P. Szathmáry István tavaly bekerült a 10. Margó-díj shortlistjére első, Bánatos férfiak kézikönyve című regényével. A fordulatos kötetben egy hétköznapi féltékenységből indulunk ki, amikor a régóta kevésbé népszerű krimiket író főszereplő legjobb barátja sikereire kezd irigykedni, viszont a férfit pár nap múlva holtan találják (olvass bele!). Szathmáryról korábban már a Bestiarium Hungaricum című kötet kapcsán is írtunk, sőt a Margó-díj előtt interjúban beszélgettünk vele alkotásról, írásról.
P. Szathmáry István most Bevezetés az auradizájnba címmel ír tárcasorozatot a Könyves Magazin oldalára. Ez a második rész (Korábbi részek itt olvashatóak: első rész, második rész).
P. Szathmáry István: Szakdolgozat
„Szentimrey Endre festészete a létezés kontúrjainak átrajzolásával teremti meg a szigorú önvizsgálat, az egzisztenciális leltárkészítés merész gesztusát. Művészete meditáció, a fénnyé tett logosz monológja…”. A szakállas, idős férfi félhangosan olvasta fel a kinyomtatott szöveget, közben ritkás, őszes árnyalatú haját piszkálgatta.
– Hát igen… – mondta különösebb meggyőződés nélkül. – Bizony, bizony. Nagyon kedves.
A vele szemben ülő fiatal lány megköszörülte a torkát.
– Nem is volt még alkalmam elmondani, hogy milyen óriási megtiszteltetés és egyben hihetetlen lehetőség számomra, hogy a mester fogadott. Megnéztem, és én vagyok az első, aki önről ír szakdolgozatot.
– Ugyan, igazán semmiség – mondta a férfi és mosolyt erőltetett az arcára. A lány nem tudta nem észrevenni, milyen ritkás és mennyire elhanyagolt a vele szemben kivillant fogsor.
– Ez egyébként egy részlet a cikkemből. Két hónapja írtam az ön páratlan művészetéről. A szerkesztő nagyon szerette.
– Az jó, az nagyon jó.
A férfi görnyedten ült a rozzant karosszékben és tágra nyílt szemmel bámulta a vendéget. A lány azon gondolkodott, hogyan is fogjanak hozzá a dologhoz.
– Bekapcsolnám akkor a diktafont – mondta és elkezdett a táskájában kotorászni. –
Közben majd jegyzeteket is készítek, de fontos, hogy a mester minden szavát rögzítsem. Ha nem gond.
– Megint kezded, te büdös kurva! – ordította az öreg és meglepő gyorsasággal pattant fel a székből. A bútor jelentősnek mondható késéssel és egy kiadós nyögéssel reagált a váratlan eseményre. A lány ledermedt. Az öreg közben egy rajzbakot húzott elő a tágas szoba sarkából. A szokatlan formájú padot a napfényben fürdő helyiség közepére rángatta, majd korát meghazudtoló fürgességgel felmászott rá.
– Adja ide az a szájbakúrt seprűt, de gyorsan – kiabálta a lány felé, anélkül, hogy ránézett volna, csak vékony, kékes erekkel teliszőtt karját nyújtotta az irányába. A lány egy pillanatig tétovázott, aztán felállt és tekintetével a seprűt kereste.
– Ott van az, a hűtőnek támasztva. Siessen már, az ég szerelmére!
A lány némán engedelmeskedett. A férfi a partfis fejrészével ütemesen ütögetni kezdte a plafont. Nagyjából egy percen át csinálta, aztán elhajította és zihálva lemászott a bakról.
– Ez a hülye nő felettem nem tudom, mit képzel magáról – lihegve ereszkedett vissza a karosszékbe. Valaha fehér, most már inkább sárgás színű ingén apró izzadságfoltok nőttek. –
Akárhányszor felugrik hozzám valaki, betesz egy mosást. Amúgy is mos. Éjjel-nappal. De minek!
Ezt már a plafon felé ordította.
– De minek! Büdös az egész család így is. Büdösek vagytok!
