Popper Péter az előző generáció “sztárpszichológusa” volt, mégis most, 11 évvel a halála után is gyakran találkozunk a nevével, a szakmában és a szakmán kívül is – sőt, szerintem utóbbi esetben gyakrabban. A híres klinikai gyermek-szakpszichológus, pszichoterapeuta, egyetemi tanár és író emlékét és gondolatait a népszerű Nyitott Akadémia előadásokat is szervező Kulcslyuk Kiadó tartja életben. Az emlékőrzés egyik fontos eleme a tavaly év végén megjelent Hogyan választunk magunknak sorsot? című könyv; utóbbi olyan előadások anyagait tartalmazza, amelyek korábban még sohasem jelentek meg nyomtatásban. E szövegek mellett a korábbi Lélegrágcsálók című könyv “kimaradt jelenetei” is helyet kaptak az új kötetben.
Mindannak ellenére, hogy én is sok helyről hallottam a nevét és a mai napig hetente belefutok egy-egy stockfotóra írt idézetébe, szerintem ez volt az első könyve, amelyet úgy olvastam végig, ahogy azt kell. A kötet, bár minden tiszteletem, de vegyes reakciókat váltott ki belőlem. Ez valószínűleg a következő két szemponton túl is sok mindennek betudható, és egyáltalán nem baj, mégis fontos végiggondolni egyrészt az előző generációs, másrészt az idézetes kérdést is. A könyvben sok helyen éreztem annak a jelét, hogy
Popper egy nagyon más világban élt és dolgozott,
és így is vélekedett arról a világról – amit valószínűleg az én 2021-es és huszonöt éves fejem ugyan meg tud érteni, de elfogadni talán már kevésbé. A másik fontos felismerés pedig, hogy mennyire nem tudhatok semmit valakiről, akinek a nevével – de még a gondolataival is – nap mint nap találkozom. Világos emlékeztető arról, hogy ne töredékekből és mások megszűrt tapasztalataiból alkossak meg magamban egy embert, hanem menjek utána és ismerjem meg őt “közvetlenül”.
A teljes történethez hozzátartozik, hogy én is telejelöltem post it-ekkel és aláhúzássokal a könyvet – és ez csak részben történt azért, hogy aztán később ehhez a cikkhez felhasználjam őket. Volt olyan is, amit szűkösebb időkben majd én is ráírhatok a saját képzeletbeli stockfotómra és visszaolvasgathatom. Irodalomterapeutaként amúgy is mindig azt hajtogatom, hogy a negatív olvasmányélmény is terápiás. Ez az olvasmány nem volt negatív, még ha néha nem is értettem vele egyet. És valóban, amikor olyan részt olvastam, ami felbosszantott, arról itthon nagyon érdekes vitákat és beszélgetéseket lehetett folytatni.
A vallás, a jóslás és a hagyományok lélektana
Az első fejezet címe A kételkedő hite, ami jól felvezeti, hogy hányféle módon és hányféle meggyőződésből gondolkodhatunk végzetről, sorsról, szabad akaratról. Mert valamilyen formában mind ezt tesszük néha: vagy hiszünk, vagy kételkedünk, de mindenképp viszonyulunk.
A mai napig a vallásetika egyik alapkérdésének tekinthetjük a teremtés és a szabad akarat egymáshoz való viszonyát, és így a személyes felelősség és az életünk felett gyakorolt kontroll kérdését is. “Az ember egyrészt Istennek a kreatúrája, amikor valami disznóságot csinál, mégis felelősségre vonatik általa, aki őt ilyenné teremtette? Ugyanis, ha szabad az ember, akkor felelős önmagáért, és bűnösnek lehet nyilvánítani. Ha viszont nem szabad, hanem meghatározott az isteni akarat vagy bármilyen transzcendens erő által, akkor nem lehet felelősségre vonni.” Hasonló problémákkal foglalkozik sok filozófiai irányzat, közülük is kiemelkedik az egzisztencialista filozófia, amire egyébként a manapság – minden bizonnyal a híres pszichológus, Irvin D. Yalom igen meghatározó hatására is – egyre népszerűbb egzisztenciális pszichoterápiás nézet is támaszkodik. Az egzisztencialista szemlélet az emberi döntések, választások, és az azokért való felelősségvállalás szerepét hangsúlyozza.
