A "dicsőséges 133 nap" a mai negyveneseknek még magolandó tananyag volt, de 1990 után mindenki elfelejtette. A proletárdiktatúra emléke azonban nem hullott ki teljesen az emlékezetből. Bár az állami szintre emelt terror igazából anarchiába fúlt, a vörös-, majd a rákövetkező fehérterror gyilkosságainak emléke azóta is kísérti és mélységesen megosztja a magyar társadalmat.
Az elátkozott köztársaság című kötete után Hatos Pál ezúttal arra vállalkozik, hogy mítoszokon innen és túl mutassa be 1919 tavaszának és nyarának lázas időszakát. Miért és kiket hódított meg a kommunizmus a háborúvesztés utáni hónapokban? Miért írt Tóth Árpád ódát a Vörös Istenhez, és mennyi pénzt vett fel az ellenforradalom későbbi prófétája, Szabó Dezső a kommunista rendszer végóráiban? Puccs volt vagy forradalom, ami 1919. március 21-én történt? Mit jelentett a magyar társadalom bolsevizálódása? Ideológia volt vagy utópia, netán messiásváró vallási mozgalom esetleg a háború utáni éhségtől és nyomortól gyötört társadalom hiányállapotának kifejeződése?
A Tanácsköztársaság korából szóló forrásaink arról tanúskodnak, hogy a proletárdikattúra minden volt, csak nem monolit hatalmi rendszer. Marx híres megállapítása szerint minden történelmi esemény kétszer fordul elő a történelemben, egyszer tragédia, másodszor komédia formájában. A kommunizmus magyarországi történetével máshogy történt, a rövid véres, mégis komikus első felvonást harminc évvel később követte a nagy tragédia.
Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma (részlet)
1. „MAGYAR, ZSIDÓ ÉS KOMMUNISTA” – KÖZELÍTÉSEK EGY LEHETETLEN TÖRTÉNETHEZ
„[O]lyan simán, megrázkódtatás nélkül, mint ahogy valaki egyik szobából a másikba megy át, egyik napról a másikra, március 21-én Magyarország tanácsköztársaság lett. Nem puccs volt, de győzelmes forradalom, melyet nem előzött meg forradalmi harc.” A regényíró Sinkó Ervin írta ezeket a sorokat 1935-ben, Szemben a bíróval címet viselő önéletrajzi emlékezésében. Egy párizsi irodalmi folyóiratban közölte – franciául. Anyanyelvén csak negyven évvel később látott nyomdafestéket, amikor szerzője már halott volt. Magyar író művével könnyen megtörténik az ilyesmi, főleg, ha egyszerre magyar, zsidó és kommunista. Az orosz Iszaak Babel szerint ennyi lehetetlenséget halmozni „valóságos perverzitás”.
Az 1919-es Tanácsköztársaság története a „lehetetlenségek” hasonló halmozása volt.
Sinkó fent idézett megállapítását ugyanakkor ma sem osztja a magyar közvélemény többsége. A forradalom az emberek képzetében elsősorban morális kategória, legtöbbünk a nagybetűs Szabadság képét rajzolja a forradalom fogalma köré. „A forradalom célja mindig a szabadság volt, és az is marad.” A szabadság a modern világ legnagyobb erkölcsi értéke, a forradalomtól sem várunk mást, mint hogy céljaiban fennkölt, eszközeiben pedig tiszta legyen. Egész társadalmi rétegeket kirekesztő és ártatlan emberek százait legyilkoló diktatórikus rendszer nem lehet forradalmi. Ezért tagadják meg a legtöbben az 1919. március 21-ei bolsevik fordulattól a forradalom nevet. Jogos és érthető az ellenszenv, ám a történeti megismerés mégsem lehet tekintettel az emlékezet nemes szándékokból összekovácsolt béklyóira. Puccs vagy forradalom történt-e 1919. március 21-én, amikor kikiáltották a proletárdiktatúrát – más néven a Magyarországi Tanácsköztársaságot? Vagy valami más?
A Tanácsköztársaság 133 napos rövid történetének hosszú az árnyéka.
