Zachary Ezra Rawlins egy nap rejtélyes könyvet talál az egyetemi könyvtárban. A szerelmes rabokról, kulcsgyűjtőkről és névtelen őrzőkről szóló történetek olvasása során ugyanis felfedez valami furcsát: a lapok egyszer csak a saját gyermekkorát kezdik el leírni hihetetlen pontossággal.
Miközben értetlenül áll a megmagyarázhatatlan jelenség előtt, és kétségbeesetten igyekszik rájönni, hogyan örökítették meg az élete történetét, Zachary rábukkan néhány nyomra - egy méhre, egy kulcsra és egy kardra -, amelyek elvezetik egy titkos New York-i klub álarcosbáljába. Nem sokkal később pedig egy régi könyvtárban találja magát, amely mélyen a föld alatt rejtőzik, és igazi csodákat rejt.
Erin Morgenstern: Csillagtalan tenger (részlet)
ÉDES BÁNATOK
Egyszer, valamikor régen…
Van egy kalóz a pincében.
(A kalóz egy hasonlat, ugyanakkor egy személy is.)
(A pincét, jogosan, börtönnek is lehet tekinteni.)
A kalózt a legkülönbözőbb kalóztettekért helyezték ide, amelyek mások szemében bűncselekménynek minősülnek, és az efféle dolgokban ők döntenek.
Valaki azt javasolta, hogy hajítsák el a kulcsot, de ott lóg a közelben egy falba vert kampón, egy megfakult karikán.
(Annyira közel van, hogy látszik a rács mögül. Ez arra emlékezteti a rabot, hogy szinte karnyújtásnyira van tőle a szabadság, de nem szerezheti vissza. Azok, akik a rács kulcs felőli oldalán jönnek-mennek, már nem emlékeznek erre. Megfeledkeztek a gondos pszichológiai tervezésről, amely megszokássá és kényelemmé kopott.)
(A kalóz rájön erre, de nem fűz hozzá megjegyzést.)
A börtönőr az ajtó mellett ül egy széken, rongyosra olvasott krimisorozatokat búj, és azt kívánja, bárcsak a saját maga idealizált, képzeletbeli változata lenne. Azon töpreng, hogy vajon a kalózokat és a tolvajokat csak a hajó és a kalap különbözteti-e meg egymástól.
Egy idő után leváltja egy másik őr. A kalóz nem tud rájönni, mi a pontos időbeosztásuk, mert a pincebörtönben nincs óra, és a tenger, amely a köfalak mögött a partot nyaldossa, úgy morajlik, hogy elnyomja a reggeli és az esti harangszót.
Ez a börtönőr alacsonyabb, és nem olvas. Ő kizárólag önmaga akar lenni, nincs elég fantáziája ahhoz, hogy más személyiségek keljenek életre lelki szemei előtt, ezért nem képes együttérezni a rács mögött ülő férfival sem, pedig rajtuk kívül csak egy egér neszez a helyiségben. Amikor nem alszik, komoly figyelmet szentel a kalóz a cipőjének. (Többnyire alszik.)
Az őrségváltás után három órával bejön egy lány.
Egy vizeskancsót hoz, és néhány szelet kenyeret egy tányéron. Miközben leteszi őket a kalóz cellája elé, annyira remeg a keze, hogy kilöttyen a víz. Azután megfordul, és felszalad a lépcsőn.
A második éjszakán (a kalóz úgy sejti, hogy éjszaka van) a kalóz olyan közel megy a rácshoz, amennyire csak tud, ezért a lány szinte elérhetetlen távolságba dobja le a kenyeret, és majdnem az összes vizet kiönti.
A harmadik éjszakán a kalóz behúzódik a cella hátsó, sötétben úszó végébe, így a víz nagy része megmarad.
A negyedik éjszakán egy másik lány érkezik.
Ez a lány nem ébreszti fel az őrt. Halkan jár a köveken, és a léptei zaját elnyeli az egér motozása és a hullámok zúgása.
