Szeptemberi este, zuhog az eső. Egy 19 éves fiú egy híd peremén áll. Aztán a folyóparton, egy düledező házból kiáltozni kezd valaki – egy 82 éves özvegy, és ráveszi, hogy válassza az életet. Így indul Az öröm császára cselekménye. Ocean Vuong dagályos, költői képekkel telített mondataiba a szerző első regénye, a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk (itt találod a kritikánkat) kb. második oldalán beleszerettem. Nagyon vártam, hogy az új kötet magyarul is megjelenjen Varga Zsuzsanna fordításában, és ezek a hömpölygő mondatok magukkal rántsanak Vuong sajátos világába, ahol visszatérő téma a kívülállóság, az elmúlás és az identitás.
Vuong 1988-ban született Saigon mellett egy rizsföldön Vinh Quoc Vuong néven. Nagyapja Vietnámban harcoló amerikai katona volt, aki a háború után hazatért. A nagymama három lányával maradt egyedül, és rendkívül nehéz körülmények között élt a kommunista rezsimben. A Fülöp-szigetekre menekítették őket, majd onnan kerültek Amerikába, ahol Vuong anyja heti hat napon át egy körömszalonban robotolt.
Sosem tanult meg olvasni, és 11 éves koráig maga Vuong sem.
2016-ban aztán elnyerte a neves Whiting-díjat Night Sky with Exit Wounds című verseskötetéért – tavaly a díjkiosztón mondott beszédében mondta el hogy ebből a pénzből fizette ki az anyjának vásárolt ház előlegét.
Vuong már befutott költőként kezdett el prózát írni, amikor az említett díjnak köszönhetően már nem kellett a megélhetése miatt aggódnia. 2025 októberben felkerült a Time Magazin 100 legbefolyásosabb feltörekvő alkotói közé, ezzel pedig az amerikai kortárs irodalom egyik legmeghatározóbb fiatal írójává vált.
Az öröm egy átverés
Vuong alaposan átvágott a címmel: a ’gladness’, vagyis öröm szó egyáltalán nem arra utal, hogy ezúttal valamilyen kellemes olvasmánnyal kényeztet – bár a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk tragédiái után erre valójában nem is számítottam.
East Gladness valójában egy képzeletbeli városrész neve, ami minden, csak nem örömteli.
Sivár hely, ahol „péntek este a középiskolás gyerekeknek nincs hova menniük, ezért a mostohaapjuk minibuszával leparkolnak a Walmart parkolójának kivilágítatlan sarkaiban”, ahol egyszerre rohan és áll az idő, ahol lélektelen munkával kell biztosítani a megélhetést. Ez a hely az amerikai álom negatívban.
De térjünk vissza a nyitójelenetre: Hai, aki 2 éves korában érkezett a városba vietnámi menekültként, a folyóba akar ugrani a hídról. 19 éves, „gyermekkorának éjféljében, de még egy emberöltőnyire az első napfénytől”. Végül a partmenti ház lépcsőjéről kiabáló idős asszonynak sikerül lebeszélnie őt a végzetes lépésről.
Hai a 82 éves litván menekült, Grazina házában tölti az éjszakát, és miután az felajánlja neki, hogy legyen a gondozója, marad. Grazina egyre súlyosbodó demenciával küzd, és már a gyógyszerei mellett is – amiket csak vitaminoknak hív – megesik, hogy elveszti a kapcsolatot a valósággal. Ez közös bennük:
Hai visszaeső függő, aki kodeintablettákkal menekül a hétköznapokból.
Vuong még tavaly júliusban, Stephen Colbert The Late Show-jának vendégeként azt mondta, hogy regénye „az élet választásának nehézségéről és a remény melletti elköteleződésről szól”, és arról is mesélt, hogy amikor 24 éves volt, 28 éves nagybátyja, akivel nagyon szoros kapcsolatban volt, öngyilkos lett. Arról is beszélt, hogy Az öröm császára többek között arra keresi a választ, hogy mi az, ami miatt az öngyilkosságra készülők mégis az életet választják.
A legfurább lakótársak
Sok regény szól két olyan ember véletlen találkozásáról, akikben látszólag semmi közös nincs, Hai és Grazina duója azonban a legfurcsább, amit valaha olvastam. Különös, szeretetteljes kapcsolat alakul ki a nem hétköznapi lakótársak között. Hainak van gyakorlata abban, hogyan kezelje a nehéz helyzeteket: vietnámi nagymamája skizofréniában szenvedett. Az élet látszólag folyik tovább,
de közben a mélyben egyre tágul az űr, amit egy olyan fiú halála okozott, aki nagyon fontos volt Hai számára,
és aki fentanillal szennyezett tablettától halt meg. Egy olyan fiú, aki nélkül Hai képtelen volt folytatni az egyetemet és korábbi életét. (Az Egyesült Államokban 1997 és 2018 között közel 450 ezren vesztették életüket az opioidalapú fájdalomcsillapítók túladagolása miatt, 2023-ban naponta több mint 200 ember halt meg ez okból.)