1964-ben Varga Jenő, a Magyarországi Tanácsköztársaság legfontosabb gazdasági vezetője amolyan erkölcsivégrendelet-félét írt Moszkvában. A néhány hónappal később elhunyt veterán kommunista közgazdász valószínűleg sejtette, hogy sorai nem kerülnek egyhamar napvilágra. Az eszme megvalósulásáról ugyanis nem a kötelező kincstári optimizmussal, hanem csalódott haraggal írt: „…nem tudom leküzdeni súlyos aggodalmaimat. Egy kérdés lebeg előttem, ami egész életem kérdése: lehet-e valódi szocialista társadalmat építeni? Lényegében arról van szó, hogy lehetséges-e az átmenet egy olyan társadalomba, amely a munka megfelelő javadalmazása elvén alapul, egy olyan társadalomba, ahol a termelés eszközei a társadalomé (szocializáltak), és ezért a kapitalista kizsákmányolás lehetetlen, lehetséges-e az átmenet a kommunista, azaz a valóban szocialista társadalmi rendbe, ahol a jövedelemelosztásban még mindig megvannak a kapitalista társadalomhoz hasonló különbségek? […] Ritka kivétellel a Szovjetunióban mindenki arra törekszik, hogy növelje jövedelmét. A kapitalizmushoz hasonlóan ez az emberek életének legfontosabb tartalma. Ha csak a lakosságnak azon széles rétegeinél lenne ez, amelyeknek a havi fizetése 30–80 rubel, ez a vágy érthető és megbocsátható; de ha a megfelelő jövedelemmel rendelkező emberek ugyanezt csinálják, az összeegyeztethetetlen a szocializmussal! Az októberi forradalom [értsd: az 1917. november 7-i bolsevik hatalomátvétel] után 46 évvel a szovjet társadalom mély erkölcsi hanyatlásához vezetett a társadalom kiépítése a kizárólag a »munka szerinti javadalmazás« elvén, vagyis a kapzsiság elvén.”
Varga Jenő élete küzdelmes fiatalságától kezdve összekapcsolódott a munkásmozgalommal, és már az 1919-es proletárdiktatúra előtt is szédületes pályát írt le. Péklegényből lett szorgalmas és kitartó önképzéssel, majd külföldi tanulmányokat is magába foglaló egyetemi iskolázottsággal ismert és elismert szociáldemokrata közgazdász szakember, a Népszava rendszeres cikkírója, a Szocializmus komoly teoretikusa, akinek sokoldalú érdeklődését mutatta a pszichoanalízis iránti korai és komoly elkötelezettsége is – ennek köszönhető például, hogy 1919 tavaszán Sigmund Freud budapesti bankokban elhelyezett szerény megtakarításai nem váltak a proletárdiktatúra államosító dühének prédájává. Varga pályája ráadásul a Tanácsköztársaság bukása után sem tört össze. A Moszkvába menekült azon kevés magyar kommunista vezető egyike volt, aki nem Sztálin kivégzőosztaga előtt végezte az 1930-as évek végén, sőt az a kétes dicséret terjedhetett el róla, hogy „Sztálin kedvenc közgazdásza”. Mindenesetre a második világháború végén ártatlan emberek százezreinek életét követelő kényszermunka-szolgálat, az ún. „málenkij robot” mefisztói gondolatát valószínűleg az ő elképzeléseiből gyúrta össze a gátlástalan szovjet diktátor. Varga idézett hattyúdalából azonban nem csupán az öregkori kiábrándulás megrendítő élménye cseng ki – egy ponton a szenvedélyes toll alól az csúszik ki: „belehalok a bánatba” –, hanem azt is leírja, hogy a magyar kommunisták 1919-es, erőszak nélküli, békés hatalomra jutása egyszeri és kivételes eset volt a világtörténelemben.
„A világban nincs másik Osztrák–Magyar Monarchia, de nem lehet a jövőben sem – fogalmaz Varga 1964-ben, és hozzáfűzi: – Ezért nem lesz békés hatalomváltás összeomlása alapján…” Alighanem igazat írt: különös, zavarba ejtő történet az 1919-es magyar kommunista kísérlet története.
Varga írása egészen 2019-ig kéziratban maradt, nem véletlenül, hiszen megírása idején sütött a leginkább a nap a Tanácsköztársaság történetére.