Amennyire látja, szemügyre veszi a sötét sarokban kuporgó kalózt, majd csalódottan felsóhajt, leteszi a kenyeret és a kancsót a rács elé. És vár.
A kalóz az árnyékban marad.
Néhány percnyi csönd után, amelyet csak a börtönőr hortyogása tör meg, a lány megfordul és elmegy.
Amikor a kalóz elveszi az ételt, látja, hogy a vízhez bort kevertek.
A következő éjszakán, az ötödiken, amennyiben éjszaka van, a kalóz a rácsnál várja a halk léptű lány érkezését.
A lány csak egy pillanatra torpan meg, amikor meglátja.
A kalóz a szemébe néz, és a lány állja a pillantását.
Kinyújtja a kezét a kancsóért és a kenyérért, de a lány leteszi őket a földre, miközben folyamatosan szemmel tartja a kalózt, és gondosan ügyel rá, hogy még a szoknyája szélét se érhesse el. Bátor, de óvatos. Amikor feláll, alig észrevehetően meghajol és biccent. A mozdulat egy tánc kezdetére emlékezteti a kalózt.
(A tánc kezdetét még a kalózok is felismerik.)
A következő éjszakán a kalóz tisztelettudóan betartja az egy lépés távolságot a rácstól, és a lány egy leheletnyivel közelebb megy hozzá.
Az ezt követő éjszakán a tánc folytatódik. Egy lépés előre, egy hátra, egy oldalra. A legközelebbi éjszakán a kalóz megint kinyújtja a kezét, hogy elvegye a lánytól, amit hozott. A lány ezúttal nem húzódik el, és a kalóz ujjai végigsimítják a kézfejét.
A lány minden éjjel egyre hosszabbra nyújtja a látogatását, de amikor az őr mocorogni kezd, és látszik, hogy mindjárt felébred, azonnal távozik, és hátra sem néz.
A lány két korsó bort hoz, amelyet együtt fogyasztanak el barátságos némaságban. Az őr abbahagyta a horkolást, mélyen és nyugodtan alszik. A kalóz sejti, hogy a lány keze van a dologban. Bátornak, szemérmesnek és okosnak találja.
A lány bizonyos éjszakákon nem csak kenyeret hoz. A köténye zsebei olykor narancsot és szilvát rejtenek, máskor történetekkel teleírt papírokba csomagolja a cukrozott gyömbért.
Bizonyos éjszakákon csak néhány perccel az őrségváltás előtt távozik.
(A nappalos őr újabban a cella közelében felejti a bűnügyi regényeit, mintegy véletlenül.)
Ma este az alacsony őr fel-alá járkál. Megköszörüli a torkát, mintha mondani akarna valamit, de hallgat. Leül a székére, és nyugtalan álomba merül.
A kalóz a lányt várja.
Üres kézzel érkezik.
Ez az utolsó éjszaka.
Az akasztás előtti éjjel. (Az akasztófa csak egy hasonlat, habár elég kézenfekvő.) A kalóz tudja, hogy nem lesz következő éjszaka, ez az utolsó előtti őrségváltás. A lány a hátralévő órák számát is tudja.
Nem beszélnek róla.
Sohasem beszéltek egymással.
A kalóz megforgatja az ujjai között a lány hajtincsét.
A lány bedugja a fejét a rácson, az arca beszorul a hűvös fémrudak közé. Közel van, mégis egy világ választja el őket egymástól.
Ahhoz azonban elég közel, hogy a kalóz megcsókolja.
– Mesélj nekem egy történetet! – kéri a lány.
A kalóz engedelmeskedik.
Édes bánatok
Három út létezik. Ez az egyik.
Valahol mélyen, a föld alatt, ahol nincs nap, sem hold, a Csillagtalan Tenger partján, alagutak és szobák labirintusa rejtőzik, amelyek tele vannak történetekkel.
