Ladányi István: Balaton

Arra gondoltam, hogy nem a Wilhelm-dalokból választok mégsem, nem is a Kisinyovi rózsából vagy az Ómama-kötetből, netán az Árvacsáthból, de nem sorolom tovább, szóval hogy ezúttal, ide a Balaton című verset emelem ki a Valóban mi lesz velünk című, Domonkos Istvánnal közös kötetükből (aki augusztus 7-én lesz 80 éves), ebből az örökösen és mind inkább aktuális című kötetből, amelyet Domonkosnak is, Tolnainak is két-két hosszúverse alkot – meg Végel László utószava persze, meg Kapitány László könyvterve és nagyszerű kollázsai, pl. épp a Balaton-vers előtt már ekkor a zsilettpenge motívumával! Szóval Domonkostól Az élet az a német város meg a Mikisz Theodorakisznak ajánlott Kislányom: Görögország, Tolnaitól meg a Balaton és a Guevara van a Valóban mi lesz velünk című 1968-as kötetben, amit nemrégiben sikerült becserkésznem az egyik online antikváriumban.

Gyönyörű siratóvers a Balaton, a szabad vers apostolait, mestereit, példaképeit siratja a magyar tenger partján, Kassákot és Füst Milánt, aztán Kodályt és Sinkó Ervint, és sorolja tovább mindazokat, akiket az az év addig elvitt. Az 1967-es nyár balatoni közérzete, víziója a symposionista avantgárd perspektívájából, körülötte a tömegnyaraltatás lehangoló világával és a tévében futó táncdalfesztivállal. Régóta, évtizedek óta kedvelem ezt a verset, amióta az 1980-as évek elején Bozsik Péter barátommal versenyt olvasva ástuk be magunkat a Symposion-hagyományba, de nemrégiben fedeztem fel igazán, amikor az Új Symposion 1967. szeptember–októberi, 29–30-as számában publikált változatával foglalkoztam. A vers itteni kimunkált tipográfiájával, a körülötte lélegző folyóirattérrel új, friss olvasatot tesz lehetővé. Ebben a változatban a kiemelés eszközeként még használja a nagybetűket (a Valóban mi lesz velünk koncepciózusan egységes tipográfiája ezt később nem támogatja), és – mi tagadás – az általam most kiemelt szövegrész is itt válik igazán érthetővé, mert a könyv adott szöveghelyén zavaró szedési hiba húzza ki a talajt az olvasó lába alól. (Könnyed esszére készültem, aztán itt is a filológia hálójába gabalyodom.)

A Sinkó Ervin emlékének szentelt lapszám Tolnai Ottó Brâncuși-nak A hallgatás asztala című szoborkompozícióját körbejáró szövegével indít, értelmezve a lap címoldalát, ahol az Új Symposion emblémája a két egymásra nehezedő kifordított félgömbbel termékeny párhuzamba helyeződik Brâncuși körökkel és félgömbökkel dolgozó szobrával. 

(A hallgatás asztaláról további fotók; Brâncuși félgömbjeiről és a Sympóról pedig Dánél Mónika értekezik szépen A hiány plasztikus helye. Kép és szöveg megnyíló terei az Új Symposionban című tanulmányában, lásd ide feltöltött könyvét). 

Brâncuși súlyos kőtömbjei az elnémulás, a csend jelei lesznek itt, de a túlélésé is, mert „A Kő mindig eleve kívül helyezi magán a halált”, írja a huszonhét éves jegyzetíró. A Balaton vers fölerősíti a gömbmotívum akusztikáját – a csend, a semmi, a nulla, a kiüresedés jeleként láttatva. (A gömb aztán az egész Tolnai-költészet vissza-visszatérő motívuma lesz, gyakran összefüggésben az O-val és a 0-val, az Ottó név két gömbjével és a semmivel.) A Balaton cím önmagában képverssé válik a folyóiratban, kinagyítva az O gömbjét, 

a szöveg pedig újabb és újabb összefüggésekben ismétli meg ezt az o-t: a felkiáltás ó-jában; a tó szó újabb és újabb kimondásának játékában; az „ó a Tó”, az „ó a só” és a többi felkiáltás végtelenített iróniájában; a tóból ivó bivaly lába között beazonosított két fekete nap képével („verejtékező bivaly farol a Nap elé / lába között két fekete Nap / Dürer rajzolta heréi / ellenkező irányba forognak / inni jöhetett szegény”; „a Belső tó Balaton o-betűje” beazonosításában és hát Brâncuși említésével itt is („Brancusi aki két részre osztva kőbe véste az ember szívét”), kapcsolatba hozva Kassákkal („érdekes Brancusi is gyalog ment Párizsba”); a Hold üres tányérjának képével – és sorolhatnám egészen a vers zárlatában felszálló Nivea-labda képéig a motívum változatait („és NIVEA-labda lelkem a két ellenkező irányba forgó / fekete Nap felé távozik”), de valójában csak egy képről szerettem volna beszélni, azt ideidézni, ami miatt ezt a verset választottam most. A súlyos terhekkel lehorgonyozott verset ennek a képnek az üres gömbjei emelik föl, egyensúlyozzák ki lebegését.

A vers az O-k és Brâncuși kettévágott gömbje mellett színre lépteti Egry Józsefet, „a Balaton festőjét”, aki műanyag csövecskéből hatalmas szappanbuborékokat fú, kiegyensúlyozza és egy sóhajjal fölengedi őket az égre. A Brâncuși-féle szoborkompozíció, A hallgatás asztala visszatükröződik az egész szám vizuális arculatának alakításában, üres tereiben, és a Balaton vers motívumai is a hallgatásra, a kiüresedésre és a gyász motívumkörére erősítenek rá, érzékeny egyensúlyt hozva létre a Brâncuși-féle súlyos, kettévágott kőgömbök és az Egry-féle szappanbuborék között.

(Egry József Szivárvány című festménye a Gopcsa Katalin által szerkesztett Egry József-album borítóján, Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém, 2002.)

Legyen hát ez a választott részletem, befényképezve az Új Symposion 29–30-as, 1967. szeptember–októberi számából.

A teljes folyóiratszám letölthető innen.