P. Szathmáry István tavaly bekerült a 10. Margó-díj shortlistjére első, Bánatos férfiak kézikönyve című regényével. A fordulatos kötetben egy hétköznapi féltékenységből indulunk ki, amikor a régóta kevésbé népszerű krimiket író főszereplő legjobb barátja sikereire kezd irigykedni, viszont a férfit pár nap múlva holtan találják (olvass bele!). Szathmáryról korábban már a Bestiarium Hungaricum című kötet kapcsán is írtunk, sőt a Margó-díj előtt interjúban beszélgettünk vele alkotásról, írásról.
P. Szathmáry István most Bevezetés az auradizájnba címmel ír tárcasorozatot a Könyves Magazin oldalára. Ez a negyedik rész (Korábbi részek itt olvashatóak: első rész, második rész, harmadik rész).
P. Szathmáry István: Igazolványkép
Üdvözlöm, ne haragudjon, hogy zavarom, Elekné vagyok – a törékeny női hang szinte darabokra hullva érkezett a fülembe. Elhallgatott. Vártam. Ismernem kéne ezt az Eleknét?, töprengtem el magamban, és közben próbáltam kitalálni, hogyan kérdezzek rá nem túl bántóan, vajon honnan ez az ismeretség. De Elekné megelőzött. – Az okmányirodában tetszett járni nálam a múlt héten az útlevél ügyében.
A gyomrom megrándult. Nem vagyok még öreg. Emlékeim szerint Elekné sem az.
Mit tetszikel nekem!
Úgy emlékszem, abban maradtunk, hogy majd személyesen megyek be és én magam hozom el a frissen kiállított dokumentumot. Az okmányiroda amúgy is útba esik a munkahelyem felé menet. Minek még a postát is belekeverni, abból csak a baj lesz. Ezen kedélyesen elröhécseltünk.
– Mehetek érte? – kérdeztem tettetett lelkesedéssel, hadd örüljön Elekné, kevés sikerélményben lehet része az okmányirodai ügyintézőnek.
– A dolog sajnos nem ilyen egyszerű.
A gyomortáji fájdalom erősödött. Az útlevéllel kapcsolatot ügyintézés eleve kellemetlen feszültséget vált ki bennem minden alkalommal, pedig alig több mint egy évtizedet éltem csak a szocializmusban Elekné elmondta, hogy telefonban nem könnyű elmagyarázni a történteket, ezért legyek olyan kedves és fáradjak be hozzájuk.
Másnap reggel ismét vele szemben ültem. A gangos bérház udvarából kialakított iroda üvegtetőjén át ömlött ránk a napfény. Elekné zavartan magyarázott.
– Nagyon kínos ez nekünk, és ritkán fordul elő az ilyesmi – hebegte.
– Semmi gond – a hangom lazán csengett, pedig erősen feszengtem.
Elekné felém fordította az asztali gép monitorját. A saját arcképem nézett vissza rám.
– Látja?
A fejem teteje teljesen eltűnt. Mintha fénysugár törné át a koponyatetőt és a fejem búbjából sugározna a végtelen égbolt felé. Elmosolyodtam.
– Ennyi az egész? – biztatóan Elekné szemébe néztem.
– Nem haragszik? Általában egész jó képeket készítek. Az lehetett a baj, hogy… hogy is mondjam…
– Hogy kopasz vagyok – nagyot kacagtam, hogy lássa, nem csinálok hiúsági kérdést a dologból.
– Hát igen – a nő is mosolygott már. – Befénylett a feje teteje. Ígérem, most jobb kép fog készülni.
Beterelt a kis fülkébe. Beállította a kamerát, majd a számítógépe mögé ült, összpontosított és kattintott egyet az egérrel. Megint kattintott. Az összpontosítástól egyre mélyült a v-alakú ránc a két szemöldöke között. Közben motyogott. „Na, most lesz jó”, „máris megvagyunk”, „még egy kis türelmet kérek”. Aztán leeresztette kezeit. Az arcán csalódás.
– Ildi, tudnál jönni egy percre?
