Tóth Marcsi 2025-ben elnyerte a legjobb első prózaköteteseknek járó Margó-díjat az Erdő van idebenn című regényével (olvass bele). „Erős atmoszférájával, néhol nyers, máskor költői nyelvével és élettel teli figuráival könnyedén behúzza az olvasót a mondatok „erdejébe”, és ott is tartja az utolsó oldalakig" - írtuk korábban a könyvről a hét könyve kritikánkban. A filmesként kezdett író a Margó-díj shortlistjéről egészen a csúcsig küzdötte magát, ennek öröméről, következményéről és jövőbeli kilátásairól podcastben is beszélgettünk vele.
A szerző most Dallamok szirénára címen ír tárcasorozatot a Könyves Magazin oldalára. Ez az első rész.
Tóth Marcsi: Piche-la-colle
Az a faház a tiéd, amelyik előtt nem ég a lámpa, ugye? Hogyan mondják már,… pislog. Nem pislog, na, mindjárt, piche-la-colle, azaz, igen, pislákol, nagymamám mondta így Balatonedericsen. Kicsit régimódi szó, amit olvasol ilyen irodalmi könyvekben, franciában mi úgy mondjuk, vaciller. Piche-la-colle, ez vicces, mikor kicsi voltam, sokszor nevettem, hogy milyen szó ez, mint a pisil, azt hittem azt jelenti, kicsit pisil, de nem, nem ugyanaz, nagymama mondta nekem, dehogy ugyanaz, Órika. Nem tudta kimondani, hogy Aurélie, ezért Órikának hívott engem.
Sok a német, szabadság van most nekik, mert lesz a Pünkösd, ezért vannak itt ennyien. De máskor is jönnek, szeretnek itten. Az a rövidhajú nő is német, aki az esti ima után mindig odamegy ahhoz az afrikai paphoz beszélgetni, és utána sír, sír, és kicsit hallom, ahogy az afrikai pap angolul válaszol, és gondolkodok, hogy milyen az, hogy még a nehéz dolgokat is egy másik nyelven muszáj neked mondani, mert a ghánai pap nem tud németül, vagy lehet, hogy így könnyebb is? Nem tudom. Én félig magyar vagyok, félig, na, miket mondok neked, ha ezt most apukám hallaná, azt válaszolná, hogy teljesen magyar vagy, és teljesen francia is, kislányom, de most ez mindegy, mert én is úgy érzem, nekem csak franciául sikerül beszélni komolyan ilyen fájdalmas dolgokról, vagy hogy mondjam, mert ezen a nyelven álmodok, ez nekem az anyanyelv, a magyar egy régi erdő, igen, őserdő, ezt akartam mondani, oda bemegyek, minden olyan égzotícouche, très exotique, és akkor hm, hm, így nézelődök, forgatom a fejem jobb-bal, hallom az állatokat, akik a fák mögül néznek engem, és mikor nem várok semmi, mert vagyok ebben a szép erdőben, na akkor tuti, hogy sikít valami fel, vagy elesek valamiben, ami a lábam előtt van.
Néha arra gondolok, hogy a fejemre esnek a hosszú szók a fáról. Szavak, bocsánat.
Tegnap este pakolok össze az énekes füzetet a földről az esti ima után, megyek körbe és rakok be a kosárba, ott van még sok ember, akik imádkoznak és látom ezt a nőt megint, behunyta a szemét, és nincsen más az arcán, csak fájdalom, tiszta vizes az arca, mert sír, de valahogy olyan, mint a kisgyerek, aki remél is, hogy segít majd a felnőtt neki biztos. Szembe ül vele a ghánai pap, furcsa nekem, mert az inge színes, tigrisek vannak rajta, nem olyan tipikus, hát nem egy európai divat papoknak, azt nem lehet mondani, és látom, hogy nagyon komoly mikor hallgatja ezt a nőt, igazából figyel rá, de távol is van kicsit. Hallottam is, hogy úgy hívja őt, Thérèse, szép név, és persze, hogy akkor gondolok Kis Terézre, mire másra gondolhat egy francia, ő, aki megírta a Kis utat, La Petite Voie, te is ismered, na ezt Franciaországban minden katolikus olvassa, de nem csak a katolikusok.
Mikor olvasod, azt hiszed, hogy ez az út kicsi, akkor könnyű is, de nagyon nehéz utánozni, szerintem.
Mikor három hónappal ezelőtt Taizébe jöttem önkéntesnek, pár hétig csak a vécében kellett takarítani mindig, a zuhanyzót, a vécé tetőket mostuk a, na segíts... les pélerines, az imádkozó emberek után, nem így mondják, nem jó... a zarándokok után, igen, sebes volt a kezem, a karom a tisztító miatt, a térdem véres lett, térdeltem a csempén, de akartam és kértem több munkát mindig, ilyen mánia volt, mert gondoltam magamban, ez egy kis út, hogy én minden nap ezt csinálok, hogy ez egy olyan munka, amit senki nem lát, csak Isten, és ő velem van, amikor töltök vizet a vödörbe, és nem baj, ha kicsit fáj nekem a karom, a bőröm, vagy valami, a tisztaságban ott lesz velem az Úr. Jöttem ide, és szerettem itt lenni, mert nem kérdeztek tőlem semmit, nem mondták, hogy mit akarsz, akkor se, mikor az első nap elaludtam a kis kápolnában, ahol Roger testvér is sokszor volt egyedül. Fáradt voltam, kicsit akartam imádkozni, próbáltam, de nem tudtam, eldőltem a földön, és felébredek, látom, hogy ott van két másik lány az önkéntes házból, és a kezemet fogják, kérdezik, van valami baj?, én meg mondom, hogy nincs, csak nagyon fáradt vagyok. Nem volt reményem, megint eltűnt a bátyám. De most nem úgy, mint máskor, mert eltelt három hét, és nem tudtunk semmit. Apukám barátja rendőr, ezt most nem fogom tudni magyarul mondani, ez biztos, a commissariat central de police du 18ème arrondissement, ez rendőrség Párizsban, ahol ő főnök, commissaire, őt kértük meg, hogy segítsen, de nem sikerült megtalálni, és nekem már nagyon nehéz volt anyukámat nézni, hogy szomorú, sír minden nap, mint ez a német nő.
