A Változások könyve egyetlen életre szóló döntés meghozásáról szól, amely nemcsak az elbeszélő számára kérdés, hanem számodra is az volt, amikor ezt a könyvet írtad. Ez a kérdés nem más volt, mint a gyerekvállalás, ami kardinális, mindenkit érintő ügy. Szerinted miért nem születik több könyv erről a témáról?
A lehetőség, hogy az ember ne vállaljon gyereket, relatíve új dolog. Csak mostanában kezdett lehetővé válni a nők számára, hogy úgy döntsenek, nem szülnek. Az emberiség történetében ez annyira újdonságnak számít, hogy még az a nyelv sem igazán létezik, ami alapján az ember meghozhatja ezt a döntést. A könyv megírásának éppen ezért az volt a legnehezebb része, hogy miként lehet egyáltalán feltenni ezt a kérdést. Azt nem tudom, miért nem foglalkozik több könyv ezzel a témával, de úgy képzelem, a jövőben fognak.
„Vajon azért akarok gyereket, hogy olyan fajta (normális) nőnek mutassam magamat, aki gyereket akar és végül szül is egyet?” – teszi fel a kérdést a könyved főszereplője. Hogy látod, milyen a társadalmi megítélése ma annak, ha valaki nőként nem szül gyereket és felvállalja, hogy nem is akar? Te milyen reakciókat kaptál erre a könyvre?
Nagyon sok ember hálás volt a könyvért, szerintem sokakban megmozdított valamit. Voltak viszont olyan női kritikusok Amerikában, akik nagyon nem szerették. Azt írták, nem kellett volna ennyi időt töltenem azzal, hogy erről a témáról írok. Valószínűleg azok számára, akik még nem gondolkodtak el ezen a kérdésen, zavaró lehet a szembesülés, hogy mennyire sok mindent kell végiggondolni ezzel kapcsolatban. Ha valaki még nem adott magának engedélyt arra, hogy egyáltalán feltegye azt a kérdést, hogy ő szeretne-e gyereket vagy sem, akkor kiborító lehet, hogy másvalaki ezt megengedi magának.
Mit gondolsz, generációs dolog, hogy ez a döntés ma ilyen súllyal nehezedik a nők vállára?
Szerintem igen, és a környezet is sokat hozzátesz ahhoz, hogy egyre inkább ésszerű döntésnek tűnik átgondolni a gyerekvállalást. A korábbi nemzedékek önzőnek bélyegezték azokat, akik nem akartak szülni, mostanában viszont ez a hozzáállás kezd átfordulni. Sokan már úgy érzik, meg kell indokolniuk, miért hoznak gyereket erre a világra, aminek a klímaváltozás miatt bizonytalanná vált a jövője.
Azt is írod egy helyen, hogy egy nővel mindig azt éreztetik, hogy bűnös, bárhogyan is dönt. A női létezéshez szerinted szükségszerűen hozzátartozik a szégyen?
Elég csak a Bibliát elővenni és megnézni Évát, akit az emberiség bűnbeeséséért hibáztatnak. A nőket mindig is bűnösként ábrázolták.
Bármit is tesznek a nők, mindig nőként és nem egyénként ítélik meg őket.
Hogyha nem vállalsz gyereket, azt is a nőiségeddel hozzák összefüggésbe, nem az egyéni döntéseddel. Közben ez a probléma a férfiakat nem érinti.
Ha jól tudom, a Változások könyvét eredetileg nem regénynek, hanem non-fictionnek szántad. Sokáig gyűjtöttél anyagokat hozzá, aztán végül mégis a saját nézőpontodból indultál ki. Miért döntöttél így?
Először egy olyan ismeretterjesztő könyvet akartam írni, amiben interjúk vannak. Ezekben nők beszéltek volna a saját tapasztalataikról. Aztán rájöttem, hogy ezt a könyvet csak úgy lehet megírni, ha egy emberről szól, mert az egyéni nézőpont az, ahol ez a kérdés a legbonyolultabban merül fel. Így sokkal mélyebb érzelmek felmutatására volt lehetőség, éreztem, hogy ebből erősebbet lehet kihozni. Végül arról írtam, hogy milyen nehéz az embernek feltennie magának ezt a kérdést, és hogyan függ össze ez a probléma mindennel az életedben. Hogy ez a történet aztán közel került az én életemhez, annak csak annyi az oka, hogy a legtöbb információval a saját életemről rendelkezem.
Szakirodalom helyett végül internetes kommenteket olvastál a könyv megírásakor. Ezek közelebb vittek az anyaság és a nem-anyaság társadalmi megítélésének megértéséhez?
Szerettem volna megnézni, hogy az embereknek milyen negatív véleményeik vannak a gyermektelen nőkről, mert ezeket senki se mondja a szemünkbe, az interneten viszont sokkal nyíltabban le merik ezeket írni. Én egy elég liberális országban élek, itt az élet minden formája okénak számít. De szerettem volna emlékeztetni magam, hogy ez azért mégsem teljesen így van.