Ezután csak a fent komótosan zörgő mosógép hangja hallatszott, meg a zihálás, ahogy a férfi horpadt mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. – Hol tartottunk, kedvesem?
– A szakdolgozat, az interjú.
– Ja, igen, a szakdolgozat.
Nagyot sóhajtott, kezdte kicsit egyenletesebben szedni a levegőt. – Nagyon megtisztel, tényleg. Hát akkor kérdezzen, aranyszívem! Bátran!
– Igen, köszönöm, akkor kezdem is – a lány összerendezte az ölében heverő jegyzeteit és megnyomta a diktafon felvevőgombját. – Azzal szeretném kezdeni, szóval induljunk szerintem onnan, hogy milyen hatások érték a főiskolán? Kik voltak a mesterei?
– Cigije van?
– Tessék?
– Azt kérdeztem, van-e cigarettája. Bagó. De nem olyan szívogatós szappantartó, amiket maguk manapság szívnak. Rendes cigaretta. Nagyon jól esne most egy szál.
– Én nem dohányzom.
– Sejtettem.
Az öreg morcos arccal nézett maga elé.
– Na, mindegy, folytassa. Csak tudja, a maguk nemzedéke tényleg olyan se hús, se hal népség.
– Sajnálom.
– Ne sajnálja, nem tehet róla. Hol tartottunk?
– A mesterei.
– Ja, igen. Hát nem voltak. Érti? Ezt feltétlenül írja le. Szentimrey Endrének nem voltak mesterei. Ezt így szó szerint beleírhatja abba az izéjébe. Hát kitől tanultam volna én? Csupa kommunista senkiházi volt akkor a főiskolán, ilyen pártvonalon, tudja. Szocreál. Vonalas művészet. Mit tud maga erről…
– Értem. De maga 1964-ben kapott állami megbízást, az a nagy falikép…
– Ugyan már! Mit hadovál itt össze-vissza! Az akkor, ahogy én azt megfestettem, nyílt lázadás volt! Provokáció!
– Miért?
– Nem hiszem el, hogy megint itt óbégatnak! – az öreg felpattant és az utcára néző ablaksorhoz sietett. Szélesre tárta az egyik ablakszárnyat és félig kihajolva üvölteni kezdett a járda irányába. – Takarodjatok innen, ti átkozott szaracénok! Go home! Shut the fuck up!
Dühös mozdulattal zárta be az ablakot, majd a konyhaként használt beugróhoz ment. Feltépte a hűtő ajtaját, elővett egy másfél literes flakont, aminek az alján sárgás lé lötyögött. Állva lehúzta a folyadékot, aztán az üres flakont maga mögé hajította.
– Látja ezért kellett volna az a cigi. Utálok bort inni cigi nélkül!
Visszaült a karosszékbe.
– Amúgy jól megmondtam nekik, nem? Hogy shut the fuck up! Az internetről néztem ki. Ezt csak megértik azzal a hülye fejükkel még ezek is.
– Kicsodák?
– Hát a négerek. Itt van alul valami iroda, oda hoznak állandóan ebédet a biciklijükön. Úgy be vannak öltözve, mint a sarkkutatók. Télen-nyáron. Muszlim honfoglalók, hogy az anyjuk keservit… De nem fogom hagyni, hogy elkanászodjanak. Olyanokat hallani ezekről, hogy nem is mesélem el magának, mert elájulna.
Előrehajolt, arca egy szintbe került a lány arcával, aki kénytelen volt visszatartani a lélegzetét , hogy ne érezze a savanyú alkoholszagot.
– Ezek levágják az ilyen kislányoknak a micsodájának a végét is!
Hátradőlt, és várta a hatást.
Talán túl sokat mozgott egyszerre, és a bort is hirtelen húzta le. Elbóbiskolhatott. Amikor kinyitotta a szemét, csak az üres széket látta maga előtt, a lány nem volt sehol. Kézbe vette a nyomtatott papírlapot.
„Szentimrey művészetének szeretetnyelve a színek kopárságán is átsüt. Teremtő gesztusait visszafogottság jellemzi, de érzelem és gyengéd humanizmus vezeti ecsetvonásait”.
