Kovács Dominik és Kovács Viktor, azaz a Kovács Ikrek néven ismert páros még 2024-ben Lesz majd minden című regényükkel lettek a Margó-díj különdíjasai (olvass bele): megkapták az Erste #higgymagadban támogatását. A díj elnyerése után egy évvel interjúban kérdeztük őket, hogy mit jelentett a támogatás, milyen alkotói folyamatokon mennek keresztül és hogy milyen új projektjeik vannak a láthatáron. Sőt egy podcastben is beszélgettünk velük a kötet megírásáról, emlékezésről és gyerekkorról.
Az ikerpár most Vendégségben férfiaknál címen ír tárcasorozatot a Könyves Magazin oldalára. Ez a második rész (Korábbi részek itt olvashatóak: első rész).
Kovács Dominik − Kovács Viktor: Úr a házban
Mielőtt beült az autóba, leellenőrizte, hogy minden nála van-e, a gyógyszerek, a fogkrém, a borotvahab, a zoknik, a váltógatyák, a melegítőnadrág, a vékony-hosszúujjú éjszakára. A Julinak szánt ajándékokat, a bonbont és az orchideát az anyósülésre tette, nehogy összenyomódjanak. Nem volt nagy forgalom, hamar átért a hídon, a Gellért Szálló előtt öltönyös fiatal férfiakat és koszorúslányokat látott. Gézának eszébe jutott a saját esküvője, a Móni pőre vállát és mély dekoltázsát rosszallva bámuló anyai tekintet, a büszkeség, amit a lelke legmélyén érzett akkor, tulajdonképpen érte háborúzik a két oldal, a pőrevállú és a szigorú matróna, a férfiért, az egyetlenért. Móni a házasságuk első éveiben szenvedélyesen igyekezett Géza kedvében járni, fölözni akarta az anyósát: lágyra sütötte a rántottát, pirospaprikát szórt a tetejére, ahogy Géza otthon megszokta, a lecsót sem kavarta kenőcsösre. Aztán mi lett a vége, töprengett a férfi, Móni hozzávágott szavai jártak a fejében, a városból kiérve ötödikbe kapcsolt, leengedte az ablakot, próbálta elterelni a gondolatait, de nem sikerült, egészen, amíg az Égetthalom-táblát meg nem látta.
Nem emlékezett rá, melyik évben hozta le ide az anyját először, kilencvenegyben vagy kilencvenkettőben, az biztos, hogy leszerelt már, a kárpótlás is javában zajlott.
Hónapokig kellett győzködnie az anyját, kezdjenek bele, ez az ő törvényes örökségük. Arra számított, a faluban felderítenek, számonkérnek, kutakodnak majd, ügyük lesz, a régi cselédjüknél, Julinál járva porcelánokra, szobatükörre mutat rá az anyja, az a miénk volt valamikor, kérjük vissza. Ehelyett Juli nyakába borult, összecsókolta, az első kínálgatásra odaült a zsírfoltos abrosz fölé, kopogtatta az alumíniumkanalat a fogai közt, falt és kurjongatott, el sem hiszi, hogy ennyi hosszú év után újra találkoznak, mégis megérte idejönni, véletlenül belerúgott az asztal alatti bádogvödörbe, a krumpli- meg a hagymahéj a padlóra borult. Géza elcsodálkozott, tényleg az ő anyja-e ez a baba, aki rugdos, vihorászik és bárgyú történetekkel hozakodik elő, emlékszel Juliskám, amikor véletlenül nyakon öntöttem szegény nagyapámat, amióta Géza az eszét tudja, az anyja vendégségbe sem járt, talán bridzsezni egyszer-kétszer, nemhogy evett volna bárkinél is.
Juli ekkor hatvannyolc éves volt már, két éve özvegy, a két lábán hólyagosra dagadt visszerekkel. Elmondta Gézáéknak, hogy a gazdálkodásból ennek ellenére sem hajlandó visszavenni, évente száz kacsát töm és négy disznót hizlal, már nem fizetnek érte úgy, mint régen, de még így is megéri valamennyire, a lányáék Fehérkömlődön építkeznek, szükségük van a pénzre. A lánya, Éva most végzi a mérnökiskolát, a munkahelye íratta be, ha minden igaz, jövőre végez már.
Juli az egész portán végigvezette őket, megmutatta az utcafronti vendégszobát, a palántáit, a disznókat és a füstölőt, a búcsúzáskor üveges savanyúságot, fűszerpaprikát csomagolt nekik.
