Ugyan nem praktizálok régóta, de én speciel például még egyszer sem tettem fel ezt a kérdést. És ha jól emlékszem, a könyvben sem hangzik el. Viszont elhangzik egy csomó olyan dolog, ami miatt - hiába csak e cikk megírása érdekében kezdtem el olvasni - mondhatni, hogy a saját irodalomterápiás regényem is lett. Olvasás közben észrevettem magamon azokat a reakciókat és folyamatokat, amikről elméleti szinten nagyon szépen és összeszedetten tudok beszélni másoknak, és amikben gyakorlati szinten minden nap kísérem a klienseimet. Most meg a saját bőrömön érezhettem, és ez nagyon jól esett, így az év végi szokásos elfáradás közben különösen. Határozottan tanultam belőle; arról, hogy hogyan kell pszichológusnak, és hogyan kell kliensnek lenni. Egyrészt ezért, másrészt, mert a könyv sem kifejezetten szakirodalom (olvass bele ITT), így most valószínűleg személyesebb és mesélősebb beszámoló következik.
Belesni a kulcslyukon
Alapvetően az embereket izgalommal tölti el, ha megleshetnek másokat, és így természetesen a pszichológus szobájába is élvezettel kukkantanának be. Kíváncsiak arra, mi történik ott, tényleg olyan misztikus-e, tényleg a kanapén kell-e feküdni, és emellett mi a bent ülő kliens története? Ez tulajdonképpen kettős kukkolás, egyszerre a terápiába és egyszerre a kliens életébe. Viszont kevesen tudják azt, hogy ezekbe a terekbe maguk a pszichológusok is ritkán látnak be, mármint egymáséba. Hiába vannak szakmai teamek, szupervíziók és esetmegbeszélő csoportok, a pszichológus a szobájában (néhány kivételtől eltekintve) egyedül dolgozik. Ezért sokszor nem is nagyon ismerjük, hogy a másik a sajátjában hogyan viselkedik, milyen határokat szab, hogyan lépi azokat át, hibázik-e, és ha igen, hogyan.
Pszichológusként valószínűleg ezért is érinthetett meg ennyire ez a könyv. Beláthattam egy másik rendelőbe, az ott folyó munkába, és az ott dolgozó szakember gondolataiba, az ő esendőségébe, jó gyakorlataiba, és kevésbé szerencsés pillanataiba. Hiszen például rögtön azzal kezdődik, hogy az egyik ülésen böfög egyet. És még hátravan 450 oldal, szóval sejthetjük, hogy még ettől, egy szakemberi böfögéstől sem dől össze a világ. De ez csak egy, és az egyik legbanálisabb példa arra, hogy a pszichológus is ember és ugyanúgy hibázhat, vagy időnként nyújthat száz százaléknál kevesebbet a magánéletében, a munkájában, bárhol. Mint szakembernek, aki ezeket a kérdéseket állandóan cipeli magával, megnyugtató volt arról olvasni, hogy más is, akár több évnyi praktizálás után is el tud bizonytalanodni, újra meri gondolni a meg- és betanult mintákat, mer bízni az aktuális pillanatban, és ha olyan, tud segítséget kérni. Azon túl, hogy jólesett hasonlóságokat felfedezni,
egy csomó újdonságot is adott,
szemléletmódban és gyakorlati dolgokban egyaránt.
A pszichológus saját praxisa mellett a másik fontos szál az önismereti folyamata és terápiája. Ebben a részben nekem az volt a hangsúlyos olvasat, hogy egy személyben hogyan van jelen a magánszemély és a szakember. Hiába a kliens szerepében lép be a rendelőbe, a beszélgetéseikben (vagy minimum a saját gondolataiban) folyton előjön az, hogy akár mint két kolléga is beszélgethetnének. Ezek a részek más szempontból is fontosak: hogy a pszichológus is jár időnként pszichológushoz (és nem szupervizorhoz). Kioltja azt az amúgy két, egymásnak tök ellentmondó sztereotípiát, hogy az áll pszichológusnak, akinek magának is “baja van”, és hogy a pszichológusnak mindig jól és rendben kell lennie, neki nem lehet baja. Ezeket igazából nem is érdemes most megpróbálni elmagyarázni, mert ha valaki elolvassa a könyvet, mindkettőről megérti, hogy miért nem igaz.
