Schillinger Gyöngyvér Rohadjon meg az összes című első regénye még 2024-ben jelent meg (olvass bele), a kötettel pedig be is került a Margó-díj rövidlistájára. Az iszonyatos tempót diktáló elbeszélés az ügyvédek stresszes és fordulattal teli világába kalauzol, hogy a vasalt ingek mögötti szorongásokban megtalálja az emberi kapcsolatok törékeny valóságát. A díj kapcsán korábban interjúban beszélgettünk a szerzővel, a regény hét könyve volt nálunk, illetve az év végi 50-es listánkra is felkerült.
Schillinger Gyöngyvér most Jobb napok címen ír tárcasorozatot a Könyves Magazin oldalára. Ez az első rész.
Schillinger Gyöngyvér: Jobb napok
- első részlet -
Nem emberkísérletre érkeztek, mondja egy szürke köpenyes férfi, akinek nem értettem a bemutatkozását. Gyorsan beszél, mert még szét kell osztani az embereket, szobákba sorolni, de nem tudom, mi alapján kerülök háromágyasba, mások pedig kétágyasba vagy azokba a zsúfolt, szekrény nélküli hatágyasokba, ahova senki nem akar kerülni. De nem panaszkodunk, persze, ez csak a kezdet, lesz még jobb, rosszabb, úgy hisszük, mindenre fel vagyunk készülve.
Nem most van itt az ideje a bátortalankodásnak, mondja a folyosón ez a szürke köpenyes fazon, és nem tudom, miért érzek ellenszenvet, ha a hátul kopaszodó koponyájára nézek, hiszen csak egy átlagos középkorú férfi, nem magas, nem alacsony, az arca, a ruhája semmilyen, de talán éppen ez az nem ilyennek képzeltem az igazodási pontot, az élő házirendet, ahogy ezt kétszer is elmondja magáról.
Társadalomba történő beilleszkedésem, általában az élethez való viszonyulásom problémás, de itt senki nem kap diagnózist, a kezelés sem protokoll szerint zajlik, sokkal inkább intuitív, tehát bármit is mondanak, mégiscsak kísérleti jellegű.
Nem akarom jobban megnézni a két szobatársam, és adott esetben máris rájönni, hogy nem túl kellemes alakok. Nem azért vannak itt, hogy jól érezzék magukat, mondja a szürke köpenyes ember, mikor körbe mutat a szobában. Idővel vissza kell csatlakozni az életbe, és nem tesz jót, ha túl kellemes az itt tartózkodás, de persze az ellátás korrekt, meleg víz, napi három étkezés adott, nem beszélve a szakmai támogatásról, ami egyedülálló az országban. „Ezt biztosra vehetik.”
Nem diagnózisom van, hanem problémáim, mondta az egyik orvos, még a felvételkor.
Problémám mibenléte vagy inkább oka nem teljesen világos, de az nyilvánvaló, hogy nem stimmel valami. Növények közül, az erkélyen távolról szemlélni az életet, problémás, még ha ezen kívül a részvétel más módját nem ismerem. Nem az akarat vagy a képzelet hiányzik, természetadta lehetőség nincs, és erre nehéz ennél plasztikusabb magyarázatot adnom. Talán nem is kell, kideríti az orvosi team, ezek az elkötelezett emberek.
Bátor vagyok.
Aprólékosan pakolászok az éjjeliszekrénybe, rendezgetem a párnákat, remélve, hogy nem fognak mindjárt megszólítani, ez a reményem azonban hamar szertefoszlik, mert az egyik szobatársam, duci, sápadt, vörösre festett hajú nő megkérdezi, hogy mivel hoztak be. Mivel, mivel, hát kocsival. Nem, hanem hogy mivel hoztak be?
Mi a problémám, szociális fóbia? Vagy piálok, gyógyszert tolok, öngyilkossági kísérlet meg depresszió, netán skizo vagyok, és így tovább. Nem tudom, válaszolom, és elképzelem, hogy az ágyam hajó, és más hozzá se érhet.
Valami csak van.
Valami igen, válaszolom, és próbálok arra gondolni, hogy nem kell itt jól éreznem magam ahhoz, hogy odakint jobban legyek, még ha fogalmam sincs egyelőre, hogy mi fog itt történni velem, és hogyan néz ki, amikor én jobban vagyok. Ugyanakkor szociális nyitottságom első bizonyítéka lenne, ha ennél tartalmasabban válaszolnék, nem törődve azzal, hogy a vörös hajú nő idedugja az arcát, és látom rajta, hogy azt képzeli, betegebb vagyok, mint ő. Különben minek titkolóznék.