Míg Grazinának a tabletták egyfajta horgonyként szolgálnak, a depresszióval küzdő Hait kiragadják a valóságból. Mindketten a jelen és a múlt között sodródnak, az idő körkörössé válik: Grazina egyszerre idős özvegy és 17 éves, a háború elől menekülő lány, Hai pedig újra az az elveszett gyerek, aki mintha földönkívüliként keresné a helyét.
Miközben egyre mélyebbre jutunk a főszereplők mentális poklában, kibontakoznak Hai életének korábbi fejezetei. A fiú otthona ugyanebben a városban van, de nem akar hazamenni. Folyamatosan hazudik az anyjának, és ez lehetetlenné teszi, hogy kapcsolódjon hozzá. Az anyja elvárja tőle, hogy tanuljon és jó élete legyen, de Hai erre nem képes. Míg saját tudati torzulásának áldozata, manipulálja mások valóságát.
Hogy megvédje anyját a megrázó igazságtól, kitalál egy mesét arról, hogy orvosi egyetemi képzésben vesz részt Bostonban, egyetem helyett azonban elvonókúrára megy.
Hazudik Grazinának is, de azért, hogy vele legyen azokban az órákban is, amikor az elméje a múltban bolyong: végigjátssza vele múltja fontos pillanatait.
De hazudik Hai nagynénje, Kim néni is – nem árulja el autizmussal élő fiának, Sonynak, hogy az apja meghalt, és hamis leveleket ír a férfi nevében.
Akiknek maradtak még álmaik
A regény egy jelentős része a kisváros gyorséttermében játszódik, ahol Hai minimálbérért dolgozik. Vuong erről is saját élményei alapján írt – talán néha kicsit túlságosan részletesen. A Late Night Show-ban azt mondta, hogy
„minden gyorsétterem tele van olyan emberekkel, akiknek vannak álmaik, annak ellenére, hogy nem tudják megvalósítani őket. Mégis ragaszkodnak hozzájuk”.
Hai különc munkatársai minden konfliktusuk ellenére képesek együttműködni, és támogatni egymást – az üzletvezetőt pankrátori ambícióiban, és Sony-t abban, hogy eljusson az apja halálának helyszínére:
„A másikat elsősorban izommemóriájuk révén ismerték, a testük alakja a pszichéjükbe vésődött, miközben hosszú órákon keresztül egy céges tervezésű gyorsétterem szűk munkapultjain és hátsó helyiségeiben manővereztek, és így megismerték egymás köhögésének és sóhajtásának hangját, mint a rokonaikét és a szeretteikét.”
… és akiknek már nem
Számomra az egyik legfontosabb és legmegrázóbb jelenet az volt, amikor egy borzalmasan sikerült, Grazina fiánál tett karácsonyi látogatás után Hai megfürdeti az idős asszonyt. A kora és mentális állapota miatt megalázott nő és Hai ruha nélkül állnak egymással szemben a fürdőszobában.
Sokkal többet fednek fel magukból, mint a testük.
Grazina tudja, hogy hamarosan cserbenhagyja a saját emlékezete, és nem tehet semmit, hogy tehetős fia öregek otthonába vitesse. Grazina nem az egyszerű életéhez ragaszkodik, hanem ahhoz, hogy látható maradjon, hogy embernek, és ne egy elhasznált testnek tekintsék.
Egy alkalommal, miután elesik, néhány napra egy rehabilitációs központba kerül. Hai számára a látogatás traumatikus élmény. Ez az a hely, ahol az amerikai álom valóban megvalósul, a társadalmi különbségek kiegyenlítődnek: az idősek otthonában „a múlt csak a maga után hagyott nyomokban létezik”, és gyakran arra szolgál, hogy elrejtse az öregedő testeket, „a krepp-papír bőrt, a gennyező sebeket, a rossz vérkeringésű bőrön hetekig megmaradó zúzódásokat, a véreres barna szemeket. Honnan ered az a meggyőződésünk, hogy az évek látványa, az évtizedek egymásra halmozódása olyan erőszakot követ el azon, aki látja – beleértve saját szeretteinket is –, hogy
egész erődöket emeltünk, hogy az ilyen testeket elrejtsük a szem elől?”
– teszi fel a kérdést a szerző.
Akárcsak a Röpke pillanat csak földi ragyogásunkban, Vuong főszereplői örök kívülállók, akikhez mégis képesek kapcsolódni, azok meghalnak, eltűnnek, vagy elragadja őket a felejtés. Hai elmenekül a valóság elől, de közben gondoskodik Grazináról és unokatestvéréről is, aki szintén a saját, zárt világában él, és az amerikai polgárháború katonájának képzeli magát. Hai történetét végül nekünk kell befejezni, attól függően, mennyire hiszünk abban, hogy érdemes volt az életet választania.
Nyitókép: a szerző honlapja, Gioncarlo Valentine