Némelyiket könyvekbe írták, befőttesüvegekbe zárták vagy a falakra festették. Másokat bőrre és rózsaszirmokra róttak. A padlót mesékkel burkolták, és bizonyos részeket kikoptattak belőlük a cipőtalpak. A kristályokba metszett legendák a csillárokat díszítik. A történeteket katalógusba veszik, gondozzák, és nagyra becsülik. A régi történeteket megőrzik, miközben az újak szárba szökkennek körülöttük.
Ez a hely folyamatosan terjeszkedik, mégis meghitt. Nehéz meghatározni a pontos méretét. A termek szobákat vagy galériákat rejtenek, a felfelé és lefelé kanyargó lépcsők falmélyedésekhez és oszlopcsarnokokhoz vezetnek. Mindenütt ajtók sorakoznak, amelyek felfedezésre váró új területekre, új történetekre és új titkokra nyílnak, és minden tele van könyvekkel.
Ez a hely egy szentély a történetmesélők, a történetőrzők és a történetek szerelmesei számára. Krónikák, történetírások és mítoszok között esznek, alszanak és álmodnak. Néhányan órákat vagy napokat töltenek odalent, mielőtt visszatérnek a fenti világba, mások viszont hetekig vagy évekig maradnak, hálófülkében alszanak egyedül vagy másokkal, és olvasással, tanulással, írással, eszmecserével és alkotással töltik az időt a lakótársaik társaságában vagy magányosan.
Azok közül, akik maradnak, csak kevesen választják ezt a helyet, ezt a templomot, amelyet a történeteknek emeltek.
Három út létezik. Ez az egyik.
Ez a szolgálattevők útja.
Azoknak, akik ezt az utat választják, egy teljes holdciklust magányos elmélkedéssel kell tölteniük, mielőtt elkötelezik magukat. Az elmélkedést mindenki csöndes elfoglaltságnak gondolja, de néhányan azok közül, akik hozzájárulnak, hogy bezárják őket egy vastag falú szobába, rájönnek, hogy senki sem hallja őket. Nyugodtan beszélhetnek, kiabálhatnak vagy üvölthetnek, mert ezzel nem szegik meg a szabályokat. Csak azok gondolják csöndes elfoglaltságnak az elmélkedést, akik még sohasem jártak abban a szobában.
Miután az elmélkedés véget ér, lehetőséget kapnak arra, hogy letérjenek az útról. Választhatnak egy másik utat, vagy felhagyhatnak az útkereséssel.
Azok, akik némaságban töltik az elmélkedést, többnyire letérnek az útról, és visszatérnek a felszínre. Hunyorognak a napsütésben. Néha eszükbe jut a lenti világ, amelynek egykor az életüket akarták szentelni, de az emlék olyan homályos, mint az álombéli táj.
Azok, akik üvöltenek, sírnak és jajveszékelnek, azok, akik órákon keresztül magukban beszélnek, többnyire készen állnak arra, hogy felavassák őket, amikor elérkezik az idő.
Ma éjjel, amikor újhold van, és az ajtó nyitva áll, egy fiatal nőre kerül a sor, aki az idő nagy részét énekléssel töltötte. Szégyellős, és nem szokott énekelni, de az elmélkedés első éjszakáján szinte véletlenül rájött, hogy senki sem hallja. Elnevette magát. Egyrészt magán nevetett, másrészt azon, hogy önként bezáratta magát egy luxuscellába, ahol az ágynemű tollból készült, a huzat pedig selyemből. A nevetését úgy verték vissza a kőfalak, mint a víz hullámait.
A szájára szorította a tenyerét, és arra számított, hogy mindjárt bejön valaki, de senki sem érkezett. Megpróbálta felidézni, hogy megtiltották-e neki a beszédet.
Hahózott, de csak a visszhang viszonozta a köszönését.
Beletelt néhány napba, mire összeszedte a bátorságát az énekléshez. Sohasem kedvelte az énekhangját, de a bezártság miatt megszabadult a szégyenérzettől és az elvárásoktól, ezért énekelni kezdett, először halkan, azután hangosan és bátran. Meglepően kellemesnek találta a falakról visszaverődő hangot.