Betegségem nincs, mondom a vörös nőnek, csak nehézségeim.
Kilépek a folyosóra, és arra gondolok, hogy legalább a nevét megkérdezhettem volna.
A másik szobatársam utánam jön, szorosan mellém áll, nagyon vékony, szőke lány, a szeme szép, az arca is az lenne, ha nem lenne ilyen végtelenül csontos. Így megyünk végig a folyosón, ő mellettem, mintha testében a molekulák úgy lennének elrendezve, hogy szigorúan velem szinkronban mozogjon.
Úristen, hogy fogom ezt kibírni.
Valaki majd rokonszenves lesz, és távolról figyelhetem mozgását ebben a közösségben, ahova engem úgy tettek le, mint gyöngyszemet, mint amit fel fognak fűzni ama zsinórra, mondta az én személyes orvosom, már a felvétel után.
Laptopomat nem veszik el, de figyelik, hogy mennyire sikerül elszakadnom az én „párhuzamos világomtól”.
Néha azt képzelem, különállásomat különállásként megfogalmazni tévedés, mert hát miben vagyunk egyek, ha nem a különállásunkban? Egyebet se bizonyít ez a vörös nő, aki mohón lesi a diagnózisom, és ez a szőke lány, aki képtelen egyedül maradni.
Még az is lehet, hogy voltaképpen semmi bajom.
A folyosó csendes, mindenki pakolászik, egy öreg néni áll két műanyag kancsó előtt, az egyikre azt celluxozták rá, hogy keserű tea, a másikra azt, hogy édes.
Nem halogathatom tovább, megkérdezem a szőke lányt, hogy hívják, és segíthetek-e valamit.
Kérdésemre szabályosan hullámozni kezd a szája, mint aki mélységesen szégyelli kimondani, hogy Kamillának hívják, utálja ezt a nevet, és elmondja, amit nyilván már tudtam: nem tud egyedül lenni.
Kezdem sejteni, hogy elrendezésünk a szobákban nem véletlenszerű.
A nap eleinte lassan telik, fel-le járkálunk a szőke lánnyal a folyosón, aki nem tudja megmondani, hogyan szólítsam, ha a Kamillát nem szereti. Aztán ebéd, néhányan rögtön lecsapnak valakire, létrejönnek kisebb csoportok, a legtöbben csak ülünk a rakott kelkáposztánk fölött, amiről Kamilla azt mondja, hogy ehető. Azon gondolkodom, hogy mondom meg neki, lassan azért szakadjon le.
Az idő délután felgyorsul, sétálhatunk a parkban, ez a jutalmunk azért, mert lemondtunk a szabadságunkról. Foglalkozás még nincs, csak akklimatizálódás, az idő is jó, koratavaszi, napsütéses tizenöt fok. Az ebéd alatt összeverődött emberek úgy ülnek a padokon vagy cigiznek együtt, mintha világéletükben ismerték volna egymást. Néhányan álldogálunk, lődörgünk, közben próbálom megakadályozni, hogy előre megtippeljem, ki milyen ember. Nem lehet persze nem észrevenni a különbségeket: olcsó papucs, felbolyhosodott melegítőnadrág, egyeseken, mások szép tavaszi ballonkabátjukba burkolózva, tiszta cipőben.
A vacsorát korán hozzák, csak a fürdés problémás, a zuhanyzás tíz percre szorítása, aztán kijönni a fürdőből köntösben, és úristen, be kell feküdnöm két idegen közé.
Bátor vagyok.
Lámpaoltás tíz órakor. Sötétítőfüggöny nincs, bevilágítanak a lámpák, fényénél a plafont nézem, a plafonon kis koszfoltot vagy bogarat. Az ágyneműnek fertőtlenítő szaga van, de saját párnahuzatom levendula illatú, amúgy meg annak, aki nem alszik el, éjfélig bezárólag kiosztanak egy altatót.
Megúszni a napokat – ennél többre lesz szükség.