Beszélgetni nem tudtam már a bátyámról, elfogyott a szó, és akkor ide jöttem.
Itt nem beszéltünk, csak számoltunk. Megszámoltuk a sok imakönyvet, az énekes füzetet, a takarókat a raktárban, a konzerveket, amiket beletettünk az ételes szatyrokba a sok embereknek, a katonákat, akik minden reggel mások voltak az imahely előtt, mert qu’est-ce, ilyen hely lett Franciaország, hogy mindegy, hogy terrortámadások a Bataclan-ban voltak tavaly, vagy a Stade de France-nál, mert most már olyan helyen is állnak katonák, ahol sokan imádkoznak az emberek. Számoltam a napokat, hogy jaj, vasárnap mikor lesz már, mert akkor megyek Clunybe többiekkel, és ihatok tejeskávét a főtéren, és ülünk, és csak nem csinálunk semmit, mikor kisüt a nap. Furcsa, mert már nem hiányzik az, hogy lemenni Clunybe, pedig most voltam húsz éves, és olyan nagy volt a csönd, mikor történt. De te majd menj le, ha a csoportvezetőd mondja neked, mikor vége a hétnek, nézzed meg az apátságot, az gyönyörű.
Most miről beszélgettek? Miséricorde, ugye?, emlékszek, hogy láttam a papíron, a latinban olyan sokszor van ez a szó, csak nehéz a magyar.
Irgálmáchágue, köszi. Azt jelenti nekem, hogy szabad üresnek lenni, még itt is, ezen a helyen. Nekem jártak ide szüleim is, mielőtt megszülettem. Olyan átlagos katolikus család voltunk, tudod, apukám építész, anyukám restaurátor, itt ismerkedtek össze Franciaországban, 92-ben jött ide Papa egy ösztöndíjjal, és maradt anyukámmal. Éltünk normálisan Párizsban, a bátyámmal cserkészek voltunk, iskolánk is jó volt, arra tanítottak, hogy higgyünk, de nem tudsz mindenre felkészülni, nem tudod, kiben micsoda lakik. Nem tudod, mi se tudtuk. Hogy lehet pokol a földön. Csak amikor Jèrôme, a bátyám drogozni kezdett, és bement többször a kórházba, de nem segített az se. Egyszer majdnem meghalt, utána nagyon haragudtam rá, emlékszek, nem szóltam hozzá egy hétig, de csak nevetett, és az rossz volt.
Most nem vagyok iskolás, elhalasztottam kicsit az egyetemet, már nem tudok, hogy akarok építész lenni, mint apukám, vagy inkább más. Itt eltűnt a biztos érzés.
Nem sok minden van, amit akarok. De van sok minden, amit látok, hallok és szép. Szép a harang hangja, mikor ima előtt szól, bennem van a visszhang, a szívemben. Szeretek énekelni. Vagy például, mikor a testvérek ott ülnek a fehér ruhában a színpadon, és mindig eszembe jut Az idő urai, van egy ilyen rajzfilm, Les Maîtres du temps, én nem ismertem, megmutatta az unokatestvérem Edericsen videón. Az nagyon furcsa, hogy francia, mert itt nem volt olyan híres, mint Magyarországon, te is láttad? Akkor tudod, miről beszélek.
Ahogy ülnek a testvérek az imán, énekel a kórus, ők csak ülnek pedig, nem mozognak. Ők döntenek az időről, azt szoktam gondolni közben.
Utoljára Angers-ban látták Jèrôme-ot a pályaudvaron, egy ismerős telefonált a szüleimnek. Sose nem voltam ebben a városban, és akkor gondolkodtam, hogy felszállok a vonatra, és elmegyek oda, és kérdezek majd mindenkit ott az állomáson, hogy egy szőke hajú, zöld szemű, vékony fiút láttak itt egy Petit Prince tetoválással a karján vagy nem. Ezt írták bele a jegyzőkönyvbe is a rendőrségen, hogy különös ismertetőjegy a bal alsó karon. Azt álmodtam sokat, hogy a kezem ráteszem a karjára, és simogatom az ujjammal a Kis herceg kabátját, nézek bele a bátyám szemébe, mondom neki magyarul, hogy na mi van, hékâche? Hékás. Aztán köveket dobálunk a Balatonba, ahol nem voltunk már évek óta, mióta nagymama meghalt. De nem mentem Angers-ba, nem akarok elmenni innen.
Mindjárt lámpaoltás. Nézd, ott megy a ghánai pap, olyan nyugodt, mint egy elefánt. Valami füstöl a kezében, lehet, hogy cigaretta? Tényleg az. Elkísérlek a házadig. Úgy látok, megint pislákol a lámpa. La lampe vacille, igen, bravo. Látod, már tudsz is franciául.