Miután elénekelte az összes dalt, amelyet ismert, újakat írt. Azokban a pillanatokban, amikor nem jutottak eszébe szavak, jól csengő, nem létező szavakat talált ki.
Meglepte, hogy milyen gyorsan telik az idő.
Most kinyílik az ajtó, és belép rajta egy szolgálattevő.
Az egyik kezében egy kulcskarikát tart, amelyen rézkulcsok lógnak, a másik kezét kinyújtja a nő felé. A tenyerén egy kerek fémlap hever, amelyből egy méh alakja domborodik ki.
A méh elfogadása a következő lépés a szolgálóvá válás felé. A nő számára ez az utolsó lehetőség arra, hogy meggondolja magát.
A nő kiveszi a méhet a szolgálattevő tenyeréből. A férfi meghajol, és int neki, hogy kövesse.
A fiatal nő, akiből most szolgálattevő lesz, az ujjai között forgatja a meleg fémlapot, miközben végighaladnak a keskeny, gyertyákkal megvilágított alagutakon, amelyeknek a falait könyvespolcok borítják, és a tágas üregeken, amelyekben könyvekkel megpakolt székek, asztalok és szobrok állnak. A nő megsimogatja egy róka szobrát, amikor elmennek mellette. A népszerű szokás simára koptatta a faragott prémet az állat fülei között.
Egy férfi, aki egy vastag könyvet lapozgat, felpillant, amikor észreveszi őket, és amikor rájön, hogy mi történik, két ujját az ajkára szorítja, és odabiccent a nőnek.
A nőnek, nem az elöl haladó szolgálattevőnek. Egy olyan feladat előtt tiszteleg, amelyet a nő még nem kapott meg. A nő lehajtja a fejét, hogy elrejtse mosolyát. Kanyargós lépcsőkön és alagutakon keresztül folytatják az utat. A nő még sohasem járt erre. Megragadja az alkalmat, és szemügyre veszi a könyvespolcok között lógó festményeket, amelyek fákat, kislányokat és szellemeket ábrázolnak.
A szolgálattevő megáll egy aranyméhvel díszített ajtó előtt. Kiválaszt egy kulcsot a karikáról, és kinyitja vele a zárat.
Itt veszi kezdetét a felavatás.
Ez egy titkos szertartás. A részleteit csak azok ismerik, akik már részt vettek rajta, és akik tartják. A szertartás emberemlékezet óta ugyanúgy zajlik.
Amikor az aranyméhvel díszített ajtó kinyílik, és a jelölt átlépi a küszöböt, feladja a nevét. A fiatal nőt senki sem fogja többé a nevén szólítani, az a múltja részévé válik. Egy napon talán lesz majd egy másik neve, de ebben a pillanatban névtelen.
A szoba kicsi, kör alakú és nagy belmagasságú. Az elmélkedő zárkájának kicsinyített mása. Az egyik oldalán egyszerű, fából készült szék áll, mellette pedig egy derékmagasságú kőrakás, amelyen egy tálban tűz lángol. Csak a tűz fénye világítja meg a teret.
A rangidős szolgálattevő odaint a nőnek, hogy üljön le a székre. A nő engedelmeskedik. A tűz felé fordul, és a táncoló lángokat nézi, azután bekötik a szemét egy fekete selyemkendővel.
A szertartás látatlanban folytatódik.
A fémméhet kiveszik a kezéből. Egy darabig fémszerszámok csörömpölése hallatszik, azután erős nyomást érez a mellcsontján, mintha valaki erősen belefúrná az ujját. A nyomás hirtelen megszűnik, és éles, perzselő fájdalom veszi át a helyét.
(Utána rájön, hogy a fémméhet felhevítették a tűzben, és a szárnyas formát a mellkasára égették.)
A meglepetéstől nyugtalanná válik. A szertartás többi részére felkészült, de ez váratlanul érte. Rájön, hogy eddig egyetlen szolgálattevő csupasz mellkasát sem látta.
Néhány pillanattal ezelőtt készen állt, most azonban megrendült és elbizonytalanodott.