A kádári emlékezetpolitika egyik legfontosabb pillére volt a „dicsőséges 133 nap”,
amely az 1956-os szabadságharc eltiprása után arra volt hivatva, hogy megtestesítse „a szocializmust építő” magyar nép „igazi” forradalmi hagyományait – szemben a levert „ellenforradalommal”. És egyáltalán: a történelem győztes logikáját, amelyben „mi, kommunisták mindig előre megyünk”. A „dicsőséges 133 nap” harminc évig volt intenzíven vizsgált kutatási téma, a mai negyveneseknek és a náluk idősebbeknek bemagolandó tananyag, és persze utcanevek százait átkeresztelő, a közterek képét átalakító, gigantikus bronzszobrokba öntött, gondosan megkonstruált emlékezetpolitikai panteon. Ki ne emlékezne a közép- és szépkorúak közül a pesti köznyelv által csak „Ruhatárosnak” csúfolt, 50 mázsás hatalmas tanácsköztársasági emlékműre, amelyet a városligeti Felvonulási téren (ma: Ötvenhatosok tere) 1969-ben állítottak fel, alkotója Kiss István volt, ihletője pedig Berény Róbert 1919-es plakátja? 1990 után aztán majdnem mindenki elfelejtette a „dicsőséges 133 nap” történetét. Joggal. A Tanácsköztársaság hiába volt előképe a szocializmus világtörténeti győzelmének, valós története tele van olyan aknákkal, amelyek előbb-utóbb szétrobbantják a hősi elbeszélések óvatlanul megrajzolt diadalútját. A proletárdiktatúra emléke azonban nem hullott ki teljesen az emlékezetből. Máig sem csupán egy a közép- és köztes-európai térséget 1918–1921 között elárasztó tucatnyi egy-két hetes vagy pár hónapos kérészállami kísérletekből – pedig kis túlzással akár oda sorolhatnánk a különböző tiszavirág-életű szabadállamok és ilyen-olyan köztársaságok közé. Hiszen a merész kommunista kísérletnek már a kezdetekor sem adtak sok esélyt. Még az olyan jóindulatú szemlélők, mint Károlyi Mihály vagy Jászi Oszkár sem. Mégis más ez a 133 nap, hiszen több szempontból is „dobogós” korszakról van szó. Az 56-os forradalom után ez a második legrövidebb időszaka a magyar történelemnek, amely
a mai napig mélyen meghatározza a politikai gondolkodásunkat, és mélyen megosztja érzelmeinket.
A bőrkabátos Lenin-fiúk öncélú kegyetlenkedéseit úgy tartjuk számon, mint a 20. századi magyar történelem totalitárius nyitányát. Amely nyitány egybeesett a magyar művészeti és szellemi élet jelentős részének csatlakozásával. Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Bortnyik Sándor, Ferenczi Sándor és rengeteg más alkotó és tudós lelkesedett – legalábbis egy ideig – a proletáruralomért. Kassák Lajosról, Lukács Györgyről nem is szólva. A fiatal Márai Sándor gyakorlatilag ódát írt a terrorista Fabik-különítményről, miközben a terrorcsapat által erőszakkal lefoglalt székesfehérvári püspöki rezidencia kényelmét élvezte.
Bár az állami szintre emelt terror igazából anarchiába fúlt, a vörös-, majd a rákövetkező fehérterror gyilkosságainak emléke azóta is kísérti és mélységesen megosztja a magyar társadalmat. A Tanácsköztársaság múltját és azt is, ami utána következett, máig a sérelmi emlékezet hordozza. Kun Béla és a „zsidóuralom” toposzai rendszerváltozásokat túlélve ott lobognak az összeesküvés-elméletek zavaros tüző kohóiban, de a korszakról alkotott hiányos ismereteknek legalább annyira oka, hogy a Tanácsköztársaság vonakodó csendestársait, a szociáldemokratákat az 1950-es évektől a kommunista rendszer történetírása kiradírozta történelmünkből. A töprengő Kunfi Zsigmondot éppúgy, mint a Forradalmi Kormányzótanács májusban öngyilkosságot fontolgató névleges elnökét, Garbai Sándort, és velük együtt a famunkásokat, a vasasokat, a nyomdászokat és az építőmunkásokat, akiknek végső álma nem a termelőeszközök társadalmi tulajdona volt, hanem a munkátlanság. Mert ahogy a századelő rejtőzködő emlékezetű nagy írójának, Kóbor Tamásnak az események kapcsán megfogalmazott bölcs analízise megfogalmazta: „Jó érzés nem dolgozni.” A proletárdiktatúra alatt a bérek 100 százalékkal emelkedtek, míg a termelés legalább 50 százalékkal csökkent.
