P. Szathmáry István tavaly bekerült a 10. Margó-díj shortlistjére első, Bánatos férfiak kézikönyve című regényével. A fordulatos kötetben egy hétköznapi féltékenységből indulunk ki, amikor a régóta kevésbé népszerű krimiket író főszereplő legjobb barátja sikereire kezd irigykedni, viszont a férfit pár nap múlva holtan találják (olvass bele!). Szathmáryról korábban már a Bestiarium Hungaricum című kötet kapcsán is írtunk, sőt a Margó-díj előtt interjúban beszélgettünk vele alkotásról, írásról.
P. Szathmáry István most Bevezetés az auradizájnba címmel ír tárcasorozatot a Könyves Magazin oldalára. Ez a második rész (Korábbi részek itt olvashatóak: első rész).
P. Szathmáry István: True crime
Majd, amikor szólok, oda kéne ülni, arra a székre, a kezében lesz egy ilyen tábla, amit mi csapónak mondunk, azt csattintsa majd határozottan össze és mondja közben a nevét – a fiatal, kissé csapzott nő unott hangon hadarta az információkat. – Ez így érthető a bácsinak?
A férfi, kezében a csapóval, leült a székre. A nő halkan felsóhajtott, közben a fülére tette a kezét, mert a mikroportba épp belerecsegett egy férfihang.
– Ezt majd később kéne… Na, mindegy. A bácsi akkor ilyen parasztféle? – a nő gyors pillantást vetett a kezében szorongatott papírkötegre.a
A férfi két kezét a térdein nyugtatta, jó mélyen beszívta a levegőt, amitől a széles, csontos vállak komótosan megemelkedtek. A kifújt levegővel együtt érkezett a hangja, enyhén reszelős, de mégis bársonyos volt.
– Egy erdő szélén lakom egyedül.
– Tehát paraszt.
– Hogy is mondjam, inkább amolyan gyűjtögetőféle lennék.
– Mindegy. Azt tudja, mi az a true crime?
– Nem. Mi lenne az?
A férfi hangja őszinte érdeklődést árult el. A nő megint sóhajtott.
– Az ilyen valós bűnügyeket elmesélő műsor. Nagyjából. A lényeg, hogy mi azért hívtuk a bácsit, mert azt az információt kaptuk, hogy el tudja mesélni, mi történt az erdőben. Akkor, tudja, húsz éve. Erről készítünk dokumentumfilmet. Szóval el tudja?
– Igen. És el is mesélem, ha kérik.
– Nagyszerű. Semmi mást nem kérünk. Csak mesélje el. A saját szavaival.
– Mesélem én, szívesen. Kezdhetem?
– Kezdheti. Forog!
„Úgy mondom el, ahogy volt. Fekete felhők táncoltak a fák nyakában ülve, az égboltozat kék kárpitja szélesen felszakadt, egészen az Öregdombtól a Kakasdűlőig, és az esőcseppek apró kis halakként ugráltak a napok óta szomjúhozó, kéregszáraz földre. Ekkor történt…”
– Állj, álljon meg! – a nő hangja dühös volt, az arckifejezése inkább csodálkozást árult el. – Itt valami nagyon félrement.
A férfi őszinte érdeklődéssel figyelte.
– Valamit rosszul csináltam? – kérdezte lágyan.
– Mindent!
– Sajnálom. Nem vagyok tanult ember.
A nő fújt egy nagyot, idegesen az órájára nézett, aztán mormogott valamit a fejmikrofonba.
– Az egy dolog, hogy nem csattintotta össze a táblát, ahogy kértem, de majd utólag felvesszük, most már hagyjuk. De ez nem egy mesedélután. Ne tessék itt, hogy mondjam, előadni, nem az unokáit szórakoztatja.
– Sajnálom, én csak így tudok mesélni.
– De minket az érdekel, hogy milyen állapotban találta meg annak a szerencsétlen fiúnak a holttestét. Hogy milyen hatalmas vágásnyomok voltak a csupasz mellkasán. Ott majd szabadon engedheti a fantáziáját. Mert ahogy olvastam, mintha egy medvénél is nagyobb lény marcangolta volna szét a fiú testét, pedig akkor már medvét nem láttak arra egy ideje. Nekem legalábbis ez van ideírva, ezt egy rendőr mondta, aki ott volt akkor a helyszínen.
– Ha ő mondta, akkor úgy volt.
– Miért, nem így volt?
A férfi kedvesen, törődéssel nézte a fiatal nőt. Milyen ideges, pedig még alig élt egy kicsinykét. A nőt pattogó hangon folytatta:
– Akkor ugorjunk oda, hogy maga megtalálta a holttestet!
