A Tanácsköztársaság története velünk él a vitáinkban, az előítéleteinkben

Hatos Pál

Rosszfiúk világforradalma - Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története

Jaffa, 2021, 608 oldal

Megveszem

• A címben szereplő rosszfiúk kifejezés Karinthy Frigyestől származik, az író Szamuely Tibort és Kun Bélát jellemezte így egy krokiban, és ezzel a cikkel vette védelmébe a Szabó Dezsővel vitába keveredett Kosztolányit. Szabó Dezső amúgy bőszen kikelt a kommün ellen, holott annak idején ő is jelentett meg a kommünt éltető cikkeket, sőt az utolsó napon is felvette az írói direktóriumtól járó vastag borítékot. Kosztolányinak ugyanakkor szintén volt oka elsikálni, mit is csinált 1919 tavaszán a proletárdiktatúrában (Kun Bélánál kilincselt, Marx-fordításokat vállalt, stb.).
• Hatos Pál azért is választotta a Karinthy-parafrázist, mert kicsit jellemző magyar történet ez – példaként említette azokat az embereket, akik a proletárdiktatúra idején „retekként” viselkedtek, azaz mást mutattak a külvilág felé (kívül piros, belül fehér). Ezeknek az embereknek aztán később mindig magyarázkodniuk kellett.
• Ablonczy Bálint felelevenítette, hogy Az elátkozott köztársaság könyvbemutatóján az volt az utolsó kérdése Hatos Pálhoz, mikor jön a Tanácsköztársaságról szóló könyve, akkor viszont döbbenetet látott az arcán. Ablonczy hozzátette, hogy szerinte az elmúlt 50 évben nem született ilyen összegzés a Tanácsköztársaságról, de hogyan szánta rá magát az írásra? Hatos Pál válaszában azt mondta, hogy elkapta a gépszíj, nem tudott leállni az olvasással. Már az előző könyvéhez is sok olyan anyagot olvasott, amelyek kapcsolatban voltak a Tanácsköztársasággal, és tudta, hogy 

  összetartozó, ugyanakkor hiányzó történetről

  van szó. Magyarázatként hozzátette, hogy a dualizmus és a Horthy-korszak között ez az időszak mintha „egy kicsúszó lábjegyzetnek” minősülne.
• „Úgy láttam, és Az elátkozott köztársaság írása megerősített benne, hogy nagyon is dobogós ez a történet”, hiába 133 napról van szó.
• Habár rendkívül terhelt történésekkel teli a Tanácsköztársaság időszaka, Hatos Pál szerint következményeiben nagyon is velünk él. Példaként elmondta, hogy a 20. század kulturális ikonjai, művészei mind ott voltak az események sűrűjében, és láthatatlan vagy látható bélyegként magukkal vitték ezt a történetet. (Példaként Illyés Gyulát említette, aki mindig visszatért ehhez a korszakhoz.)
• Bár már sokan kutatják, ennek az időszaknak az emlékezete búvópatakként él: indulatos politikai vitákban biztosan előkerül az egyik oldalon Kun Béla és Szamuely, a másik oldalon pedig Horthy neve („Nem véletlen, hogy