Kérdések tehát bőven akadnak, ideje hát, hogy mítoszokon innen és túl végre megismerhessük 1919 tavaszának és nyarának lázas időszakát. Miért és kiket hódított meg a kommunizmus a háborúvesztés utáni hónapokban? Átadta-e Károlyi Mihály a hatalmat Kun Bélának, vagy kicsalták tőle? Valóban azért dobták el demokratikus örökségüket a szocialistákká lett szocdemek, mert ha nem kaptuk meg a Nyugat demokráciájától a magyar igazságot, akkor a Kelet diktatúrája – értsd Lenin orosz bolsevikjei – megadják nekünk, mint azt Garbai Sándor a Budapesti Munkástanács elbizonytalanodott küldöttei előtt 1919 március 21. késő délutánján fásult hangon kijelentette? Miért írtak halk szavú költők harsogó ódákat a Vörös Istenhez, és mennyi pénzt vett fel az ellenforradalom későbbi prófétája, Szabó Dezső a kommunista rendszer végóráiban? Miért várta Krúdy Gyula, hogy a kommunizmus hatására a férfiak többet nem fognak hazudni a nőknek, és miért ábrándult ki Babits egy hónap alatt a nagy időkből és nagy emberekből? Mit is takart valójában a magyar társadalom bolsevizálódása, amelyről Párizsban a „Négyek Tanácsában” szánalommal vegyes kíváncsisággal beszéltek az első napokban, hogy aztán útnak indítsák Smuts tábornokot egy párizsi békekonferenciára szóló meghívással? Ideológia volt, vagy utópia? Netán messiásváró vallási mozgalom? Esetleg a háború utáni éhségtől és nyomortól gyötört társadalom hiányállapotának kifejeződése? Kik voltak és mit akartak a munkások, és mit remélt a fővárosi elvtársakkal szembekerülő szegényparaszti agrárellenzék a kommunizmustól? Valóban rászorult-e a „forradalomra” a feudális Magyarország, ahol az urak gátlás nélkül gyakorolták az első éjszaka jogát a falusi parasztlányokon – mint azt a liberális Lloyd George brit miniszterelnök vélte kárörvendően? Esetleg a bolsevizmus egyszerűen a háború alatt lerongyolódott és éhező városi társadalom zavaros bosszúja volt az élelemkészleteit rejtegető vidéki kisgazda-társadalommal szemben? Vagy éppen fordítva?
„Minden nélkülözhetőt el kell vennünk a várostól, oda kell adnunk a falunak, mert csak így remélhetünk bő aratást, és csak így remélhetjük, hogy aratás után a falu népe élelmiszer-fölöslegeit át fogja adni” – fogalmazott az egyik vidéki küldött a Tanácsok Országos Gyűlésén szenvedélyes felszólalásában. Más falusi küldöttek pedig azt ajánlották a budapesti elvtársaknak: ne mindig a mozijegyen és a színházon járjon az eszük, hanem fogjanak kapát a kezükbe. A városokban nem volt élelem, a munkásasszonyok dühösek voltak, mert a savanyú főzelékhez legfeljebb húsjegyet kaptak, nem pedig húst – vidéken viszont hiányzott az iparcikk, se gyufa, se dohány nem volt már, hidegen acsarkodtak a pipák a gazdák szájában. Egyedül a Vörös Hadseregbe való belépés kínált alternatívát a koplalással szemben: a bő zsold és a kielégítő élelmezés kiváltságossá tette a százezernyi vöröskatonát az otthon maradottakkal szemben. De vajon volt-e realitása a megszálló románok és csehek kiűzésének a vörös zászló alatt? Az északi hadjárat sikere 1919 május–júniusában mintha ezt az üzenetet közvetítette volna. Miért tudta a Vörös Hadsereg – amelyben a későbbi Horthy-rendszer katonai vezetésének színe-virága is ott harcolt – három hét alatt visszafoglalni Kassát, Eperjest és Bártfát, és miként volt képes négy vöröskatona egy szénásszekér fedezékében egészen a magyar–lengyel határig elkúszni? A haza védelméért harcoló nacionalista katonatisztek és a világforradalmár álmodozók szövetségét később mindegyik fél természetellenesnek bélyegezte, és igyekezett mentegetni magát. De itt is akadtak kivételek. A kommunizmus olyan világhírű neofitája, mint Lukács György és a Székely Hadosztály legvitézebb zászlóaljparancsnoka, Magyarország legjobb céllövője, Csucsa és Köröstárkány hős védője, Verbőczy Kálmán százados például életre szóló barátságot kötött a tiszai fronton: „Ha visszagondolok ezekre az időkre, mindig Önre kell gondolnom, mint egyik legodaadóbb és legbátrabb harcostársamra” – írta Lukács közel fél évszázaddal később Verbőczynek, akinek hősiessége 1919 május elejének válságos napjaiban arra is rábírta, hogy a betörő román hadsereg ellen bátran harcoló székelyeket gyáva megfutamodásukkal veszélybe sodró budapesti I. vörösőrezred 3. zászlóaljának katonáit Poroszlónál megtizedeltesse. Vagy mégsem így történt? Az, amit cselekvésnek hívunk, majd mindig „félreismeri önmagát”. Nem tudjuk bizonyosan, mi történt Poroszlónál, csak azt, hogy Lukács irodalom és valóság veszélyes határain bolyongó különös alakja regényeket, mítoszokat és ellenmítoszokat ihletett és ihlet ma is. A hiányos bizonyítékok (egészen bizonyosan nem tudjuk, hogy a „tizedelést” valóban végrehajtották-e, hiszen szemtanú nem volt, az áldozatokat pedig nem azonosították), Lukács gyerekes, öregkori hencegése katonáskodásáról a poroszlói történtek kapcsán, és mindenekelőtt a szomorú történetből átfogó mítoszt konstruáló, publicisztikai félvilág mindent jobban tudása illusztratíve mutatja meg a történeti megismerés veleszületett gyengeségét az emlékezetpolitikai játszmák örök túlerejével szemben.