– De én, kérem, tényleg csak így tudom, nekem ilyenformám jár az eszem.
Sóhaj érkezett a nő felől.
– Mindegy, akkor mondja, ahogy akarja, csak haladjunk, könyörgöm!
„Úgy mondom el, ahogy volt. Fekete felhők táncoltak a fák nyakában ülve, az égboltozat kék kárpitja szélesen felszakadt, egészen az Öregdombtól a Kakasdűlőig, és az esőcseppek apró kis halakként ugráltak a napok óta szomjúhozó, kéregszáraz földre. Ekkor történt, hogy nekiiramodtam a nagy erdőnek. Szedtem a lábaimat veszettül, szerettem volna már tetőt a fejem felé. Sírt, visított a szél, mintha a bőrét tépnék, a levelek remegtek, mint ezer gyertyaláng, amit az idő sötét torka fog elnyelni mindjárt. A lábamon mintha nem is lett volna cipő, vízben jártam, a talpamat tündérek csiklandozták. És akkor, ahogy kiértem a rétre, megláttam annak a szegény fiúnak a testét.
És ott volt ő is, a pofáján gonosz vigyorral nézett rám, a szemei vörösen izzottak, a karmairól vér csöppent alá…”
– Elég!
A nő most már egészen halkan, nyugodtan folytatta, mint aki értetlen gyereknek magyaráz valami fontosat.
– Tényleg nem akarom folyton megakasztani, de ez már talán túlzás. Vörösen izzó szemek?
– Hát, ha olyanja volt neki, mit csináljak?
– Nem is láthatta a sötétben.
– Éppen azért. Világítottak. Mint két tányér, akkorák voltak a szemei. Mondjuk, ilyen kisebb tányérokra tessék gondolni, mint itt a kávéscsésze alatt.
– Egy embernek nem lehet ekkora a szeme, ne kábítson már!
– De hát ez nem ember volt!
– Akkor mégis mi?
A férfin most először látszott némi zavarodottság. Fészkelődött a széken, és a hangja is eléggé kelletlen volt, ahogy újra megszólalt.
– Fenevad, vagy hogyan mondjam. Egy ártó lény.
A nő szája nyitva maradt egy pillanatra. Lassan formálta a szavakat, mint aki beszélni tanul.
– Ártó lény?
– Igen, ezt mifelénk így mondják.
A nő zavartan lapozgatta a papírokat. Időt akart nyerni. Amikor a férfi arcába nézett megszólalt, hangjában nyoma sem volt az idegességnek.
– És neve is van ennek a lénynek?
– Hát, igen, az is van neki.
– Megkérdezhetem, mégis hogy hívják?
A férfi megint egy kicsit kényszeredetten válaszolt.
– Hát úgy hívják, hogy az Éjmenyét.
– Éjmenyét. Értem. És veszélyes? Mármint ez a lény.
– Csak akkor jön el, ha három egymást követő nyáron nem esik az eső, vagy akkor, ha valaki az utolsó nyár előtt vízbe fulladt. Tudja, ott az a patak.
A nő hallgatott. A férfi úgy érezte, még tartozik valamennyi magyarázattal.
– Egyszerűen elfelejtettük, mert hát már régen nem jött. Az a fiú se tudta, hogy veszélyes éjjel arra járkálni. Mindig ott lesett áldozatra ez a rosszéletű, és mindig ilyenforma korú fiúkra. Valamiért azoknak a lelkét szereti.
– A lelkét?
– Hát igen.
A nő félig elfordult és pár percig fojtott hangon beszélt maga elé. A fülhallgatóba néha belereccsent egy kellemetlen hang. Aztán újra a férfira nézett.
– Beszéltem a kollégákkal, és abban maradtunk, hogy inkább legyen úgy az egész történet, hogy maga nem is járt arra, csak a rendőrrel beszélt, és elmondja nekünk, hogy ez a rendőr mit mondott, amikor a helyszínelésről jött vissza. Ez nekünk azért is jó, mert ez a rendőr sajnos már nem érte meg, hogy mi ezt a filmet leforgassuk, de így legalább kicsit róla is megemlékezünk. Mit szól?
A férfi megrántotta a vállát.
– Nem azért, mert nem hiszünk magának – a nő hangja szinte csilingelt. – Csak ez egy másik történet, ugye érti?
– De akkor kevesebbet kell csak beszélnem.
– Az nem baj. De mondhatja ilyen színesen, ahogy szereti.
– De ugyanannyi pénzt kapok majd a végén?
– Pontosan annyit.
– Akkor szívesen elmondom így.