Még mindig nehéz a nőknek úgy dönteni, hogy nem vállalnak gyereket, mert még mindig nagyon durva és ítélkező vélemények keringenek a gyermektelen nőkkel kapcsolatban.
Szóval csak emlékeztettem magam arra, hogy mi a valóság, mik azok a dolgok, amik benne vannak a levegőben, ha ez a téma szóba kerül.
Egy játékos írói húzással azzal egészítetted ki a gyerekvállalás kérdésének vizsgálatát, hogy bevitted a könyvedbe a három pénzérme feldobásának ősi módszerét. Hogyan formálták ezek a valós pénzfeldobások a könyvet és az életedet?
Szerintem nagyon hasznosak voltak, mert annyira könnyű mindig ugyanazokat a gondolatokat körbejárni. Az érmék arra késztették az elbeszélőmet és persze engem is, hogy más irányokba is elinduljak. Néha nagyon megleptek, de ezzel arra motiváltak, hogy új utakat keressek, kicsit úgy, mint a sors, amit nem tudsz kontrollálni. Néha észre sem vesszük, hogy az útvonalakon, amiket éppen bejárunk, már egyszer végigmentünk, mert ezek a saját meggyőződéseinket követik. Az érmék viszont mélyebb és mélyebb területek felé lökték a főszereplőt, mert nem engedték, hogy a saját gondolatainak sémáit kövesse, hanem más irányokba indították el őt. Mindez igaz az életre is, vannak saját elképzeléseink róla, de az élet maga is ad válaszokat, amikre aztán nekünk is reagálni kell. Azt szerettem volna, ha a könyvben ez egyfajta párbeszéddé alakul, mert az élet is egyfajta dialógus.
Mit gondolsz, hol van a férfi, az apa helye ebben a párbeszédben, a gyerekvállalás kérdésének eldöntésében? Általános jelenség, hogy csak a nőket nyomasztják ezzel a témával, míg a férfiakat nem, holott rajtuk is múlik, róluk is szól a gyerekvállalás. A te főhősödnek miért egyedül kell döntenie?
Az érmék nem helyettesítik a férfi szerepét a párbeszédben. Tényleg azt szerettem volna, hogy a főhős párja, Miles ne legyen része ennek a döntésnek, mert azt akartam, hogy ez egy filozofikus könyv legyen, és a filozófiai hagyománynak része, hogy valaki egymagában gondol végig valamit. Ezért nem akartam, hogy egy pár döntse el, hogy akarnak-e gyereket vagy sem.
Azt szerettem volna, hogy a főszereplőm nézzen mélyen magába. És azt is meg akartam mutatni, hogy ezzel a kérdéssel mennyire egyedül tud maradni az ember, hogy a nőknek mennyire végérvényesen kell döntenie.
A Változások könyve engem többek közt azzal szembesített, hogy iszonyúan hiányzik a filozófiatörténetből a női nézőpont. Pedig azok az egzisztenciális kérdések, amiket felteszel a könyvben, például a nők időtapasztalatával kapcsolatban, öröktől fogva létező problémák. Mit gondolsz, máshogy alakult volna a filozófia, ha a nők is hozzászólhattak volna?
Albert Camus annak idején azt mondta, hogy csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Szerintem, ha nő lett volna, azt mondta volna, hogy a filozófia központi kérdése, hogy adjunk-e életet vagy sem. Ami valóban olyan kérdés, amit mindenkinek meg kell válaszolnia. Bár azt tanultuk, hogy a gyerekvállalás nem a gondolatainkról, hanem a testünkről szól, nagyon sok mindent végig kell gondolni ezzel a döntéssel kapcsolatban. Mert nem csak biológiai, hanem intellektuális teremtmények is vagyunk.
A könyv egyik fő témája az idő, vagyis az „idő lelke”. Nagyon izgalmasan jelenik meg az a téma, hogy a női létezés hogyan kapcsolódik össze az idővel. Mit gondolsz, mi a fő különbség a nők és a férfiak időérzékelése közt?
Az egyik része ennek a témának a menstruációs ciklus és azok a hormonális változások, amelyek ezzel összekapcsolódnak. Ez az időt sokkal ciklikusabbá teszi a nők számára. Minden hónapban végigmegyünk egy hormonális utazáson, ami a létezés tapasztalatát nagyon erősen befolyásolja. Mi fent és lent vagyunk, miközben a férfiak számára a dolgok állandók. Ők nem tapasztalják ilyenformán a hónapok múlását. Szerintem ez megváltoztatja azt is, hogyan érzékeled azt, ahogy a világ része vagy. Nőként jobban érzed, hogy az idő részese vagy, mivel hormonális szinten tapasztalod meg. A gyereknemzés tekintetében is más az időtapasztalat. Míg egy férfinak akár hatvanéves korában is lehet gyereke, addig a nőnek ez egy sürgető kérdés. Egy férfi éppen ezért nem is írhatta volna meg ezt a könyvet, mert számukra nem létezik ez a sürgetés. A nők egy bizonyos kor után nem tudnak biológiai szülővé válni, és ez ráadásul elég korai kor. Az ember a negyvenes éveiben még mindig elég fiatal, még sok van hátra az életéből. De az a rész, ami képes az utódnemzésre, meghal benne, ezért a nők kénytelenek szembenézni ezzel a kérdéssel, mielőtt ez megtörténik. Ugyanakkor nem hiszem, hogy ez rossz dolog, bizonyos szempontból még jó is, mert így rá vagy kényszerítve, hogy tényleg átgondold az életed, és sokkal elkötelezettebben haladj tovább.