A Tanácsköztársaság történetét sokan zárnák ki a magyar történelemből, pedig akarjuk, nem akarjuk, része annak. Már csak azért is, mert a szélrózsa minden irányából érkeztek szereplői:
1919 nemcsak Kun Béla és Szamuely története, hanem Bartók, Kodály és Móricz, vagy éppen Illyés Gyula története is.
És a szélrózsa minden irányába távoztak. Ki gondolta volna, hogy a kommunista kalandban magát alaposan megégető nemzetközi hírű tudós, Kármán Tódor következő politikai állása negyedszázaddal később Washingtonban, a Pentagonban lesz, és életét a szovjet fenyegetéssel szemben létrehozott NATO magas rangú hivatalnokaként fejezi be? Ám azt sem gondoljuk, hogy a proletárforradalom emlékéhez csak a forradalmi filozófia hangja lenne méltó. A „nagy szavak puhasága” nemcsak a kritikai gondolkodást tompítja el: az emlékezés pátosza többnyire kriptahideget lehel. A történész és olvasója persze nem tud az elporladt csontokba életet lehelni, de több esélye van az egykori jelenben valamiképpen jelen lenni, ha lehetőség szerint kerüli a morális ítéleteket. A történetíró elkerülhetetlenül beleolvassa saját jelenét elbeszélt történetébe, és így keríti hatalmába a múltat – de ezt csak a később születettek szerencséje folytán teheti meg. Hősei nem szólnak vissza, mert már halottak.
Sokan manapság ezért nem is annyira a múlt valóságát faggatják, hanem a múltat leíró szavakat. Nem jelentést kívánnak beleolvasni a történetbe, hanem lebontani a szavak hamisságát, amelyek úgy és azért beszélték el a proletárdiktatúrát rémtörténetként, hogy megalapozhassák kimondóik saját áldozati tisztaságát vagy elfedhessék azt, hogy egy nagyobb katasztrófa – az első világháború – előidézésének tettestársai voltak. Én azonban nem szeretnék megelégedni a nyelv fügefaleveleivel, mert az azt a veszélyt hordozza magával, hogy a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is, és nem reflektálunk a múlt történéseire. A tettek szavakon keresztül maradtak ránk, de ettől még nem elég csupán a szavak csalárd hatalmáról beszélni, hanem újra és újra szembesülni kell a mögöttük álló horrorral is. Szamuely tettei köré például aljas antiszemita mítoszok fonódtak, de a proletárdiktatúra elbeszélése kapcsán az elsődleges feladat mégiscsak az lenne, hogy szembenézzünk ezekkel a tettekkel: a teljhatalmú kormányzótanácsi megbízottal, aki 1919. június 24-én délután, a dunapataji kötözőhelyre érkezve autójáról kiadta a parancsot az orvosoknak, hogy a sebesülteket lőjék le, vagy temessék el élve őket. Az erőszak természetét nem tompítja viszonylagossága. Sem a vörös-, sem a rákövetkező fehérterror megértéséhez nem elegendő csupán mértékéről tudni, és arról, hogy máshol, más országokban többet öltek, vagy mások nemesebb eszmények nevében kínoztak.
