A magyar költészet kivételes alakja Sziveri János, akinek szenvedélyes és őszinte, kompromisszumok nélküli lírája valamiféle olyan nyers erőt hordoz, mely a mai napig képes elemi erővel hatni az olvasóra, még akkor is, ha valószínűleg egyre kevesebben olvassák. Születésének hetvenedik évfordulója kiváló alkalom, hogy a magyar költészet történetének egyik igen fontos, emblematikus szerzőjére emlékezzünk.
Vagabund, bölcs és védtelen
„Ilyen fájdalmas pontossággal senki más nem mondja el nemzedékünk traumáit a század utolsó harmadából; ilyen hangnemben senki más nem találta meg a magyar költészetben az avantgárd új elégiáit, a groteszk vers-retorika egyik jelentős újítójaként; hagyomány- és magyarság értelmezése dúlja az avítt, levitézlett sémákat” – mondta róla a tavaly elhunyt Reményi József Tamás, aki a költő gyűjteményes kötetének szerkesztője is volt. Szerinte Sziveriben
Villon vagabundi hontalansága, egy bölcs vénember rezignáltsága és egy kisfiú védtelensége egyszerre koncentrálódott.
Kétségbeesés és irónia
Görömbei András Napjaink kisebbségi magyar irodalma című művében arról ír, hogy Sziveri Jánost gyakran emlegetik együtt Petri Györggyel és Szőcs Gézával, és kifejti, hogy versei ironikus fordulatokban gazdagok, tele vannak „szarkasztikus elemekkel, kihívóan nyers, depoetizáló, naturalista jellegű kifejezésekkel”. Az ember világban való kiszolgáltatottságának felismerésére megrendül, de „összeomlását nyersen ironikus kacagással, bohóckodással akadályozza meg”.
„az ég lecsúszott mint a gatya
kilátszik a teremtő fara
lemeztelenedtek a fönséges tervek
amiket velünk etetni mertek” (Sziveri János: Terpesz)
Bánsági gyerek
A rövid élet titka életregényem szinopszisa című írásában ezt írja gyerekkoráról, gyökereiről: „Bánáti/bánsági gyerek vagyok, akárcsak Bartók, vagy mondjuk Herzeg Ferenc. Nagybecskerek, ma Zrenjanin mellett születtem, Muzslán, 1954-ben. (…) Az általános iskola elvégzése után a Csontváry képeiről ismert Neretva menti Mosztárba mentem pilótaképző katonai gimnáziumba. A katonai szigor elől menekülni kellett, és a becskereki polgári gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. Ott sem fogott sokáig a hely, s elmentem villanyszerelő inasnak. (…) Ekkor már közölte verseimet az Új Symposion, a Híd.”
Már pályája elejétől a legendás újvidéki folyóirat, az Új Symposion köréhez tartozott, később főszerkesztője is lett a lapnak, de 1983 májusában vajdasági kommunista vezetők kezdeményezésére
politikai okokból leváltották, és a mellette kiálló szerkesztőség tagjait is menesztették.
Ezt követően sokáig nem kapott munkát, majd Szabadkára került, ahol színházi dramaturgként folytatta pályáját. Már beteg volt, mikor barátai segítségével Magyarországra települt, Budapesten hunyt el hosszú szenvedés után, mindössze 36 évesen.
Emlékezete
A költő emléke nem veszett ki teljesen a kulturális közbeszédből, hiszen emlékére barátai 1991-ben Budapesten Sziveri János-díjat alapítottak, amelyet 1992-től rendszeresen kiosztanak, legutóbb Fenyvesi Orsolya kapta meg. Emellett Sziveri János Intézet néven kutatóközpont is működik Veszprémben, a költő teljes írói örökségét pedig a Kertész Imre Intézet gondozza. Portréfilm is készült a szerzőről Sziveri János voltam, ez volt büntetésem címmel, 1997-ben Kécza András rendezésében.
Mindezek alapján egyetérthetünk Zalán Tiborral, aki így fogalmaz: „Sziveri kanonizálódni látszik. Ez pedig azt jelenti, hogy mindinkább kiveszik a köztudatból az a Sziveri-kép, amelyik leginkább lefedi őt magát, és a Sziveri-jelenséget. Emlékének mi sem árt jobban, mint ez az emlékkönyvbe beragasztgatott ilyen-olyan fényképhalmaz”.
Bár emléke él, verseit valószínűleg kevesen olvassák, még azok közül is, akik olvasnak még verseket. Egyik legismertebb költeménye a Bábel, melyet már küzdelmes betegsége tapasztalatairól írt, s melynek részleteiből talán kiderül, milyen elképesztő ereje volt a költészetének és mekkora jelentősége ennek a korán félbeszakadt pályának. Soha nem késő olvasni, felfedezni Sziveri sokak számára ismeretlen, letaglózó hatású verseit.
Bábel
(részlet)
lengő lófejek a csillagok
csörögnek de én csak hallgatok
mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan
széttörik bár meg se moccan
édeskés illatok enyvesednek
könnye hullik téli fenyveseknek
piheg a szelíd karácsony
nőm haja akár a bársony
az éjben eső felesel rólam locsog
járdára zuhog csattog a mocsok
ravasz hó helyett a tűk a vatták
életem az ördögöknek adták
erőlködöm emelkedném - nem lehet
rákgyanús maroknyi fekély a lelet
gatya nélkül fetrengek az ágyon
nem is eszem s párnám lehányom
bőröm alá kesztyűs kézzel nyúlnak
elképzelnek ürgének nyúlnak
33 éves lézengő árva apostol
keserű dolgokba megint belekóstol
(...)
megmászom ismét a három emeletet
kihagyva néhány elcsépelt jelenetet
épülök de szellemem tovább rombolom
halálomat türelmesen begombolom
Az éjben eső felesel, rólam locsog -
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.
