Fotó: Valuska Gábor, Posztós János
A Margó negyedik napján elbeszéléstechnikáról és életrajzi vonatkozásokról beszélgettek a Libri-díjasok, Kötter Tamás a jómódú magyar férfiak életéről mesélt, kiderült, hogyan változott meg Kolozsvár az elmúlt években, ahogy az is, miért érdekes a Tanácsköztársaság. Az estét pedig Grecsó Krisztián és Szabó Balázs verses-zenés produkciója dobta fel. A fesztivál ma estig folyamatosan várja az érdeklődőket, a programokról minden fontos információt megtaláltok a Margó honlapján, valamint Facebook oldalán, és érdemes belelapozni a programfüzetbe is.
Szvoren és Krusovszky: Minden, ami megtörténhetne és megtörténhetett volna
„Még mindig érvényes a vadállat nyár” – kezdte egy időjáráshű Krusovszky-idézettel a Libri-díjas írók és köteteik bemutatását szombat délután a PIM udvarán Gyárfás Dorka. A választás nem véletlenül esett erre, hiszen 2019-ben a zsűri díját Szvoren Edina és Verseim című novelláskötete nyerte el, a közönségdíjat Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényének ítélték oda. A két kötet első közös pontjaként az elbeszélők személye merült fel, mivel szinte az összes narrátor E/1-ben szólal meg. Szvoren Edina ezt az elidegenítő hatás elkerülésével magyarázta, mivel így nem kellett megneveznie a narrátort, annak tudatfolyamától ezáltal kisebb a távolság. Krusovszky is a tudatfolyamszerűség fontosságával indokolta ezt a döntést, valamint a cselekmény szempontjából is, mivel a főhős életében jelentős mértékű figyelem összpontosul a saját hang megtalálására.
Gyárfás Dorka ezt az elbeszélés-technikát hasonlította össze azzal, mikor a színészek eljátsszák különböző szerepeiket. Ott két út vezet ennek elsajátításához: a színész magára húzza, vagy belebújik a karakter bőrébe. Szvoren Edina ennyire az írásnál ezt nem venné külön, ő például ha teljesen más a karakter, akkor is megjelenik benne a végére, ezenkívül ha olvasóként egyértelmű, hogy a karakter „nem én vagyok”, akkor az írónál miért ne lehetne. Krusovszky Dénesnél ez a kérdés – az apró életrajzi vonatkozások miatt – még konkrétabb szokott lenni (konkrétan rákérdeznek arra, hogy „Te vagy?”), de ő sem különítené el a kettőt; a belehelyezkedésnek és az elidegenedésnek felváltva kell történnie. Az életrajzi célzások sem véletlenül kerültek bele, mivel, ahogy karakterének, neki is a nem-döntések váltak fontossá. Ő így olyan eseményeket írt a könyvbe, amiket nem csinált meg, de megcsinálhatott volna.
Az egyik Szvoren-novella kapcsán (melyben a főhős élete már csak attól megváltozik, hogy tudja, publikálni fogják) szintén szóba került a meg nem történt dolgok lehetősége. Míg Szvoren Edinát elbeszélőjével ellentétben a konkrét visszajelzések annyira nem befolyásolják, az mindig érdekelte, hogy idő és életszemlélet hogyan formálja egymást, mi is ez a fura időképzet, hogy valami majd meg fog történni. A beszélgetésen szó esett még a szerzők „civil” foglalkozásáról és az írói kapcsolódásról. Mivel az írás többnyire magányos munka, így mindkettőjüknek az előbbi foglalkozás jelenti a közösségben való mozgást és azt, ami kimozdítja kicsit őket. Végül a jövőbeli terveik kapcsán csepegtettek információmorzsákat, szerencsére az biztos, hogy mindkét írónak készülőben van a következő kötete. (RR)
Kötter Tamás: A novellaírás százméteres síkfutás
Kötter Tamás legújabb, Nem kijárat című kötetét a PIM Dísztermében mutatták be a Margó negyedik napján. A beszélgetést Szabó Borbála vezette, a novelláskötet egyik történetét Szávai Viktória színművész olvasta fel, három részletben.
