Provokatív-e a könyv, aminek ilyen címe van? - szegezte a kérdést Kadarkai a beszélgetés elején Petőnek, a téma pedig közvetve vagy közvetlenül, de végigkísérte a könyvbemutatót. Pető szándéka szerint ugyanis mindannyiunkról akart írni egy olyan világban, amiben éppen „elhülyülünk” a TikToktól és türelmetlenek vagyunk a szövegekkel, mert villámingereket várunk. Utalva arra, hogy ez a meglátás nála visszatérő téma, Pető elmondta, hogy meggyőződése, hogy egyetlen mondatban vagy egyetlen képben csak hazudni lehet. A fikcióban viszont tettenérhető egy olyan érdekes ellentmondás, hogy a jó fikció mindig visszavesz, lecsavar valamennyit a valóságból. Ha egy az egyben azt írnánk a regényekbe, amit reggel a napilapban hírként találunk, az emberek eldobnák a könyvet, mert túl sok lenne nekik, nem éreznék valóságosnak.
A valóság persze így is bőven tartogat muníciót, Pető például rendszeresen jegyzetel „kalandos éjszakákon”, ha lát egy olyan karaktert, pillanatot, ha elcsíp egy olyan mondatot, sztorit. Kicsit más szavakkal, de a mostani regény címét is egy házibuliban hallotta. Az anekdotikus történetek persze sokat alakultak, mire a kötetbe kerültek - sőt, gyakran már maguk a barátok formálták őket. Pető szerint ezeknek a sztoriknak valójában közösségmegtartó funkciójuk van, és
a közös történetek ismételgetésében nem is az a lényeg, hogy pontosan hogyan estek meg, hanem az újramesélés aktusa mint egyfajta rituálé.
Itt említette Jo Nesbø publicisztikáját, aki az ukrán-orosz háború kapcsán azt írta, hogy a végén mindig a legigazabb történetek nyernek. És hiába a kommunikációs törekvések mindkét oldalon, az oroszok azért nem nyerhetik meg ezt az összecsapást, mert az ukránok története az igazabb (itt elolvashatod a teljes szöveget).
A kötet megírásakor aztán Pető azzal szembesült, hogy az általa elképzelt narratív keret nem működik, erre Fehér Renátó ébresztette rá a kérdéseivel, majd később Király Kinga Júlia, Gyurkovics Tamás és Kácsor Zsolt meglátásainak köszönhetett sokat.
A szetting sem válóbuliként indult, hanem lagziként, amikért Pető kifejezetten rajong („a szuperképességem, hogy mindig az utolsó társasággal távozom”) és izgalmas szociokulturális tapasztalatnak tartja, hogy hányféle életkorú, világnézetű félidegen ember kerül ilyenkor egy térbe. Viszont mivel Krusovszky Dénesnek „van egy ilyen csodálatos jelenete”, el kellett vetnie a lagzi ötletét, és válóbuli lett belőle. Ebben érdekesnek tartotta azt is, hogy azok az emberek, akik barátként kísérték a házasság alatt a párt, szertartásosan elbúcsúztatják azt az életszakaszt az életükből.
A helyszín tehát egy válóbuli, aminek egy pontján mindegyik szereplő elmondja, hogy mi az életének vélelmezett vagy valós főbűne (a kötetben egyébként egy Pető Péter nevű szereplő is feltűnik, a szerző elmondta, hogy nagyon szereti az ilyen identitásjátékokat a könyveiben). Ezekben a beszélgetésekben voltaképp a társadalmunk polarizáltsága mutatkozik meg:
az, hogy mit tartunk Rossznak és Jónak, vagy hogy erről vannak-e konszenzusaink, kirajzolja a magánéletünk és a közügyeink töréseit is.
Mivel a legtöbb szereplő magánéleti bűnről mesél, Pető elmondta, mennyire idegesíti őt az az újkori moralizálás és érzékenység, ami nem engedi az egyént hibázni és akár a múltból is előás problémákat, hogy aztán cunamiként töröljön el személyeket, karriereket. Pető szerint „a titok is része az életnek”, és ő maga nem hisz a bűntelenségben. Amikor a saját hitet és egyéni jóakaratot tesszük meg alapvetésnek és így tartjuk a másik cselekedeteit helytelennek, a folyamatos számonkérések ellehetetlenítik a párbeszédet az egyének között és később a társadalomban is. (Arról, hogy szerinte mi a bűn, úgy fogalmazott, fontos lenne úgy élnünk, hogy később együtt tudjunk élni a saját tetteinkkel.)
„Valakinek az érzékenységét minden sérteni fogja” - mondta a szerző arra a felvetésre, hogy tapasztalt-e bármilyen belső gátat alkotóként. Pető szerint írás során már csak azért sem lehet tekintettel lenni mások érzékenységeire, mert a valóság maga sérti az érzékenységünket.
„Ha elvesszük a világ eseményeinek elbeszélhetőségét, akkor megszűnik a kommunikáció, abból pedig például háborúk lesznek, mint azt most látjuk is.”