A látogatás után Géza anyja napokig Juliról beszélt a fiának, a kastélyban is ilyen remekül főzött annakidején, a nagyapa kívánságára a kacsa csőrét is belemetélte a levesbe, és alázatos volt, igazi tiszta magyar paraszti lélek. Ha kellett, éjszaka is fölkelt, hogy tejbedarát készítsen neki.
Gézának ettől fogva évente két-három alkalommal is el kellett fuvaroznia az anyját pár napra Égetthalomra. A nő egyszer sem a családi ezüsttel tért onnét haza, mint a fia eleinte várta volna, hanem istentelenül hosszú élménybeszámolókkal. Mindig ugyanarról beszélt és mindig ugyanakkora hévvel, kiscsibékről, kiskacsákról, kismalacokról, nagy visszerekről és nagy varázslatokról: a Juli lába fáj, mégis olyan vendéglátást képes csapni, hogy komolyan a Gundelben érzi magát az ember. Amikor Géza lánya, Vivien megszületett, az újdonsült nagymama azt kezdte hajtogatni, alig várja, hogy elég nagy legyen a lány, és elvihesse magával a faluba, megmutassa, merre volt a dédapa birtoka, ketten nyaraljanak a Juli néninél, az előkertben elfér egy kis gumimedence, ott pancsikol majd a Vivien, ők meg eközben a kinti konyhában palacsintát sütnek. Géza rászólt az anyjára, ezt nagyon gyorsan felejtse el, nem fogja engedni, hogy a lányukat elvigye oda, az kéne csak, hogy összeszedjen valami szalmonellát vagy ilyesmit.
Most, a Juli kapujához érve a férfi arra gondolt, bolondot csinált belőle az elmúlt pár év, nincs már anyja és lánya sincs tulajdonképpen, ő van egyedül, egyre fakuló képek élnek csak benne a korábbi együttlétről.
Nem értette, mit keres itt, és igazából nem is akarta megérteni, gyerekkorától kezdve lázadt az élet közhelyei ellen, tudta, hogy most könnyen belesétálhat egybe. Megigazította az orchidea körüli piros csomagolást, zsebre rakta a slusszkulcsot.
Úgy látszott, Juli nagyon várta, amikor Géza benyitott, épp a krumplit forgatta a petrezselyembe, az asztal közepén csirkeszárnyak, mellek, a vájdlingból kikandikáló combok, sötétbarna virágok egy csokorban. Evés közben a férfi avas ízt érzett, nem tudta eldönteni, a kenyérmorzsáé, a zsíré, vagy a mögötte levő időszaké-e, korábban is járt már így, hogy a harag megült a nyálmirigyeiben, s épp akkor öntötte el a száját, amikor a legjobb falatra harapott volna. Nem hagyta magát, a szalmonella meg a gyomorrontás félelmét is elhessegette, a krumpli mellé kenyeret, még több savanyúságot kért, még mohóbban falt.
Az Égetthalmon töltött napok jó részében az első szobában feküdt, a hangyázó tévét nézte, vagy a kertet az ablakból, néhányszor odaült Juli mellé a teraszra. Az öregasszony arról beszélt, nem gondolta volna annakidején, hogy ekkora becsben lesz majd része, az Eőry uraságék unokája jön hozzá nyaralni, együtt fejtik a babot, aztán a Géza anyját emlegette, akinek kislányként a fejtett bableves volt a kedvence pogácsával, csak azt a pogácsát volt hajlandó megenni, amit ő sütött, az öreg nagyságáéra rá sem hederített. Háborgott is emiatt a nagysága, a Géza nagyanyja, hogy a gyereknek csak a Juli kell, mindegy, mit csinál, az a piszok Juli. Később valahogy kikötöttek a Juli családjánál: Évának nyolcvan beosztott embere van, szabadnapja meg egy szem se, ezért ritkán jönnek hozzá. Az öregasszony egy képet vett elő az otthonkája zsebéből, itt készült az udvarban, és a Bence volt rajta, az Éva kisfia, rövidgatyában, egy búbos fejű csirkét fogott a kezében. A Bence kilenc éves és rettentő okos, az összes régi színészt ismeri, akiket az öregebbek sem ismernek már, tudja, ki volt a Páger, a Bilicsi Tivadar, a Gobbi Hilda, tudja ezeket mindet.
Egy alkalommal Géza a határba is kisétált, az üres pusztára, ahol az Eőry-kastély állt régen.
Először gondolkodott el azon, lehetett-e valami annakidején a nagyapja és a Juli közt, ha tényleg olyan szép lány volt, mint az anyja mesélte, kizárt, hogy ne, az összes korabeli film meg regény ilyesmiről szól.