Szerintem az, hogy kénytelenek vagyunk végiggondolni ezeket a kérdéseket, lehetővé teszi számunkra, hogy mélyebben kapcsolódjunk a saját életünkhöz.
A menstruációs ciklus a könyv egyik kiemelt témája, olyannyira, hogy egy idő után a fejezetcímek is a ciklus alakulását kezdik követni. A menstruáció ma már elvileg nem tabu, arról a részéről mégis kevés szó esik, hogy ez hogyan hat ki a nők lelkiállapotára. Szerinted hogyan lehetne megváltoztatni az ezzel kapcsolatos társadalmi párbeszédet?
Szerintem jó okunk van rá, hogy erről nem beszélünk, mert ez olyasmi, ami bármikor felhasználható ellenünk. Sokszor bélyegzik őrültnek a nőket emiatt a tapasztalatuk miatt, szóval megértem, miért nem hangsúlyozzuk ezt jobban. Másrészről viszont, ha erről nem beszélünk, akkor figyelmen kívül hagyjuk a tényt, hogy a hangulatingadozások nagyon sok nő számára megváltoztatják az élet alapvető tapasztalatait. Pedig ez puszta biológia, nincs mit szégyellni benne, és vannak olyan dolgok, amikben még hasznos is lehet. Például, hogy a saját életedre több nézőpontból is rá tudsz tekinteni. Láthatod a legsötétebb megvilágításban és a legreménytelibb, legfényesebb voltában is.
Ebben a többnézőpontúságban van egyfajta gazdagság, persze csak ha ezt nem fordítják a nők ellen. Csak azért tűnik úgy, hogy ez nem jó dolog, mert még mindig a férfi nézőpont az alap.
De ha a nők világlátása lenne a sztenderd, akkor úgy gondolnánk, hogy a férfiak vakok, amiért nem tapasztalják meg ezt a sok perspektívát.
Neked hogyan változtatta meg ez a könyv megírása az önmagaddal való kapcsolatodat?
Büszke vagyok magamra és boldog vagyok, hogy végig tudtam gondolni ezeket a kérdéseket és meg tudtam birkózni velük. Megtanítottam magamnak, hogyan tudok ilyen jellegű kérdések mélyére menni és előrébb is tudtam lépni azáltal, hogy átgondoltam ezeket. Erősen tartottam tőle, hogy nem fogok tudni igazán elmélyedni ebben a témában, hogy csak hagyni fogom, hogy az élet megtörténjen velem, anélkül, hogy részt vennék benne.
Ezt tényleg nem akartam, nem szerettem volna olyan életet élni, amiben nem vállalok részt tudatosan. És féltem, hogy a gyerekvállalás olyan terület, ahol elkövethetem ezt a hibát, mert annyira nehéz volt szembenézni vele.
Szóval úgy érzem ennek a könyvnek a megírása egy ajándék volt, amit magamnak adtam, és ami az életem végéig elkísér majd. Ez az ajándék a tudat, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, hogy meghoztam a legjobb döntést, amit meg tudtam hozni.
„Megfontolva gyereket vállalni és kétkedve nem vállalni két egyenlő élet” – ez az egyik konklúziója a könyvednek. Ezzel ma is egyet tudsz érteni?
Most azt gondolom, hogy az ember lehet boldog akkor is, ha van gyereke és akkor is, ha nincs. Lehetséges boldognak és teljesnek lenni mindkét életben. Csak azt akartam megmutatni ezzel a könyvvel, hogy megéri ezt a kérdést végiggondolni és jogunk is van ezen gondolkodni. A lényeg az utóbbi, hogy jogunk van ahhoz, hogy az életünket komolyan vegyük. Amikor írtam a könyvet, az a dilemma mozgatott, hogy legyen-e gyerekem vagy sem. Ma már nem hiszem, hogy ez annyira fontos.
Az számít, hogy milyen a kapcsolatod a saját életeddel. Mindegy, hogy van-e gyereked vagy nincs, a lényeg, hogy úgy érezd, az életed a sajátod, nem csak egy élet, amit osztottak neked. Szerintem ez a boldogság kulcsa.
