Több, korábban már megjelent írást tartalmaz Nádas Péter Helyszínelés című kötete. A legkorábbi, A ló vak, 1967-es, a Tegnap a legkésőbben publikált, ez 2007-ben jelent meg. Most az utóbbiból mutatunk egy részletet.
Október 24-én exkluzív könyvbemutatót tartanak: Nádas Pétert Gulyás Márton, a Partizán alapító főszerkesztője és Sipos Balázs irodalmár, szerkesztő kérdezi a Helyszínelésről 19 órától az Eötvös10 Művelődési Házban (VI. Budapest, Eötvös utca 10.). Az esemény további részletei itt.
Nádas Péter: Tegnap (részlet)
Minden egyes tegnap eltűnt, szertefoszlott, nyomasztó borújával és derűjével együtt elmerült. Hol volt, hol nem volt. Mindaz alámerült, amiről Ma című novellámat írtam. Ilyen Budapest sincs többé. Ma sem volt, tegnap sem volt. Miután a Varsói Szerződés egyesített hadereje 1968. augusztus 21-én orvul lerohanta Csehszlovákiát, hogy véget vessen a prágai tavasznak nevezett reformista politikai mozgalomnak, véget Alexander Dubček azon hajmeresztő kísérletének, hogy a csehek és a szlovákok demokratikus mozgalma emberi ábrázatot adjon a szocialista rezsimnek, a régiót halálos csend szállta meg. Megannyi lázadás és levert felkelés után ez lett volna a szocializmus legutolsó értelmes mentési kísérlete. Lett volna, de nem volt. Az európai kontinens nagyobbik fele, amit Churchill és Roosevelt a jaltai szerződés szerint Sztálinnak ajándékozott, két hosszú évtizedre moccanatlanná dermedt.
A reformok hamis ábrándja is a végére ért.
Az elkövetkező két évtizedben lélegzett, de nem volt hová elmozdulnia. Teoretikus csapásként sem volt jelentéktelen. Ha a szocialista rendszer bármily óvatos reformja szükségszerűen és azonnal szabad és demokratikus választásokat kíván magának, s a demokrácia intézménye ilyen élesen ütközik a ruszofil nacionalizmus és a nagyorosz impérium értékrendszerével, akkor a kapitalizmusnak sincs működésképes alternatívája többé a világon. Egyedül marad, mindentől és mindenkitől ellenőrizetlenül. Akkor pedig minden értelmes társadalomszervezési utópia kimúltnak tekinthető. Akkor az egész diktatórikus régióban a titkosszolgálatok és a szervezett bűnözés szövetségét kell realitásként elfogadnunk, s ezek a mi számlánkra fognak békésen kereskedni a demokratikus kapitalizmussal.
Jogkövetés helyett a jogfosztást támogatják. Közösségüket szó ne érje.
Kapitalizmuskritikának vagy demokráciakritikának nincs helye. Akkor a világ proletárjai saját egoizmusuk és kriminalitásuk jegyében a fogyasztás örömében fognak örök időkre egyesülni. Én meg emelt fővel és önkéntesen fosszam meg magam minden jogomtól, hogy teljes emberi mivoltomban a kriminalitás és az önzés szolgálatába álljak. Ekkora fegyveres túlerő és a csökkentett habzású szabad világ ilyen léptékű közönye, érdektelensége, mi több, jól szervezett hipokrízise láttán életként nem maradt más, mint a túlélés ösztöne a feneketlen rezignáció, a cinizmus, a módszeres hazudozás és a szent öntévesztés jegyében.
Nyers emberi vegetáció. Szemben a jóléti fogyasztás tomboló animális örömével.
Néhány évvel később láttam ám azért egy embert Prágában, aki az esti lapot árulta a Vencel téren, egy rikkancsot, valószínűleg egy állásából kitett egyetemi tanárt vagy munka nélkül maradt operaénekest, aki azon a helyen, ahol Jan Palach mindössze két évvel korábban leöntötte benzinnel és felgyújtotta önmagát, a saját újságja ellen kiáltozott. Ilyesmit a világ még nem pipált. Večerni Praha, Večerni Praha, kiáltozta, micsoda szenzáció. De a világra szóló szenzációval nem vitte fel a hangját, hanem a hangerejével együtt váratlanul a depresszió mélyére zuhant vele. Mint akiből a lélek megy ki. Veliká senzáce. Amíg ott álltam lenyűgözötten, újságot ugyan senki nem vett tőle, de majd mindenki nevetett, integetett, gratulált a produkcióhoz és nevetgélve ment tovább. Még ott volt másnap este. Harmadik, negyedik este már nem, s tovább nem tudom.