A vörös hajú nő halkan hortyog, hajnalban már zörögni kezd, a szőke lány úgy alszik, mint akit leütöttek, engem pedig nem engednek ki reggel sétára, mert nem lehet a parkban tölteni az egész napot, nem arra van.
Ha írni kezdek, az rossz pont, úgyhogy kénytelen-kelletlen szóba elegyedek a vörös hajú nővel, akit Tündének hívnak, elmondása szerint végtelenül kimerült, csalódott ember, és itt alapvetően pihenésre vágyik, de ezt ne mondjam el senkinek. „Nem kellett volna gyereket szülnöm. Isten bocsássa meg.”
Kávét iszunk a folyosón, a falhoz tolt egyik asztalnál, kapok tőle egy 3in1 Nescafét, én gyömbéres teát adok cserébe, és arra gondolok, hogy az ilyen együttlétek célja, hogy teljen az idő, tehát végső soron az életünk.
Miért ne telhetne az én életem szemlélődéssel?
Anyám szerint igazán még sosem tapasztaltam meg, milyen az a másik élet, szerinte az igazi, amelyben férjhez megy az ember, de legalábbis lesz valakije, ha más nem, egy barát, akár barátnő is, ő nem utálja a leszbikusokat, meg egyébként is, írásból nem lehet megélni, egy rendes munkához szociális képességek kellenek, és ők már nem elég fiatalok ahhoz, hogy anyagilag örökké kisegítsenek. Még jó, hogy örököltem a nagyitól azt a kis lakást, mi lenne, ha nem.
„Lásd be, hogy vannak más lehetőségek.”
Tíz órakor több csoportba osztanak, kb. hat-hét másikkal együtt a „Nap” feliratú ajtó előtt várakozok, a szőke lányt leráztam, de mellém lép egy másik, azt súgja a fülembe, hogy ez a „szocfób”-ok csoportja. Franciskának hívják, és nagyon kíváncsi azokra az unikális módszerekre. Micsoda nevek, erre gondolok, az életben nem találkoztam Franciskával vagy Kamillával.
A csoportfoglalkozás aztán bizarrabb, mint képzeltem, tényleg unikálisak a módszerek, hirtelen nem is tudom, mit gondoljak róla. Csendben ülünk, várva, hogy a foglalkozásvezető, kis, száraz nő, talán ötvenes, elmondja a szabályokat, mire számíthatunk, egyáltalán, hogy ő kicsoda. De nem szól, közömbösen néz, többnyire maga elé, néha ránk, egyesek elkezdenek sutyorogni, köhécselni, felhangzik a kérdés, hogy ez már a foglalkozás? Esetleg ez a kis nő is beteg, vagyis nem beteg, csak nehézségei vannak, ő a negatív példa, amit nem szabad követnünk, a viszonyítási pont, amihez képest még mi is jobbak vagyunk.
Franciska szólal meg hangosan. Jó, ha már így összegyűltünk, akkor ő elmondaná, hogy elég büdös az osztály, mi lenne, ha a napi lefürdést is kötelezővé tennék, nemcsak a vacsorát meg a takarodót, mert bár mindenkinek joga van nem fürödni, otthon, de itt mind együtt vagyunk, szorongunk, mint heringek a konzervdobozban, és még folytatná, de a kis száraz nő kurtán és hangosan elkiáltja magát. „Kuss!”
Összerezzenünk. Valaki sírni kezd, halkan, a helyzethez képest mégis komikus.
Látom Franciskán, hogy szíve szerint leütné a nőt, aztán az órájára néz, fennhangon kijelenti, hogy ha ez a foglalkozás, akkor ő most elhúzna. De nem húz el, a nő nem válaszol, ülünk, feszengünk, és most már arra gondolunk, hogy ez egy teszt, én legalábbis erre gondolok, és a kis nő fejben pontoz minket. Ez tehát a módszer, és nem mondhatom, hogy nem egyedi.
Kicsit megkönnyebbülök, hogy semmilyen csoportos játékban nem kell részt vennem.
Egy perc is lassan telik el. Negyed tizenegy, úristen, még csak negyed tizenegy.
És akkor egy srác, kedves arcú, pufi gyerek, talán ha húsz éves, beszélni kezd. Egy másik világról, ami igenis létezik, ő érzi, kezdetektől, óvodás korától, ahol kevesen élnek, békében, de nem abban a földöntúli, paradicsomi értelemben, hanem a létezésnek egy másik, természetes módja szerint, ami csak ebben a másik világban lehetséges. Szokott róla álmodni, és túl eleven, túl gyakori az álom ahhoz, hogy csak ábránd legyen. Egyszerűen érzi, hogy létezik.
