Naomi Alderman Margaret Atwood mentoráltjaként írta A hatalom című regényét, majd A jövőben tovább feszegette a felelősségvállalás kérdéskörét. A kötet lendületes ökothriller, ami egy nagy balhé körül forog.
Hatalom és pénz összefonódásának következményeit a techcégek világában mutatja be, valamint nyomasztó összetettséggel ragadja meg a technológiai valóságunkat. Ahogy cikkünkben írtuk: „Arra a pofonra emlékeztet, amit A Jövő Minisztériuma adott pár éve: ez is egy riasztóan hihető szimuláció, csak ebben az esszéisztikus ismeretterjesztés helyett egy összeomlás-túlélés tematikájú internetes fórumra posztolt Ószövetség-értelmezések betétei szakítják meg a cselekményt.”
Ábrahám és Lót, meg az állatmesék öröksége
A regény egyik központi motívuma a Nyúl és a Róka példázata, ami kétféle túlélési stratégiát mutat be, majd a jelen kihívásaira vetítve boncolgatja, melyiknek mi a következménye. Az állatmesék hagyományára építő példázatot az ószövetségi Ábrahám és Lót történetével is kiegészíti, ezek az eszmefuttatások pedig egy túlélőfórum posztjaiként jelennek meg a kötetben:
„Megvan nektek a Teremtés könyvének központi motívuma? Férfiak, többnyire fivérek, akik gyűlölik egymást. Káin és Ábel, Izsák és Izmael, Jákob és Ézsau, József és testvérei, Ábrahám és Lót. Tudjátok, miért gyűlölik egymást? Egyikük minden esetben földműves, a másik vadász és gyűjtögető. Ez Enoch tanítása, oké? Hogy a Teremtés könyve a legostobább emberi találmányról beszél. Elpusztítottuk a saját világunkat.
Befogtuk és háziasítottuk saját magunkat.”
Kié a vihar?
A hatalom működésének vizsgálata során Alderman gátlások nélkül játszik el a konteók és a valós társadalmi-technológai lehetőségeink határán tanyázó jelenségekkel és lehetőségekkel. Ilyen a gazdagok és befolyásosok nemtörődömsége és kegyetlensége, vagy az, hogy a saját céljaik érdekében – és a többség kárára – használják a technológiájukat, például alakítják az időjárást.
„– A messzi Litvániából tereltük ide a nedvességet. Négy órával ezelőtt ez még egy viharfelhő volt a gaiziunai erdő fölött.
A felhő megdagadt, színe feketébe fordult. Pozícióba állt a DEMO-lition konferenciaközpont tetőkertje fölött. Érezhetően megváltozott a légnyomás. Sorra dugult be az emberek füle. Aztán távolról megdördült az ég, és eleredt az eső.
A vendégek tapsoltak, és örömmel fogadták el a felszolgálóktól az esernyőket. Jó kis zuhé volt; fás illat szállt. Aztán villámlott egyet.
Valaki másnak a viharját kapták meg a saját szórakozásukra.”
Amíg nem néztünk oda, a jövő megérkezett
A fekete-fehéren ábrázolt főgonoszok kora régen lejárt – azok az emberek, akik nagy hatást gyakorolnak a mindennapjainkra, például cégbirodalmakat építenek, tehetséges, az emberi viselkedést nagyon is értő vizionáriusok.
„Zhen arra gondolt, hogy Lenk ösztönösen tudja, mi kell az emberek boldogságához. Az összes látnoknak megvolt ez a képessége, amikor megálmodták az új technológiákat. El tudtak mozdulni az előttük álló konkrét emberektől egyfajta általános emberfelfogás irányába. Tudták, hogyan tehetik boldoggá ezt az általános embert, ezért is voltak olyan ügyesek abban, hogy visszatartsák tőle a boldogságot, vagy tökéletes kis szeletekben adagolják neki.
Aki tudja, hogyan tegye mérhetetlenül boldoggá az embereket, az azt is tudja, hogy hogyan tegye őket végtelenül nyomorulttá.
Bármilyen világ lesz is majd ezen a szigeten, foszd meg őket tőle. Ha a természetre vágynak, ültesd őket képernyők elé. Ha a csendet szeretik, tedd zajossá a világot. Ha közösségre vágynak, válaszd szét őket. Ha gondolkozni szeretnének, háborgasd őket szüntelenül.”
Az isteni algoritmus
A regény több példával is illusztrálja, amit elvileg – ha követjük a híreket – tudunk a techóriások működéséről, mégsem tűnik úgy, mintha nagy társadalmi ellenállásba ütköznének. Mennyire vagyunk urai az életünknek, a reakcióinknak egy olyan valóságban, amit ennyire behálóznak az algoritmusvezérelt közösségi média-felületek? Egy kísérleti algoritmussal a regényben észrevehetetlenül finom áthangolással már mérhető elmondulást érnek el a felhasználók viselkedésében:
„Az iowai Des Moines-ban egy negyvenhat éves nő azt az értesítést kapja, hogy tizenkét kedvelés érkezett az elefántos hozzászólására, és egy pillanatig sem kételkedik benne, hogy ő írta. Ez több a szokásos számnál, ami megmelengeti a lelkét. Az új napot is állatos videóval kezdi. A svédországi Ucklumban egy fiatalembernek semmi oka nincs rá, hogy visszanézzen a terepjárókhoz írott kommentjéhez. Nem szokik le a videónézésről, de amikor legközelebb hozzászólhatna, már egy szemernyivel kevesebb kedvet érez a dologhoz.
(...)
– Basszus – bukott ki Selah-ból vasárnap este, amikor a nyomaik eltüntetése előtt átnézte az adatokat. – Máris elmozdulás történt. Nulla egész nulla három százalékkal több pozitív komment érkezett a természetvideókra. Nemcsak a mi videóinkra, hanem az összesre. Durva.
Martha arra gondolt, hogy Enoch egy életen át dolgozott, és soha nem tapasztalt 0,03 százalékos elmozdulást a prédikációi hatására.”
A kulcs, ami elveszett
A regény egyik tragikomikus eleme, hogy mennyi minden fordul rosszra amiatt, hogy bizonyos emberek képtelenek megbízni egymásban. Az egészségesen racionális, körültekintő vagy stratégiai gondolkodás paranoiába fordul, és miközben az emberiség egyik fő evolúciós túlélési szkillje az együttműködési képessége volt, ennek a hiánya egyenes út a pusztulásba.
„Sosincs rá elég jó ok, hogy bízzunk valakiben. Csakhogy enélkül nem élhetünk.”
Nyitókép: Naomi Alderman - Facebook
