
A gyereknevelésben régen a család volt az elsődleges információforrás, hiszen a fiatal nők nemzedékeken át a saját anyjuktól tanulták meg, milyen is szülőnek lenni. Mára bejöttek a segítő könyvek, az internetes oldalak, a ChatGPT… óriási a zaj. Hogyan lehet ebben a káoszban kiigazodni?
A legcélravezetőbb, ha kiválasztunk egy-két megbízható forrást, és ahelyett, hogy kritikátlanul fogyasztjuk a tartalmakat, azokhoz ragaszkodunk. Ez lehet egy könyv, egy szakember vagy egy gyakorlatias megközelítés, amely rezonál a saját elképzeléseinkkel és értékrendünkkel.
Ma a szülői magabiztosság kulcsa a tudatos zajszűrés és a következetes határhúzás.
Újra meg kell barátkoznunk a saját belső iránytűnkkel és teret kell engednünk a szülői intuíciónknak is. Több mint húsz éve – amikor az online elérhető információk csak korlátozottan álltak rendelkezésre – egy fejlődési rendellenességeket vizsgáló intézményben dolgoztam, ahol mindennap rácsodálkoztunk, milyen megbízhatóan működik a szülői intuíció. Mondhatott bárki bármit, a szülők ösztönösen ráéreztek, ha baj volt, és a legtöbbször helyes irányba indultak el.