Laikusoknak pedig azért jó, mert mindezt szórakoztatóan meséli el, és nem tudományosan vagy szakzsargon-halmozással közli. Ha szakkifejezéseket használ, azokat is egyszerűen és érthetően, 2-3 mondattal illeszti a történetek közé. Ezzel érezzük a biztos és alapos szakmai háttértudást, mégsincs az az érzésünk, hogy szakkönyvet olvasunk. Sokkal inkább egy történetben érezzük magunkat, ami visz magával, amiben várjuk a folytatást, amiben izgulunk a szereplők döntéseit és jövőjét illetően. De közben saját magunkon is elgondolkodtat. Segíthet eloszlatni félelmeket, amik eddig bennünk a pszichológushoz járáshoz kapcsolódtak. Megismerünk benne egy csomó példát és történetet arról, kik és miért fordulnak pszichológushoz, és így meglátjuk azt is, hogy tulajdonképpen
bárkinek bármikor jöhet egy olyan szakasz az életében, amikor segíteni tud a terápia,
és nem kell ahhoz konkrét traumának vagy diagnózisnak lennie.
Nincs két ugyanolyan terápia
Az egyik fontos gondolat számomra az volt, hogy ugyan vannak a pszichológusi munkának alapfeltételei, keretei és módszertani előírásai, mégsem lesz soha két ugyanolyan terápiás folyamat. Mert ezeket az alapokat mindig módosítani fogja az, amivel a kliens és a terapeuta az adott 50 percre érkezik.
“Újra potyognak a könnyeim, belegondolok abba, milyen lehet Wendellnek itt ülnie mellettem. A pszichológus saját élettörténete határozza meg, mit tesz vagy mond, vagy érez egy kliens mellett; a saját élettapasztalatom befolyásolja, hogyan viselkedem egy adott ülésen egy adott órában. A nem sokkal korábban kapott üzenet, az egyik barátommal folytatott beszélgetés, egy ügyfélszolgálattal folytatott vitám egy számlán szereplő hibás tételről, az időjárás, az éjszakai alvás mennyisége, az álmaim és a kliens története által bennem felidézett emlékek - ezek mind kihatnak arra, ahogyan az adott klienssel viselkedem. Ma más ember vagyok, mint aki a Pasi mellett voltam. Amikor a fiam csecsemő volt, más ember voltam, mint most az ülésen, például Wendell irodájában. És ő is más ezen az ülésen, mint máskor, hiszen vele is történtek dolgok. Talán a könnyeim felidéznek benne valamilyen fájdalmat, ezért neki is nehezére esik itt ülni. Ő ugyanolyan titokzatos számomra, mint én az ő számára, mégis itt vagyunk, egyesítjük erőinket, hogy kiderítsük, hogy jutottam ide.”
Se nem szak, se nem pop
Ennek a könyvnek valószínűleg sikerült belőnie egy olyan arany középutat, ami valóban fontos szerepet játszik abban, hogy a pszichológiát közelebb hozzuk az emberekhez. Nem egy érthetetlen nyelven írt tanulmány, ami csak még inkább az ismeretlen halmazba és a távoli elefántcsonttoronyba helyezi a pszichológusokat, de nem is egy agyonhasznált populáris ábrázolás, ahol azokat a kliséket erősítik, amiket éppen, hogy el kellene már engednünk. Úgy tanulunk belőle, hogy valószínűleg nem tanulási céllal vettük le a polcról, vagy ha azért tettük, akkor pedig nem ununk rá, ahogy az könnyen megesik egy tankönyvvel, hanem még szórakozni is tudunk olvasás közben. Végig hiteles marad, hiszen a szerző végzett terapeuta és a saját történetét írta meg, rengetegszer utal vissza a tanulmányaira vagy korábbi tapasztalataira, és az információs részeket is jókor, jó helyen és jól illeszti be az amúgy gyorsan olvasható és pörgős történetbe.
Feltételezem, hogy a belőle készülő sorozat még népszerűbb lesz, már csak a Terápiából kiindulva is. Ezután csak az marad kérdés, hogy ha mindenkit ennyire érdekel a pszichológus munkája, akkor miért van az, hogy
még mindig nagyon kevés azoknak a száma, akik hajlandóak el is menni egyhez.