Már a beszélgetés elején tisztázták azt a tényt, hogy Kötter „civilben” ügyvéd, az írás számára rendkívül fontos tevékenység, nárcizmusa kibontakozásának és társadalmi kérdésekben való megnyilvánulásának fontos szerepe, de nem ebből él, a Kötter pedig nem valódi neve, csak írói alteregója viseli. Szabó egy kritikusra hivatkozva a „magyar kapitalista realizmus mesterének” nevezte a szerzőt, aki elfogadta a minősítést, hiszen magát alapvetően a realista kód szerint alkotó szerzőnek gondolja, és ahogy korábbi négy kötetében, úgy a legújabban is elsősorban a jómódú magyar felső középosztály életét, mindennapjait, kiüresedett világát kívánta megmutatni. Bár magát is e társadalmi csoport tagjának tartja, képes öniróniára, reflexióra, így lehetséges, hogy kívülállóként tudja ábrázolni ezt az általa belülről ismert világot.
Saját írásait Woody Allen filmjeihez hasonlította, mert szerinte mindkettejük világaiban alapvetően a tragikumé a főszerep, de mégis mindig ott van bennük a humor, a nevetés lehetősége. Szabó ezek után a Star Wars univerzumhoz való viszonyáról érdeklődött (hiszen a felolvasott novellába nagyon hangsúlyosan szűrődött bele a Csillagok Háborújának világa), mire Kötter kifejtette, hogy a szuperhősök napjainkban valószínűleg egyfajta istenpótlékként funkcionálnak, hiszen egy istenét veszített világban is szüksége van az embereknek hősökre, természetfeletti lényekre.
Ezek után az író az új kötet szerkezetéről beszélt, novellafüzérként határozta meg, egy hőssel a középpontban, akinek gyerekkori és kamaszkori történeteivel indul a könyv. Elmondta, hogy az élettörténet töredékeit a hazugság láncára fűzte fel, egy ember életét annak kisebb-nagyobb hazugságain keresztül kívánta bemutatni. Szabó Borbála záporozó kérdései kapcsán Kötter beszélt még az irodalmi életben betöltött szerepéről, olvasóiról, a kritikához és az olvasói visszajelzésekhez való viszonyáról. Megtudhattuk, hogy kedvenc európai írója Michel Houellebecq, hozzá hasonlóan igyekszik fontos társadalmi kérdéseket beleszőni szövegeibe. A beszélgetés legvégén saját praxisa alapján a novella és a regény közötti alapvető különbségeket vázolta fel, a regényírást hosszútávfutáshoz hasonlította, míg a novellaírást a százméteres síkfutáshoz - míg az előbbihez tüdő kell, az utóbbit erőből, dühből kell teljesíteni. (KO)
„Kolozsvár már nem az a város, ami valaha volt”
A Jelenkor Kiadó lélegzetelállítóan szép kötetét, a Kolozsvárost is bemutatták szombaton este, a fullasztó hőség ellenére a Díszterem és a vele összenyitott kisebb terem is teljesen megtelt. A beszélgetést a kötet egyik szerkesztője, Balázs Imre József moderálta, aki a felvezetésben elmondta, hogy bár több tematikus kötet létezik már Kolozsvárról, a mostani annyiban más, hogy térképeket, térképrészleteket csatol az egyes szövegekhez, valamint az írások mindegyike kortárs szerzők tollából származik. Itt természetesen megemlékezett a múlt hét elején váratlanul elhunyt Térey Jánosról, aki sajnos nem élhette már meg a kötet megjelenését.