De nem szól, hogy hagyják abba. Nem mondja, hogy ezt nem akarja.
Meghozta a döntést, habár nem ismerhette az összes következményét.
A sötétben kinyitják a száját, és rácsöppentenek egy kis mézet a nyelvére.
Ezt azért teszik, hogy édes ízt érezzen utoljára.
Igazság szerint a szolgálattevők nem a mézet érzik utoljára. Az édes íz összekeveredik a vér, a fém és az égő hús ízével.
Amennyiben a szolgálattevők utólag beszámolhatnának az élményről, arról számolnának be, hogy a méz és a füst ízét érzik utoljára.
Nem tisztán édes.
Minden egyes alkalommal eszükbe jut, amikor kioltják egy méhviaszból készült gyertya lángját.
Ez emlékezteti őket az áldozathozatalukra.
De nem tudnak beszélni róla.
Önként mondanak le a nyelvükről. Lemondanak a beszéd képességéről, hogy jobban szolgálhassák mások hangját.
Kimondatlan esküt tesznek, hogy többé nem fogják elmondani a saját történeteiket. Így tisztelegnek azok előtt, akik előttük jártak, és akik utánuk következnek.
Ebben a mézízű fájdalomban, a széken ülve, a nő arra gondol, hogy üvölteni fog, de nem teszi. A sötétben úgy tűnik, mintha a tűz elborítaná az egész szobát, és alakokat látna a lángokban, pedig be van kötve a szeme.
A mellkasán lévő méh megrebbenti a szárnyait.
Miután kivágták és hamuvá égették a nyelvét, amikor a szertartás befejeződik, és megkezdődik a szolgálata, azután, hogy elnémították a hangját, életre kel a füle.
Jönni kezdenek a történetek.
ÉDES BÁNATOK
Szemfényvesztés
A fiú egy jósnő fia. Elérte azt az életkort, amikor nem tudja eldönteni, hogy büszke legyen-e erre vagy inkább eltitkolja, de ettől függetlenül a tény még tény marad.
Hazafelé sétál az iskolából. Egy kristálygömbökkel, tarot-kártyákkal, füstölőkkel, állatfejű istenségek szobraival és szárított zsályával telezsúfolt üzlet fölött lakik. (A zsálya illata mindent átitat, a cipőfűzőjétől kezdve egészen az ágyneműjéig.)
A fiú szokás szerint lerövidíti az utat egy keskeny sikátoron keresztül, amely az üzlet mögött húzódik. A téglafalakat sok helyütt falfirkák borítják, amelyeket bizonyos időközönként lemeszelnek, aztán újabb graffitiket pingálnak rájuk.
Ma a kreatív tagek és a buborékos betűkkel felírt disznóságok helyett csupán egyetlen műalkotás díszíti a fehér téglákat.
Egy ajtó.
A fiú megáll. Megigazítja a szemüvegét, hogy jobban lásson és meggyőződjön arról, hogy hihet a szemének, amely gyakran megcsalja.
Kiélesednek a körvonalak, és még mindig egy ajtót lát. Nagyobb, szebb és lenyűgözőbb, mint első ránézésre.
A fiú nem tudja pontosan, mire vélje.
Annyira elüt a környezetétől, hogy felhívja magára a figyelmet.
Az ajtó a sikátor távol eső, árnyékos részében húzódik, ahová nem süt be a nap, a színvilága mégis rendkívül gazdag, bizonyos helyeken fémesen csillog a festék. Sokkal kifinomultabb azoknál a falrajzoknál, amelyeket a fiú eddig látott. Tudja, hogy ennek a stílusnak akad egy hangzatos, francia neve, amely az optikai csalódáshoz kapcsolódik, de hirtelen nem jut az eszébe.
Az ajtót élesen elkülönülő geometrikus minták díszítik, amelyek úgy helyezkednek el a sima felületen, mintha mélységük lenne, mintha bele lennének vésve. A közepére, ahol a kukucskálónak kellene lennie, egy méh került, méghozzá olyan stilizált vonalakkal, amelyek tökéletes összhangot alkotnak a festett faragvány többi részével. A méh alatt egy kulcs van. A kulcs alatt pedig egy kard.