A megszólított Elekné mellett termett. A képernyőre meredt. Aztán megszólalt:
– Zsolti, rá tudnál erre nézni?
Kora harmincas éveiben járó, kicsit pohos férfi csatlakozott társaságunkhoz. Most már hárman meredtek némán a képernyőre. Zsolti még az egeret is kezébe vette, kattintgatott néhányat. Felsóhajtott.
– Nem értem, én még ilyet nem láttam.
Elekné közben rájöhetett, hogy továbbra is a fülkében ücsörgök. Megfordította a monitort.
A látvány önmagáért beszélt. A homlokom fénycsóvában végződött, a fejem teteje sehol.
– Lehet, hogy a készülékkel van valami gond – mondta erőtlen hangon Elekné kolléganője.
– Az kizárt, fél órája fotóztam vele, akkor minden a legnagyobb rendben volt – csattant fel kissé indulatosan Zsolti, láthatóan bosszantotta a megszokott ügymenet megbicsaklása.
Elekné némi szabadkozás kíséretében utamra bocsájtott. Telefonálni fognak.
Majd egy hetet kellett várnom, mire a már jól ismert hang megszólalt a vonal másik végén. Elnézést kérnek, az iroda és a magyar közigazgatás nevében is, sajnos nem lehet egyszerűen annyival elintézni a dolgot, hogy a készülékkel lett volna gond, merthogy az hibátlan, ami el is várható, hiszen nemrég cserélték le az eszközparkot, igyekeznek „tartani a lépést a fejlődéssel”.
Megértően hümmögtem, miközben mindezt elhadarta.
És hogy akkor be tudok-e ismét fáradni, kérdezte a végén. Természetesen, feleltem.
Megérkezésemkor ugyanaz a hármas fogadott. Ildi és Zsolti próbált kedélyeskedni, Elekné némaságba burkolózott, inkább szomorúnak tűnt, mintsem mérgesnek. Felmentünk az első emeletre, ahol egy tágas, ízlésesen berendezett szobába vezettek. Mint megtudtam, ez a főnök irodája, de ő most vidéki kiküldetésen van. A szobában egy vékony, középkorú, madárarcú férfi sürgölődött. Gyérülő haját lófarokba fogta, fekete ingének ujjait felgyűrte, így láthatóvá vált, hogy mindkét csuklóján legalább három-négy karkötőt hord. A férfi először rám se nézett, és arra sem vette a fáradtságot, hogy bemutatkozzon. Elekné mutatta be, a nevét rögtön elfelejtettem. „Az úr hivatalos fotós”, mondta Elekné. „És csodákra képes”, tette hozzá Ildi, aki még azt is elmondta, hogy a fekete inges mester volt az ő esküvői fotósuk is.
A férfi ekkor vett először alaposabban szemügyre.
Úgy nézegette az fejemet, mint egy összecsapott reggelit, amiről nehéz lesz gusztusos ételfotót készíteni.
Aztán mindenféle lámpákkal vett körbe, Elekné kezébe nyomott egy fehér, kerek valamit („derítőlap”, közölte fontoskodva Ildi), mért valamit egy kisebb műszerrel, aztán munkához látott.
– Nem a maga hibája – mondta Elekné egy órával később, amikor a bejárati ajtóig kisért. Zavaromban megkérdeztem, hogy ki fizeti majd ki a fotós munkadíját.
– Azzal maga ne törődjön.
Elekné a körút forgalmát nézte tűnődve.
– Maga mindent megtett– mondtam ekkor, de éreztem, a hangom nem túl meggyőző.
Elekné sóhajtott egy nagyot.
– Az már igaz. – Aztán mintha kicsit felélénkült volna. – De uniós országba így is utazhat személyi igazolvánnyal, nem igaz?
– Ez így van.
– Sok szép látnivaló akad Európában.
– Nagyon sok.
– Talán egy életre elég.
– Bizony. Nem kell mindig mindenre vágyni – mondtam, és egy bátorító mosoly kíséretében magára hagytam Eleknét. Néhány lépés után visszanéztem. Még mindig a körút forgalmát nézte.