Ha a történetünk előre meghatározott voltáról gondolkodunk, jogosan jutnak eszünkbe a különböző asztrológiai és spirituális nézetek, módszerek is. Popper is említi őket, a könyv során többször is, hol élesen kritizálva, hol megértőbben belehelyezkedve egy-egy szemléletbe vagy gyakorlatba. A jóslást és a jövőnk iránt mutatott kíváncsiságunkat – annak erejét – például úgy magyarázza, hogy azt igazából nem vesszük készpénznek, egy kicsit viszont azért hiszünk benne. Valójában nem akarjuk tudni, mi vár ránk, főleg azt nem, hogy milyen szörnyűségek – legalábbis akkor, ha az totálisan megváltoztathatatlan. A kicsit hinni viszont egyensúlyozni tud az elkerülhetetlenség és az alakíthatóság között. “A jóslás lélektana, hogy az emberek nem hiszik el teljesen, amit a jövendőmondó állít, hanem azt hiszik, hogy az egy igen nagy valószínűség, amin fokozott odafigyeléssel, ügyességgel mégiscsak módosíthatnak – a javukra persze. A jóslás tehát csak egy lehetőség, ami könnyíti az életet, vagyis az ereje abban van, hogy senki sem hiszi el teljesen, csak egy kicsit.” Ez érthetővé teszi azt is, miért tudnám különösebb probléma nélkül magamra vonatkoztatva is elhinni bármelyik csillagjegy heti horoszkópját a sajátomon kívül: kellően keveset mond, mégis valamit, és ez a kicsi, konkrétumok nélküli valami olyan, mint az eszes lány, aki hozott is meg nem is.
Popper kiemel még egy fontos elemet, amely tudatos, vagy még gyakrabban tudattalan módon meghatározza a viselkedésünket és a módot, ahogyan az életünket éljük. Ez pedig
a hagyományok és a generációkról generációkra kialakuló szokások eleme.
Egy Harris nevű amerikai pszichológusra hivatkozva azt mondja, “minden család múltjában vannak történések, események, cselekvések, amelyek ritualizálódnak az évek folyamán. Valaha volt értelmük, de lett belőlük egy rítus”. Popper itt elsősorban viselkedéses mechanizmusokra gondol, de a témával kapcsolatban eszünkbe juthat a szintén nagy érdeklődést keltő transzgenerációs pszichológia irányzata is.
Női sikerek, férfi sikerek
Ez volt az egyik rész, aminél két kérdőjelet írtam a post it-emre. A siker keresztútján című fejezetet azzal indítja, hogy nincsenek lelkesítő gondolatai a kérdéssel kapcsolatban – ez eddig jó is, és később kifejti: a sikerhez nincs univerzális recept, sem garancia, sem egyezség, hogy kinek mit jelent. Felhívja a figyelmet arra, hogy
a sikerre törekvés és motiváció mellett a kudarcok megtapasztalására és elviselésére is meg kellene tanítani a gyerekeket,
megidézve Méreit is, nem kell mindig jól járni. Kiemeli azt is, hogy “minden, ami lényeges, a csendben történik, és nem a lármában, a zajban”. Vagyis hogy a siker és előrehaladás kétségbeesett és állandó hajszolása közben épp, hogy nem fogjuk észrevenni a velünk történő lényeges dolgokat. Ezek mind észszerű, egyszerre illúziókat romboló, ugyanakkor felszabadító gondolatok. Logikusak és hasznosak.
De visszatérve arra, hogy kinek mit jelent a siker, Popper Péter hosszan részletezi azt az állítást, hogy “más egy sikeres nő produktuma, mint egy sikeres férfié”. Az áthallásokat az olvasóra bízom, a magam részéről maradok a könyv állításainál. Popper szerint a férfiakra jellemzőbb lelkileg a becsvágy és a sikeréhség, és így számukra az elsődleges sikerfaktor a hatalom. Ha ez valamilyen oknál fogva nem elérhető a számukra, akkor “lejjebb adják az igényüket”, és a karrier irányába fordulnak. Ha a társadalmi pozíciószerzés sem sikerül, akkor még egyet lejjebb lépve pénzkeresésre adják a fejüket. Ha a magas jövedelmet sem érik el, akkor ők lesznek “a család ezermesterei”. És ha már lombfűrésszel sem tudnak a papagájnak kalitkát eszkábálni (ez az eredeti példa), akkor ott a vég, és azzal már nem tudnak mit kezdeni: “akkor elkezd inni, elkezdi kábítani magát, vagyis a sikertelenségre úgy válaszol, hogy nem akar tudomást venni róla”.
