Stanley Tuccit nyilván mindenki főleg a filmekből ismeri, de azt rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy ebben a könyvben talán pont erről esik a legkevesebb szó. Friss önéletrajzából is elég egyértelmű, hogy Tucci bevallottan kezd egyre jobban távolodni a klasszikus filmkészítéstől, és ad növekvő teret az életében a gasztronómiának - már a bevezetőben úgy fogalmaz, hogy mostanában
többet jár az esze a főzésen, mint a színészeten.
Ez persze csak részben igaz, hiszen a filmezést kiélheti a második évadánál járó gasztro-sorozatában, amelyben keresztül-kasul utazza, eközben pedig végigfőzi és -kóstolja egész Olaszországot.
Tucci számára nem meglepő módon az evés, az ízlelés, a gasztronómiai kísérletezés már egészen kiskorától kezdve meghatározó, ezt az Életem az ételeken át című könyve már az első oldalakon megerősíti. Egy olyan olasz származású amerikai családban nőtt fel, ahol a szeretet és a kommunikáció nyelve is az étel, ahol jókat lehet veszekedni a főzés miatt, és persze terített asztal mellett történik a kibékülés is. Nála viszont a gasztronómia nemcsak evést és főzést jelent, hanem egy sokkal szélesebb és sokszínűbb mátrixot, hiszen Tuccinál kultúra és létforma is egyben, ezen túlmenően pedig egy olyan biztonsági háló, amelybe belekapaszkodhat akkor is, ha számára idegen helyre utazik vagy éppen valamilyen trauma éri az életében. Legtöbbször persze a filmezés miatt utazik külföldre, memoárjában ezekről viszont csak szórványosan tesz említést. Az egész könyvből süt, hogy itt most nem Stanley Tucci, a népszerű színész és rendező tekint vissza a munkásságára két recept között, hanem egy olasz származású amerikai ínyenc mesél arról, ami nagyjából a legjobban érdekli az egész világon.
A kötet egyértelműen a főzés-ízlelés-evés hármasa köré szerveződik. Tucci egy kíváncsi pasas, aki kérdez és visszakérdez, aki bekéredzkedik a vendéglők konyhájába, ha valami nagyon ízlik neki, aki kísérletezik, közben pedig néha elbukik, néha pedig a kulináris mennyországba megy. Ráadásul nála az evés és főzés nemcsak közösségi élmény, hanem
a családi élet szervezőelve és motorja is,
azon túlmutatóan pedig továbbörökítendő hagyomány. Azt írja egy helyen:
„A legértékesebb örökség talán a családi receptek gyűjteménye. A fizikai örökséghez hasonlóan ez azokra az emberekre és helyekre emlékeztet, akik által lettünk és ahonnan származunk. A receptek lehetővé teszik, hogy egyetlen falat ételben olyan emberek történetét adjuk át, akik egy másik helyen és másik időben éltek. Az elveszett fizikai örökséggel szemben a receptek egyúttal a mi történetünk részei is, hiszen újra és újra megvalósíthatjuk valamennyit.”
Hasonló gasztrofilozófiai fejtegetés ugyanakkor viszonylag kevés van a könyvben, annál több sztori a családról. Memoárja abban mindenképp különleges, hogy minden egyes visszaemlékezést, történetet, anekdotát az evés szűrőjén enged át. Családi recepteket és étkezéseket villant fel, és a nagyszülei révén felmutat egy olyan önfenntartó létformát is, ami mostanában – kényszerűségből vagy tudatosságból – megint egyre nagyobb teret és figyelmet kap. Tucci gyerekként egy olyan olasz-amerikai srác volt, aki a testvéreivel ipari mennyiségű mogyoróvajat fogyasztott, mellette viszont nagy dózisban kapta az olasz konyha házias ízeit is. Gasztronómiai kiképzése akkor kapott nagyobb lendületet, amikor gyerekkorában egy évig Firenzében élt a családjával, olasztudását pedig a mostani CNN-es sorozatában is hasznosítani tudta. Gigantikus karácsonyi menük és végtelenül egyszerű ételek is megtalálhatóak a könyvben, amelyben Tucci aranyba foglalja a nyolcvanas évek New Yorkjának autentikus kisvendéglőinek, kifőzdéinek, kiskocsmáinak az emlékét. Visszaemlékezése ezen a ponton sokban hasonlít a másik legenda, Fran Lebowitz Mintha egy városban lennél című Netflix-sorozatához, amely ugyancsak egy olyan kort és egy olyan várost idéz meg, amely már csak nyomaiban vagy legfeljebb külsőségeiben hasonlít a jelenlegi New Yorkhoz.
Persze a filmeket nem lehetett teljesen kihagyni: vicces, amikor arról ír, miben különbözik egymástól egy angol, német vagy olasz forgatáson a büfékínálat, és kiderül az is, hogy melyik rendező csapott villásreggelit egy kamionban Párizs kellős közepén. Tuccit a pályafutása alatt olyan színészlegendákkal hozta össze a sors, mint Marcello Mastroianni vagy Michael Gambon – de természetesen az összes velük kapcsolatos történet is mind az evéshez kötődik. Ugyanez igaz Meryl Streepre, akivel a Julie és Julia forgatásán alakítottak férjet és feleséget. Julia Child amúgy is hatalmas példaképe Tuccinak, így megtiszteltetésnek vette, amikor felkérték Paul Child szerepére. Az egyik legviccesebb gasztro-kaland is Mery Streephez kötődik, akivel – és egy kisebb társasággal – egy normandiai étteremben kóstoltak egyszer egy meglepőt.
A könyv végig lendületes, könnyed és vicces, egy igazi feel-good olvasmány, és ez még akkor is igaz, ha
Stanley Tucci a rossz dolgokat sem hallgatja el.
Pár éve nyelvrákot diagnosztizáltak nála, sugárkezelésnek és kemoterápiának vetették alá, és hónapokig gyomorszondával táplálták. A kezelések eredményeként nem érzett ízeket és illatokat, teljesen elment az étvágya, mindent undorítónak talált. Ez mindenkinek nagy csapás, de egy olyan embernek, aki az ételen és az ízeken át kommunikál és szűri át a világot, különösen az. De Tucci még itt sem veszítette el a humorérzékét: elmeséli, hogy ebben az időszakban egészen bizarr módon folyamatosan főzőműsorokat nézett, ahogy azt is, hogy az egyik orvosi vizsgálatra jó barátja, Ryan Reynolds kísérte el, aki elég nagy feltűnést keltett a kórházi osztályon.
Stanley Tucci életének ez a fejezete a dolgok jelenlegi állása szerint happy enddel zárult. Egyelőre nyerésre áll, és nagyon úgy tűnik, hogy a gasztronómia az évekkel még hangsúlyosabb lesz az életében. Nem valószínű, hogy a színészetnek teljesen hátat fordítana, de a könyvét végigolvasva a kétség szikrája sem maradhat senkiben, hogy mi jelenti számára a legfőbb kapaszkodót és mi okozza a legnagyobb örömet és élvezetet az életében.