Fekete-fehér jeleneteket látott maga előtt, a nagyapja köntösben ül a dohányzóasztalnál, füstszíveket pöfékel a Juli felé, aki közelebb húzódik hozzá, tűri, hogy az úr a hátát simogassa, amikor belemarkol a hajába, enyhén felszisszen. Aztán Géza máris a saját regényénél járt, azaz a Mónival közös regényüknél, ketten kezdték el írni, most meg a bírósági jegyzőkönyvvezető írja, felborult a történet, boldog-boldogtalan beleír, persze többnyire a boldogtalanok, a rosszmájúak, ő meg azt sem tudja, mikor lesz vége és mi lesz a vége. Móni és a tanúi káprázatos dolgokat állítanak róla, toxikus és bántalmazó, mondták legutóbb a bíróság előtt, ebből pedig akár még az is következhet, hogy végleg megvonják tőle Vivien láthatási jogát. Géza állkapcsa összeszorult, a szája vékony csíkká szűkült, amikor a házba visszatérve kávét kért Julitól, az asszony alig értette, amit mond. A szobába vonult, levetette magáról az átizzadt inget, s mire Juli benyitott hozzá a tálcával, elaludt már.
Idegen zajok ébresztették fel, Julié mellett egy másik nő hangját is hallotta, mélyebb volt amazénál, itt van tehát a híres Éva. Bár Géza ingben ült ki közéjük, fedetlennek érezte magát, a karja libabőrös lett. Idegesítette a két szemüveges tekintet, Éváé és Bencéé, úgy érezte, méregetik, pedig nincs joguk hozzá, hiába játsszák magukat, azok maradnak, akik, cselédivadékok. A fiú egyébként valami zsebkönyvet lapozgatott a sarokban, az öreganyja kérdezgetni kezdte, kérte, mesélje el a Géza bácsinak, mi az a verseny, amit megnyert a legutóbb, mert ő belekezdett, de bele is keveredett, hiába, nem ért hozzá.
Bence rekedten beszélt és hosszan, Géza próbált elismerően bólogatni, közben már a torkában érezte a libabőrt, meg kell ennie a savlekötőjét, mondta a szobába menet, Juli a szódabikarbónát ajánlgatta neki, de a férfi nem válaszolt.
A tévében a Forma-1 ment, Géza szerette, spiccek, kanyarok, rálegyezés, negyedik helyre a hatodikról és tovább, fel, rajtpillanat még egyszer. Aztán észrevette, hogy nemcsak a képernyő zümmög, alatta is valami, Bence törökülésben ül a szőnyeg szélén, régi újságokat vesz elő a szekrényfiókból.
- Kár hogy nem hoztam el a Vivient - mondta Géza a gyereknek. - Tudtatok volna játszani.
Bence ránézett.
- Behalnál rajta, mekkora egy arc - folytatta a férfi. - Jazzbalettre jár.
A fiú fölkelt, a hideg cserépkályhának támaszkodott.
- Mi a kedvenc balettje?
- Ötéves a Vivien.
- Nekem a Giselle a kedvencem.
- Ötévesen még neked se volt kedvenced. Akkor még a tyúkokat kergetted az udvaron.
Géza kibújt az egyik papucsából, a gyerek felé dobta, Bence elkapta, visszadobta, kölykösen vihorásztak mindketten, megint Géza jött, a papucs a szekrény tetejére repült.
- Felmászol érte? - kérdezte a férfi elvékonyított hangon, a gyerek mászott, de mire leért, már a másik darab volt fenn, mászhatott fel megint, újra és újra, mászott szolgaian, Géza nevetett, a tenyerébe temette a homlokát. Amikor Éva benyitott hozzájuk, hogy szóljon a fiának, lassan indulnak haza, a gyerek a szekrény tetején térdelt.
A nő üvölteni kezdett, jöjjön le onnan azonnal, Bence magyarázkodott, az anyja hátrafogta a kezét, kétszer-háromszor kupán vágta, a magyarázkodás vonyítássá nyúlt.
Miután elmentek, Juli sápadtan járt-kelt a házban, kisöpört, elmosogatta a kávés csészéket.
- Agyon van hajtva ez az én leányom - motyogta, miközben az utcafronti szoba szekrényében rendezkedett. - Azért nincs türelme a gyerekhez.
Géza nem szólt semmit, újrajátszotta magában, amit látott, a tenyércsattanást, a sírásba belecsúnyuló arcot, meleg járta át, a lábujjától a feje búbjáig, kényelmesen végignyújtózott az ágyon.