Saját helyzetem sem volt olyan rózsás. Újságírói állásomat akkor augusztus 21-én reggel, miközben Kisorosziban húztak az égen a fejem fölött a légi kötelékek, és nem volt se eleje, se vége, vadászgépek, nehézbombázók, csapatszállítók, én azonnal feladtam. Tudtam, hogy többé nem fogok visszamenni, nemcsak az állásomba nem megyek, hanem lakni sem akarok többé Budapesten. Inkább forduljak fel éhen. Már hónapok óta úgy éltem, mint akire ráharaptak, gerincével már csak az utolsó reccsenésre vár. Ha újságírói feladataimat nem teljesítettem, mert nem teljesíthettem, ha csak arról írtam, ami érdekelt, ha nem írtam le a kötelező hazugságokat, nem írtam fejőnőkről és szövőnőkről termelési riportokat, hozsannát a szocialista brigádmozgalomról, kommunista veteránokról vagy a munka ifjú hőseiről portrét, akkor a kollégáim lázadoztak. Ha nekik kell, akkor nekem miért nem. Tiltakozásuk jogos volt.
Miért kelljen helyettem égre kiáltó szarságokat a saját kezükkel leírniuk.
Ha viszont engedtem a nyomásnak, vagy azon voltam, hogy szarságom mégse érjen fel az égig, akkor nem tudtam belenézni a tükörbe. A szerkesztőségi értekezletek után, amelyek nem voltak mások, mint a válogatott szarságok feletti munkatársi huzakodások, úgy vánszorogtam haza, mint egy vénember. Lezöttyentem a fotelomba és elaludtam. Nem volt magam mellett érvem. Már a sajtófényképészetből azért szálltam ki, hogy ne kelljen nevető embereket fényképeznem egy olyan korban, amikor nemhogy nem volt min nevetni, tényleg nem volt, hanem még a mosolyt is mértékkel adagolták egymásnak embertársaink. S akkor itt volt a következő csődöm. Nem tudtam kikelni az ágyból, nemhogy riportra menni. Megpróbáltam szakorvoshoz fordulni a kóros depresszióval és a nyilvánvaló öngyilkossági késztetéssel, de a második ülés után nem volt elkerülhető a felismerés, hogy
a hírneves pszichiáter csupán akkor tudna segíteni, ha előbb ki tudnám gyógyítani súlyos pszichózisából.
Legutolsó riportom, s tudtam, hogy ez az utolsó, Ceglédre vezetett. Egy szerencsétlen kiskorú bűnözőt akartam kihozni a börtönéből. Akinek a szülei becsületesen megmondták az ápolt kis gödi otthonukban, hogy ő nem a saját gyermekük. Őt örökbe fogadták, mert az anyja bizony nagy kurva volt, akit az apja, egy visszaeső bűnöző, a saját kezével fojtott meg és darabolt fel, amikor szabadlábra helyezték és a szomszédok megmondták neki, hogy a felesége mivel kereste kenyerét, míg ő a váci börtönben ült. Cegléden tartották fogva a gyermeket, aki persze világgá ment Gödről, s bizony lopott, betört, mindenütt ruhát váltott, azaz személyiséget cserélt,
Cegléden vizsgálati fogságba helyezték, mégpedig felnőttek közé rakták. Ami törvényes se volt.
A ceglédi rendőrkapitánytól kértem meghallgatást, és 1968. augusztus 18-án délelőtt érkeztem meg hozzá. Nem volt a helyén, titkárságán vártam rá. Csaknem másfél óra múltán berontott egy fiatal, igen értelmes ábrázatú, feldúlt rendőr százados, jó, hogy jöttem, jó, hogy itt vagyok kiáltással megragadta a vállamat, és belökött a párnázott ajtó mögé az irodájába. Magánkívül volt, amit nem tudtam mire vélni. Megkérdezte ugyan, hogy mi járatban lennék nála, de végig sem hallgatott.
Hallgassam meg én. Boldog volt, hogy valakinek végre beszélhet.
Harminckét órája van talpon.
Éjszaka gépesített szovjet egységek, páncélos hadosztályok vonulnak fel a csehszlovák határra, vonulásukat Cegléd körzetében ő biztosítja.
Majdnem lehetetlen titokban tartani.
Nem egyeztethető a lelkiismeretével. Meg fogják szállni Csehszlovákiát. Számára elviselhetetlen, hogy ebben mi részt veszünk és ő maga ebben részt vegyen.
S akkor engem kérdezett, egy ismeretlent, akit néhány perce látott először, hogy mit tegyen.
Öt percig sem tartott a beszélgetésünk. Nem is tudtam volna mit válaszolni, de nem is várt a válaszomra.
Arra kér, menjek vissza Budapestre, s adjam tovább ezt a hírt. Nincs más ötlete. Ne legyen, hogy ne tudnák. Legalább a barátaimnak mondjam tovább.
