Zachary Ezra Rawlins egy átlagos egyetemista, akinek fő kutatási területe a videójátékok történetmesélési technikája, szabadidejében pedig szívesen és sokat olvas. Néhány társával együtt a történetek megszállottja. Ám valószínűleg ő maga sem számított arra, hogy saját történetét látja majd megelevenedni egy könyv lapjain. Egy könyvtárban ugyanis olyan titokzatos könyv akad a kezébe, ami nincs benne a nyilvántartásban, és a furcsa, varázslatos sztorik mellett Zachary felismeri egyik saját meghatározó gyermekkori élményét is. Korábban talált egy falra festett ajtót, amin nem mert belépni. Miután leírva is látta a történetét, úgy dönt, felfedező útra indul, hogy kiderítse, mit szalasztott el annak idején és mi is valójában az Édes bánatok című könyv.
“– Maga hisz a varázslatban, Miss Hawkins?
– Mire gondol? Az Arthur C. Clarke-féle „a megfelelően fejlett technológiát nem lehet megkülönböztetni a varázslattól” humbugra vagy az igazi varázslatra?
– Hisz a titokzatosban, a fantasztikusban, a valószerűtlenben vagy a lehetetlenben? Hisz abban, hogy mindaz, amiket mások álomnak vagy képzelődésnek tartanak, valóban léteznek? Hisz a mesékben?”
A Csillagtalan tenger azoknak fogja a legnagyobb élményt nyújtani, akik az önmagukért való történetek rajongói. Morgenstern ugyanis nem kisebbet vállalt új könyvében, minthogy
megalkosson egy posztmodern intertextuális mítoszt a történetmesélésről és annak fontosságáról.
Teszi mindezt rengeteg szövegközi, vagy éppen az olvasóval összekacsintó utalással az elmúlt évek népszerű és egészen széles körű popkulturális termésére, valamint klasszikus mesékre, mondákra alapozva. A Bosnyák Edit érzékletes fordításában megjelenő prózában előtérbe kerülnek a minden (de tényleg minden!) részletre kitérő, költőien atmoszférikus leírások és a gyakran céltalannak tűnő szimbólumhalmozások. Ezzel együtt sajnos olybá tűnik, hogy pont az az elem szorult némileg háttérbe, amiről el akar mondani valamit: a történetmesélés.
Zachary amellett, hogy egy sokak által könnyen azonosulható, igazi geek karakter, meglehetősen passzív is a saját történetében. Menet közben valahogy eltűnnek előle a célok, sodródik a történet folyamával, ami időnként nehezen követhetővé teszi a videójátékos narratívákra is hasonlító utazását. A szerelmi szál felbukkanása és kiteljesedése is légből kapottnak, elsietettnek, megalapozatlannak hat. Mint ahogy a fő történetszál mellé csatlakozó kisebb sztorik is látszólag minden kohézió nélkül, fragmentumokban kerülnek a nagy egészbe, így széttördelve a szöveg ritmusát is. A némileg önreflexívvé váló végjáték felé közeledve azonban elkezd tisztulni a kép, összébb érnek az addig szerteágazó töredékek, hogy végül mindenki a maga tanulságait vonhassa le. Akik tehát szeretnek elmerülni a keresztutalásokban, a szimbólumokban, a szentimentalitás, érzelmes, gyakran álomszerű és költői leírásokban, azok könnyen új kedvencet köszönthetnek majd Erin Morgenstern könyvében.
“Nem minden történet szólít meg mindenkit, de valahol, valamikor mindenki talál olyat, amelyik megszólítja, ilyen vagy olyan formában.”
A Csillagtalan tenger minden bizonnyal megosztó lesz: élvezete ugyanis meghatározó mértékben függ a szubjektív befogadói és olvasói attitűdtől. Morgenstern nagyon kevés objektív mércével is értelmezhető fogódzót ad az olvasó kezébe. Ezzel egyszerre nyitva is hagyja művét a szabad, személyes interpretációk előtt, ugyanakkor a hagyományosabb mederben csordogáló fantasyk hívei könnyen belefulladhatnak a költőien mézédes jelzőkkel tarkított leírások tengerébe.