Ezzel szemben a nők: “Biológiai alkotóképességüknél, biológiai kreativitásuknál” fogva képesek egy másik embert a világba juttatni, és ha ilyet tudnak, mi más elégítené ki az ő sikervágyukat. “Még csak nem is kell feltétlenül szülniük, de a lehetőség, hogy képesek életre segíteni egy másik embert, rettenetesen fontos, és a sikert illetően inkább erre a biológiai kreativitásra tolódik el a hangsúly.” Popper a nők esetében az abszolút sikertől a totális kudarcig vezető utat nem vezeti le olyan részletesen, mint azt a férfiaknál tette, csupán elintézi ennyivel: “ha valakit a sors megfoszt a női sikertől, akkor rendszerint férfias sajátosságokat vesz fel, a férfiak pedig feminizálódnak, amikor meg vannak fosztva a férfias siker lehetőségétől”. Azt mondja, hogy a nőknek van valamilyük, ami a férfiaknak nincs, de ez a valami tulajdonképpen csak eggyel több lépcsőfok, ahonnan indulunk, és ahonnan indulnunk kell az igények lejjebb adásában. Hosszabb úton mehetünk lefelé! Ezt még megtoldja azzal, hogy a férfi impotencia “női megfelelője” nem a frigiditás (az ezzel foglalkozó szakemberek egyébként a szó pejoratív értelmezése miatt igyekeznek kerülni is ezt a kifejezést, helyette hipoaktív, azaz csökkent szexuális vágy zavarának nevezik), hanem a meddőség: “Ha egy férfi impotens, az borzasztó önértékelési zavarokat képes gerjeszteni. [...] Ha azonban egy nő frigid, ilyen reakciókat nem látunk. Ők egész jól megvannak a frigiditásukkal. Olyan vidáman tudják mondani, hogy doktor úr, számomra semmit nem jelent a szex, de hát a férjem kedvéért… Ha viszont nem képesek szülni, akkor ugyanolyan tüneteket produkálnak, mint az impotens férfiak: súlyos önértékelési válságba kerülnek, nem érzik magukat teljes embernek.” (Ugyanúgy több szakmai forrás emeli ki a komplexusok, az önértékelési zavarok, a szorongásos és depresszív tünetek jelenlétét a csökkent szexuális vággyal élő nők esetében.)
Sorsválasztás, karma és sakk
A kötet címadó fejezetében
Popper érdekes párhuzamot von a sakk és az életünket irányító erők között:
“A sakkot azért iktatták be a karmikus beavatások sorába, hogy az ember élményszerűen megtapasztalhassa: minden helyzet, amelybe belekerül, az ő alkotása. Ő a sorsa alakítója, ő dönt a saját lépéseiről, cselekedeteiről, ezt semmilyen erő – se égi, se földi, se pokolbeli – nem befolyásolja. Nincs determinálva sem üdvözülésre, sem kárhozatra, hanem tőle függ, melyik jut osztályrészéül. A saját helyzetfelismerésén és választásain múlik, hogy győz-e vagy veszít a sötétség és a világosság erőinek összecsapásában. Ez a karma lényege, amit Indiában a mai napig nagyon komolyan vesznek.” A sakkbeavatás lélektani hatásairól szóló elemzések alapján szerinte a játék természetéből három fontos dolgot tanulhatunk meg. Az első, hogy a siker érdekében érzelmeinket tudati kontroll alá kell tudnunk rendelni: “Dühöngve, szorongva, félve, érzelmileg felhangolt állapotban ugyanis nem lehet sakkozni. Pontosabban: győzni nem lehet. Akinek a lépéseit, vagyis a cselekedeteit dühök vagy rajongások határozzák meg, akit valamilyen szenvedély vagy fanatizmus sodor el, az veszíteni fog.” A második, hogy a jól éléshez jól kell tudni figyelni. “Aki rosszul figyel, az rosszul sakkozik, vagyis rosszul él. Keleten ezt úgy mondják, hogy egyhegyűvé kell válnia a figyelemnek. Ha eszel, egyél, és ne olvass közben újságot. Ha alszol, aludj, és ne menjen a háttérben a tévé. Ha valakivel beszélsz, rá figyelj, és közben ne telefonálj.”
A sakk analógiájánál maradva, ha nem figyelünk jól, az ellenfelek – a való életben mondhatjuk, hogy minden más, az életünkre ható tényező, ami nem mi vagyunk – tévutakra csalhatnak, és nagy bajba kerülünk. De ennyire nagy szavak nélkül is érthető, hogy a saját kontroll alatt tartott és kiegyensúlyozott életvezetéshez elengedhetetlen a figyelem,
a koncentrált figyelem.
A multitasking már nagyon nem divat, és még káros is. A harmadik fontos tulajdonság, ami ugyanúgy fontos a boldogulásunk érdekében, mint a sakkban, a nagyon jó memória. “Ez a beavatás tehát ránevelte az embert, hogy ismerje fel az analóg helyzeteket, és ha egyszer már valamiről negatív visszajelzést kapott, legközelebb ne viselkedjen ugyanúgy. Ahhoz, hogy valaki jól sakkozzon, és jól éljen, emlékeznie kell azokra a szituációkra, amelyek a múltban már előálltak, és azok konzekvenciáira is.” Végül, negyedik tanulságnak azt érthetjük meg a játékból, hogy a már megtett lépést nem lehet visszavonni. “Ez a megtörténtek vállalása: ha már léptél és cselekedtél, akkor nem lehet azt mondani, hogy az nem érvényes.”