Az aranyszínű, látszólag háromdimenziós ajtógomb csillog, annak ellenére, hogy árnyék vetül rá. Az alatta lévő kulcslyuk olyan fekete, mintha nem is néhány fekete ecsetvonás lenne csupán, hanem egy tátongó lyuk, amely a kulcsra vár.
Az ajtó olyan furcsa és olyan szép, hogy a fiú nem talál rá szavakat, sőt azt sem tudja, hogy léteznek-e rá szavak vagy hangzatos, francia kifejezések.
Valahol ugatni kezd egy kutya, de a hangja távoli és tompa. A napot eltakarja egy felhő, amitől a sikátor hosszabbnak, keskenyebbnek és sötétebbnek, az ajtó pedig világosabbnak tűnik.
A fiú próbaképpen kinyújtja a kezét, hogy megérintse.
A lelkének az a része, amelyik még hisz a varázslatban, arra számít, hogy a hűvös levegő dacára meleg lesz. Arra számít, hogy megváltoztatta a téglák szerkezetét. Hevesen ver a szíve, és egy pillanatra megáll a keze a levegőben, mert az a része viszont, amelyik a másik felét gyerekesnek tartja, felkészül a csalódásra.
Az ujjbegyei a kard alatt találkoznak az ajtóval, és érzik a hűvös, kissé egyenetlen téglát a bársonyos tapintású festék alatt.
Ez csak egy fal. Csak egy fal, amelyre felfestettek egy szép képet.
Vagy talán mégsem.
Nem hagyja nyugodni az érzés, hogy ez több annál, mint aminek látszik.
Rászorítja a tenyerét a festett téglára. A fából készült ajtó színe alig néhány árnyalattal üt el a bőre színétől, mintha úgy keverték volna ki, hogy passzoljanak egymáshoz.
Az ajtó mögött egy másik hely van. Nem a fal mögötti helyiség. Több annál. A fiú tudja. A csontjaiban érzi.
Az anyja az efféle helyzeteket szokta jelentőségteljes pillanatnak hívni. Olyan pillanatnak, amelyik megváltoztatja az utána következőket.
A jósnő fia csak annyit tud, hogy ez az ajtó fontos, de még magának sem tudja megmagyarázni, miért.
A történetek elején szereplő fiúk sohasem tudják, hogy a történet elkezdődött.
A fiú követi az ujjával a kulcs vonalát, és megcsodálja. A kardhoz, a méhhez és az ajtógombhoz hasonlóan az is háromdimenziósnak látszik.
A fiú azon töpreng, hogy vajon ki festhette az ajtót, és mit jelenthet, ha jelent valamit egyáltalán. Talán csak a szimbólumok sugallnak valamit. Talán nem is egy ajtó, hanem valamiféle jel, vagy mindkettő egyszerre.
Ebben a jelentőségteljes pillanatban, ha a fiú elfordítja a festett ajtógombot, és kinyitja a létezhetetlen ajtót, minden megváltozik.
De nem nyitja ki.
Zsebre teszi a kezét.
Az egyik fele úgy dönt, hogy gyerekesen viselkedik, és túl nagy már ahhoz, hogy összekeverje a valóságot a képzelettel. A másik fele azonban úgy dönt, ha nem tesz egy próbát, nem fog csalódni, és abban a hitben fog élni, hogy az ajtó kinyílna, még akkor is, ha festett.
Egy darabig zsebre dugott kézzel méregeti az ajtót, azután elindul.
Másnap elfogja a kíváncsiság, és amikor visszamegy, azt látja, hogy az ajtót átfestették. A téglafalat olyan gondosan lemeszelték, hogy azt sem tudja megmondani, hol is volt pontosan.
Ezért aztán a jósnő fia nem jut el a Csillagtalan Tengerhez.
Még nem.