Aztán csend. Kezdjük megszokni, fél tizenegy, tíz óra harmincöt perc, mindenki gondolkodik valamin. Az ebéden, délutáni foglalkozáson, és hogy minek teszik ki a keserű teát, ha senki nem issza. A parkon, hogy ma is szép idő van, hálistennek, és ezen a foglalkozáson is nemsokára túlleszünk, talán le is szűrünk belőle valamit, elkötelezettek vagyunk mindannyian. Meg hát, az állam támogatja az intézményt, de mindenki tett bele pénzt, és azért a pénzért változzon már valami.
Vagy a jövőben ki tudjuk bírni, hogy folyton változik valami.
Háromnegyed tizenegykor a kis nő megszólal, hogy vannak lehetőségeink. Ezt elismétli még kétszer. „Vannak lehetőségeik.”
„Vannak lehetőségeik.”
Kifele menet Franciska a fülembe súgja, hogy ez tiszta szekta, és talán visszakapja a pénzét, ha még most kiszáll. Az, hogy lekussolták Franciskát a foglalkozáson, próbálom összhangba hozni azzal, hogy vannak lehetőségeink, aztán arra gondolok, hogy talán Franciska lehet az én itteni társam, ha már mindenképp kell valaki. Csendben oszlik fel a társaság, még elkapom egy középkorú, szederjes arcú nő tekintetét, teljesen üres.
Már lemenőben volt a nap, az ablakok alján beszűrődő fény a fal kicsempézett aljára csorgott, és a vacsorán is túlvoltunk már, nem is rossz, nyári szalámi helyett gyümölcsjoghurt, kenyér helyett zsömle, amikor valaki felsikoltott. Röviden. Inkább felsikkantott, talán pókot talált, ki tudja, de aztán kivágódott egy ajtó, és valaki rohanni kezdett a hátam mögött, még valaki felkiáltott, vagy ordított, egyre több dübögés, és most hallom az ápolónő kiáltását is, parancsoló, férfias hang, végre hátra fordulok, és látom, hogy az osztály fele a fürdőszoba ajtaja köré gyűlt össze, mások a folyosó falához tapadnak. Én sose állok be az ilyen tömörülésekbe, most mégis tudni akarom, mi van ott, pedig tudom már, persze, tudom, hogy valaki meghalt, valaki nem várta ki a program végét, a legjobb úgy kiszállni, hogy el sem kezdi az ember, ezek persze nem az én gondolataim, csak képzelem, hogy erről van szó, így lehet megfogalmazni. Ilyeneket gondol, aki nem látja a halált közelről. Mert amikor felállok, valósággal odavonszol valami engem is a fürdőhöz, és szaladnak az orvosok, utat nyitnak neki, én pedig meglátom egy pillanatra azt a szürkéskék testet a vértócsában, azt a megdermedt húst, aki valaha ember volt, nő volt, az elmos minden kalkulációt és épkézláb gondolatot.
Aztán érzem, hogy valaki megfogja a kezem. Keskeny, hideg kéz.
Kamilla.
Muszáj odanéznem, amikor elviszik a testet, fekete nejlonzsákban.
Aztán csak kóválygunk, magunkban, néhányan suttognak, borzalom, mondják, borzalom, de a legtöbben nem tudunk szólni egy szót sem.
A fürdő ajtaját innentől, ha nincs bent senki, nyitva kell tartani, és „minden beteg morális kötelessége”, hogy ha épp elhalad mellette, bekopogjon.
Este nem kapcsolják le a villanyokat, a párnát a fejemre húzom, az esti ápoló, cigiszagú kövér fazon szuszogva mászkál fel-alá a folyosón.
A szobatársaim alszanak, altatóval, én nem kértem, inkább fekszem itt, és hallgatom kintről az ütemes csoszogást, és a vezető orvos „megrendüléssel” előadott mondatait pörgetem magamban újra meg újra.
Ami az osztályon ma tragikus váratlansággal megtörtént, az egyedi eset, és nem kell, hogy abból a saját életünkre vonjunk le elhamarkodott következtetéseket.