A Kolozsváros harminc szerző írásait tartalmazza, versek, novellák, regényrészletek sorakoznak egymás mellett, az összekötő kapocs értelemszerűen a helyszín, Kolozsvár. Balász Imre József azt is kiemelte, hogy bár az est folyamán három író beszélget a kötetben szereplők közül (Bodor Ádám, Tompa Andrea, Láng Orsolya), azért a valódi főszereplő itt maga a hely, a város.
Első kérdése a városhoz való viszonyra vonatkozott, melyre válaszul Bodor Ádám kifejtette, hogy bár hosszú évtizedeket élt ott, mégsem írta meg sosem (tőle A börtön szaga című interjúkötetből válogattak részletet), hiszen műveiben alapvetően fiktív, kitalált helyszíneket jelenít meg. Kiemelte, hogy a mai Kolozsvár már nem az a város, ami valaha volt, mert szerinte az ott élőket alapvetően meghatározó „higgadt méltóság” eltűnt az utóbbi években. Tompa Andrea arról beszélt, hogy jelenleg is élő a kapcsolata Kolozsvárral, hiszen tíz éve a város egyetemén tanít. Ő a hihetetlenül gyors lakosságnövekedést emelte ki, amivel a város nehezen birkózik meg, és ami sajnos nagyban megváltoztatta arculatát. Láng Orsolya nem Kolozsváron született, de – ahogy fogalmazott – „megörökölte a várost” a szüleitől, és egyetemi éve, felnőttkori kibontakozása, „eszmélése” is itt történt, ezért meghatározó tér számára.
A szerkesztő ezután az érzelmi topográfiáról, a személyes kedvenc helyekről kérdezett. Bodor Ádám elsősorban az emblematikus kolozsvári helyeket sorolta fel, Tompa Andrea felhívta a figyelmet a perifériára, mely szerinte „mindig többet szenved”, hamarabb károsul, hiszen a centrumokat, központokat inkább tisztelik. Láng kitért arra, hogy a terek nehezen elválaszthatók a személyektől, így egy város kedvenc helyei nagyon sok esetben kedves emberekhez kötődnek. A szerzők ezután a kötetben szereplő műveikből olvastak fel rövid részletet, majd zárszóként beszéltek a Kolozsváron alapvető multikulturalizmusról, a többnyelvűség természetességéről, mint a város egyik meghatározó attribútumáról. A többszereplős est egyértelműen megmutatta azt, hogy milyen gazdag, sokrétű, sokhangú kötet a Kolozsváros, melyet nem csak a város jó ismerőinek érdemes kézbe venni. (KO)
Három könyv a forradalmi Magyarországról
A 100 éves a Tanácsköztársaság című programon Krug Emília három íróval beszélgetett az 1918-19-es évek Magyarországáról szóló könyveik kapcsán. A kötetekben közös, hogy Romsics Ignác (Bethlen István, A Nagy Háború és az 1918-19-es magyarországi forradalmak), Benedek Szabolcs (Vörös, mint a vér) és Bob Dent (Vörös város) is a kommunista hatalom által generált változásokat vizsgálta, bár volt, aki a történész szemével (Romsics Ignác), volt, aki krimiszálat szőtt bele (Benedek Szabolcs), és akadt olyan is, aki kívülállóként vizsgálódott (Bod Dent harminc évet élt Magyarországon).
A kérdésre, miért érdekes a Tanácsköztársaság, Romsics Ignác történész elmondta, őt nem igazán a Tanácsköztársaság maga érdekelte, valójában a vele szemben fellépő parasztok, a felkelések, azaz a forradalmi időszak foglalkoztatta. Szerinte azért érdekes a korszak, mert a különböző társadalompolitikai erők akaratnyilvánítása, mozgása, céljai sokkal jobban kitapinthatók, mint békeidőszakban, amikor mindenki végzi a munkáját, és aztán ez ellen lobbannak az indulatok.