Legjobb barátaim, Mészöly Miklós, Polcz Alaine, Bojtár Endre, Bojtár Anna, Horgas Béla, Levendel Júlia, Fogarassy Miklós, senki, de senki nem hitte el. El sem időztek az elképzelésnél. Sváby Lajos sem hitte. Nemcsak a ceglédi rendőrkapitány futóbolond, úgy látszik, én magam is megtébolyodtam. Magda sem hitte, nem, az nem lehet. Melocco Miklós sem hitte el, Melocco Péter volt az egyetlen, aki elhitte. A szerkesztőségben is előadtam a titkárnőknek, a gépírónőknek, ott sem hitte senki, a rovatvezetőm, Ősz Ferenc ingatta nagy fejét, nem, nem, mondta csodálatos baritonján, ez nem lehet, kizárt dolog. A főszerkesztő, Suha Andor szintén valószínűtlennek találta, hiszen Dubček most egyezett meg Ágcsernyőn Leonyid Brezsnyevvel.
Az oroszoknak semmi okuk nem lenne rá, hogy felrúgjanak egy ilyen nehezen megszületett megegyezést. Kádár is Dubček mellett áll.
Mondtam neki, hogy ez nem igaz, porhintés, hiszen ő küldött el engem Aczél György bizalmas tájékoztatójára, ahol Aczél világossá tette, hogy mit tehetnek meg büntetlenül a csehszlovák elvtársak, és mit nem. Hiszen beszámoltam róla, s akkor miért teszel úgy most, mintha először hallanád. Felindultságom és tettvágyam úgy hathatott rájuk, mint egy indokolatlan hisztéria, érthetetlen provokáció. Mindenesetre érdekes, hogy két nap múltán éjfél körül, amikor már elhagytam Budapestet, mert súlyos depressziómmal egy hetet Kisorosziban akartam eltölteni, ahol Sváby Lajos kibérelt nekem egy csodás padlásszobát, a fennmaradt dokumentumok szerint egy önmagát magyar honvédtisztnek nevező személy
telefonon jelentkezett a budapesti csehszlovák nagykövetség ügyeleti számán, s tájékoztatta őket a határra tartó éjszakai csapatmozgásokról.
A hírt a dokumentumok szerint a nagykövet továbbadta Prágába, ahol a hajnali órákig tanácskozó Politikai Bizottság ülésére beadták egy cédulán, Dubček ismertette a többiekkel, de a demokratikus szocializmus megszervezésén, azaz a kör négyszögesítésén munkálkodó cseh és a szlovák elvtársak sem hittek a baljós fejleménynek.
Alig hihető, hogy a titkosszolgálatuk sem tudott volna róla. Értesüléseiket talán nem adták tovább.
Másnap reggel Kádár János úgy tett, mintha csodálkozna, és Európa más fővárosaiban is mindenki úgy tett, mintha meg lenne döbbenve.
Mindezek után nemcsak Budapestre nem volt visszautam többé, szótlanul tovább szolgálni a nagyorosz imperializmust és a magyar kommunista reakciót, hanem valamivel később azért is súlyosbodott a saját helyzetem, átlőve oldalunk, de szabadok vagyunk, mert tiltakozni merészeltem barátaim, Fogarassy Miklós és Horgas Béla rendőrségi meghurcolása és rendőri felügyelete ellen. Nyolc éven át publikációs tilalommal sújtottak. Nyolc év múltán is szigorú kontroll alatt tartották publikációimat. Korlátozták a példányszámot, színházakban a nézőszámot,
munkáimról kizárólag szaksajtó írhatott, interjút nem adhattam, rádióban és televízióban a rendszerváltásig nem szerepelhettem.
Amikor Rómába akartam volna utazni, a belügyi hatóságok útlevél fejében ügynöki tevékenységre akartak volna rábírni. Ha vállalom, akkor a publikációs tilalmamat is feloldják. Ne féljek, messzire elér az ő kezük. Megmutatták a dossziét, amelyben szerelmi levelezésemet tartották maguknál másolatban. Idéztek belőle, hogy ne legyenek kétségeim. Ha nem vállalom, akkor megmutatják a leveleket Salamon Magdának, s akkor ez a másik titkos kis szerelmi kapcsolatom is a végére ér. Nem nevettem ki őket, nem mondhattam meg nekik, hogy felesleges lenne a fáradozásuk, hiszen tudja. Tudják ők, hogy amióta állástalan lettem, ez a szegény, férjes, kétgyermekes asszony tart ki engem. Ezen azért már hangosan fel kellett nevetnem. Jó lett volna, ha eltart, de örült, ha a gyerekeinek mindennap rendesen enni adhatott. Nem mondtam meg, hogy súlyos szakmai hibát követtek el, tudniuk kéne, hogy nem vagyok zsarolható. Amint kiléptem az Andrássy úti épületből, kétség ne legyen, a Bajza utca sarkán álló telefonfülkéből hívtam fel Mészöly Miklóst. Fejünket tettük rá, hogy lehallgatják a telefonját. Nem is tévedtünk.
Mondtam neki, hogy az imént be akartak volna szervezni.
Rögtön értette, miért hívom lóhalálában. Mondta, hogy nagyszerű, akkor menjek föl hozzá délután és részletesen meséljem el. De Alaine-t várjuk meg vele, mert bizonyára ő is minden részletre kíváncsi lesz.
Nyitókép: Valuska Gábor portréja Nádas Péterről