  ellenségeskedésben, acsarkodásban él tovább

  ez a történet”).
• Hatos Pál úgy látja, sok szempontból felhasználják most is 1919 emlékét, a történésznek viszont úgy kell hozzáállnia, hogy az egyszerű igazságok ritkán működnek az életben („Ennek a bonyolult valóságát kell meglátni”). Példaként Bartók Bélát említette, aki zenei direktóriumot szervezett, és kisöpörte a Zeneakadémiáról a német hatást. Közben pedig írt egy vagány operát (ez volt A csodálatos mandarin), ami ugyanúgy megbotránkoztatta az akkori kölni polgármestert, Konrad Adenauert, mint Révai Józsefet („Sokfajta hatás egyesül ebben a ’19-es rövid történetben.”)
• Ablonczy Balázs megemlítette, hogy a könyvhöz Hatos Pál felhasználta az 1990 előtt és után keletkezett forrásokat is. Hatos példaként említette az 1920-ban született Fogarassy Lászlót, aki elképesztően pontos tanulmányokat írt a korszak hadtörténetéről („erről a háború utáni háborúról”), és Hajdu Tibor 1969-ben írt első nagymonográfiáját. Külön kiemelte Molnos Péter művészettörténészt, aki elképesztően jó anyagokat adott a nagy magyar műkincsrablásról.
• 1919-ben ugyanis a korszak megszállott művészettörténészei kirobogtak a nagypolgári otthonokba vagy például a fraknói Esterházy-kastélyba, és rátették kezüket a műkincsekre. Ebből aztán egy szédületes kiállítás nyílt, amelyet Lukács György nyitott meg. Az esemény pikantériáját adta, hogy a műkincs-begyűjtők egyedül Lukács édesapjának gellérthegyi villáját kímélték meg.
• Hatos Pál kiemelte még Konrád Miklós műveit, akit a 19-20. századi magyar zsidótörténelem egyik legfontosabb kutatójának nevezett: „Ő is átnézte a kéziratot, hiszen az úgynevezett zsidókérdés, a zsidóuralom legendája nagyon is itt van a Tanácsköztársaságban.”
• A történész azt mondta, picit olyan történelmet szeretne írni, amit nem ír senki más: „Abban a hiszemben élek, hogy a történelem nem ismeret, hanem élmény.” A múltat nem tudjuk a maga teljességében megismerni, a történelem ezért számára nem ismeret, hanem inkább jelenlét.
• Szerinte jobb arra rádöbbeni, hogy a múlt foglyai vagyunk. 1919 ebben az értelemben biztosan nem zárvány,

  velünk él következményeiben

  , a vitáinkban, az előítéleteinkben: „Nagyon is magyar történet ez.”
• A Tanácsköztársaság és így a kötet szereplői közül szó esett még Pogány Józsefről, aki például Kosztolányit és Karinthyt kávéztatta a siófoki plázson, miközben hadosztályparancsnok és közoktatásügyi népbiztos volt. Róla írta azt Füst Milán: „Süket volt, mint a párzó állatok”. Hatos Pál szerint ez nyilván hatott rá, amúgy is imádja Füst Milánt, és ha nem lenne benne történészi elővigyázatosság, mindent kritikátlanul átvenne tőle.
• Szó esett még Verbőczy Kálmán századosról, aki megszervezte a későbbi Székely Hadosztály magvát, és aki azt mondta, neki mindegy, milyen a rendszer, hiszen a haza ellensége mindig az, aki kívülről tör be rá. A proletárdiktatúra után mellőzött, megbélyegzett ember lett belőle, viszont a Tanácsköztársaság idején életre szóló barátságot kötött Lukács Györggyel, aki 1965-ben egyik „legodaadóbb és legbátrabb” harcostársának nevezte (idézet a könyvből).
• „Örök nagy ragyogás számomra Babits” – mondta Hatos Pál, megemlítve, hogy Babits 1918-ban pacifista volt, majd Lukács győzködte, hogy lépjen be a kommunista pártba, a proletárdiktatúra elején pedig kinevezték egyetemi tanárnak. Babits, ellentétben Szabó Dezsővel, később meg is írta, hogy egy időre beszippantotta a kommunizmus (Magyar költők kilencszáztizenkilencben).
• A kötet fejezetcímei idézetek, Hatos Pál pedig vadászott ezekre a mondatokra, és azt az illúziót táplálja velük kapcsolatban, hogy összefoglalnak valamit. A Rosszfiúk világforradalma is sűrítése akar lenni annak, hogy ez egy gyászos történet, ami ugyanakkor nincs híján a morbid részleteknek.
• A Tanácsköztársaság bukásáról szólva megemlítette, hogy a végére teljesen elpárolgott miden társadalmi támogatottsága. Érdekes viszont, hogy senkinek nem volt belső ereje megdönteni a rendszert, kellettek hozzá a románok meg a katonai összeomlás:

  „Az a szomorú, hogy nem a belső ellenállás rogyasztotta össze”.

A teljes beszélgetést itt lehet végignézni:

Nyitókép: Fortepan