Benedek Szabolcs érdeklődése ellenben azért fordult a téma felé, mert amikor a Tanácsköztársaság megszületett, azok, akik megcsinálták, Moszkvából érkeztek, de igazából még ott sem épült ki az, amit itt megismertünk később. Hozzátette: „Azért is érdekelt az időszak, mert volt egy elég erős szociáldemokrata vonulata is, ugyanis, azoknak, akik irányították, a soraiban nagyon sokan voltak korábbi szociáldemokraták.”
Bob Dent elmondta, hogy nagyon kevés információ állt rendelkezésre, az is belpolitikai vonatkozású volt. Kodály és Bartók is szerepet vállalt, sőt, Márai és több más jelentős személyiség is. Ő azt kezdte el kutatni, mi vitte rá ezeket az embereket, hogy szerepet vállaljanak a forradalmi erőfeszítésekben. A moderátor ezután adatokat is idézett a forradalomról, például az elhunytak számát vagy az árak és hadisegély arányát (aránytalanságát). A továbbiakban a három könyv szerzője azt taglalta, mennyire volt őszinte az a lelkesedés, amit akár Márai akár Móricz eleinte tanúsított, és hogy a nagy volumenű május elsejei felvonulás mit statuált, a hatalom mennyire értett hozzá, hogyan kell elkábítani a népet. A beszélgetésből az is egyértelműen kiderült, hogy a művek jól kiegészítik egymást, mert mind más-más aspektusból közelítik meg a forradalmi időszakot Magyarországon. (RZS)
Szabó Balázs dalpremier és Grecsó-féle hitvesi líra
Igazi nyári este, naplemente utáni enyhülés és telt ház fogadta a színpadra lépő, verselő zenészeket a PIM udvarán a Margó negyedik napján. Grecsó Krisztián és Szabó Balázs a bandájuk nélkül, gitárokkal érkeztek a Múzsasirató régi barátokkal című verses estre. Vers, zene, dal, és anekdota váltotta egymást, hol saját, hol közös, hol pedig külső produktumokkal.
A nyitódal rögtön egy kollektív szerzemény, az Ami elhasadt című dal volt, ami ráhangolta a közönséget Grecsó mély, Szabó Balázs magas énekhangú, egymást jól kiegészítő performanszára. Ezután a Vera írója vezette fel szellemesen a programot korai verseskötetei feletti, iróniát sem nélkülöző megemlékezésével: e kötetek feltehetően a feledés homályába vesztek. Majd hozzátette, költészeti estet kötet nélkül csinálni nagy kihívás, ennek ellenére örült a felkérésnek.
Ezután felolvasta néhány versét, például, a Mondatok elnevezésű ciklust, amelyben a Fordulásból, úgy képzelem, az Édesanyám rengeteg tujáinak libasora (ezalatt Szabó Balázs gitárján pengette az érzéki aláfestést), és A fény szennye, tömény csillogás kezdetűt hallhattuk. A változatosság kedvéért ezután Balázs énekelte el egyik korai számát, a Legeltető-t, amelynek egyik sorára reagálva – „kivel hálok az ágyban” – Grecsó hitvesi lírával folytatta az irodalmi estet.
A felolvasás után közös, szerelmesdal énekléssel folytatták a művészek, majd Szabótól vers hangzott el Mint akinek hagyaték címmel. Ezt követte egy hasonlóan melankolikus költemény. Az estet aztán egy dalpremierrel dobták fel, Százéves udvar volt a dal címe, amelynek szövege és zenéje különleges kontrasztot alkotott. Majd Grecsó Krisztián Rend című verse következett, mikor a szomszédos harang zúgott, Szabó Balázs pedig Pilinszky János Vers a halotthoz című művét énekelte meg. Grecsó verssel kontrázott, a Téli naplóból olvasott fel: „…ez a rongyos élet biztosan a másé, enyémet még szövik”.
Végül az Égi ima című vers hangzott el, majd a címadó, Múzsasirató című dal premierjéhez érkeztünk, amely a nők iránti temérdek vonzalomról szólt és egyben az izgalmas verses est záró produkciója is volt. (RZS)
