A 75 éves Tolnai Ottót köszöntötték kollégák, barátok a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Beszélgetőtársa Gyimesi Tímea volt, az irodalom és a képzőművészet összecsúszott, Tolnai műhelyében Nádler, Richter, Zoran Mušič és Ilija Šoškić vendégeskedett.
A vajdasági és az anyaországi irodalom elmúlt fél évszázada máshogy nézne ki Tolnai nélkül, aki elérte, hogy oly sok viszontagság után újra legyen tengerünk. Beltenger ugyan, de ez mit sem ront a tengerélményen, tolmácsolja a betegség miatt igazoltan hiányzó Radics Péter szavait Havas Judit. Radics szerint a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai között két író van, aki gazdálkodási kérdésekben mérvadó: az egyiket ma ünnepelni kell, a másik alig néhány nappal korábban mondta ki az ünnepelt nevét a Müpában. Azt nem tudom, hogy milyen messze van Szajla Palicstól, de azt igen, hogy kevés nagyobb ikertorony van a kortárs magyar irodalomban, mint Oravecz és Tolnai. Villányi László álmokból gyúrta össze az estre Vér című versét: jutott bele palicsi homokvár, a hét kastély öble, Vértó és Amerika, ahol 1995 májusában együtt néztek le a világra a World Trade Center tetejéről. Öt éve is tudtuk, hogy a hetven év csak ámítás, nosztalgiázik Villányi, nincs ez másként a hetvenöttel sem. Azok közül, akik 2010-ben felolvastak, mindenki megrendült, csak Tolnai maradt rendíthetetlen.
Danyi Zoltán két alkalomból szokta megnöveszteni a szakállát: az egyik a szerelmi bánat, a másik Tolnai Ottó születésnapja. Az erősen eufemizált borosta egyik fele most az alkalomnak szól, a másik fele a bánaté. Danyi új regényét hozta ajándékba, ami sokat köszönhet az ünnepeltnek: nem csak ebbe, de minden Danyi-műben van valami, egy szó, egy motívum, ami Tolnai előtt tiszteleg. A dögeltakarítóban, amit az utolsó palicsi látogatására szándékosan felejtett el magával vinni, a jerikói rózsa. A tárgyfetisiszta Tolnaiból még a PIM csillárjai is hihetetlen történeteket hívnak elő, például Luszteres Feriről, egy nagy, gyurma emberről, akivel a kisállatpiacon ismerkedett meg, ahol a felesége kinézett magának egy csillárt. A történet nem kevésbé Monty Python-szerűen folytatódik, a gyurmatestű ismeretlen ugyanis közölte velük, hogy ha a csillárok érdeklik őket, akkor nyugodtan menjenek fel a felesége első férjének padlására, ahol vagy száz luszter közül válogathatnak. A látogatás össze is jött, ám Tolnai nem mert belépni a padlásra, mert félt, hogy leszakad a rengeteg pókhálós csillár súlya alatt, ám felfedezte, hogy a padról belátni az egyik udvarba: az élmény pedig előhívta benne Dubrovnikot és a Srđ-t.
Gyimesi az ünnepelt képzőművészeti írásait összegyűjtő Kalapdobozt (2013) emeli a beszélgetés fókuszába, Tolnai pedig, aki néha nemcsak ír róla, de csinálja is, megmutatja egyik legfrissebb, talált-csinált műalkotását, amit az ünneplők kedvéért még a határon is átcsempészett. Szó szerint, ugyanis ha a határőr észrevette volna az apró fadarabon álló kerítésdarabot, akár provokációnak is gondolhatta volna. Tolnai A vasfüggöny emlékművére keresztelte az alkotást, akkor még nem is sejtve, hogy hamarosan valósággá válik. A Kalapdoboz mérete magát a szerzőt is megdöbbentette: mikor a kiadó megmutatta neki a könyvet, egy pillanatig azt hitte, Tito valamelyik művét látja bőrkötéses kiadásban. Nemcsak őt, de azt a festőnőt is meg tudta lepni a kötet, akitől a borítón látható festményrészlet származik. Edita Kadirić egy könyvkereskedés előtt várta a barátnőjét, majd amikor megérkezett, egy kirakatban látható borítójára mutatott. „Nézd, így kellene festeni”, mondta majd közelebb lépett, és látta, hogy a saját alkotása néz vissza rá az üveg mögül.
Tolnai nemcsak tárgy-, de műteremfetisiszta is: a délszláv tengerfestőkhöz különösen kötődik, szeret behatolni a műtermeikbe, elmenni a kiállításmegnyitóikra, hogy aztán olyasmikről érdeklődjön náluk, hogy mi a különbség az adriai azúr és az azúrparti azúr között. Megidéződik Danilo Kiš, és a képzőművészeti szövegei, amik miatt annyit bántották, és amik Tolnai szerint mégis nagyon fontosak, mert Kiš volt az első, aki félretette az izmusokat, és érzetekben kezdett gondolkodni. A 2008-as Grenadírmars is előkerül, borítóján Gerhard Richter vízparton ülő kisfiújával, aki akár a Tisza mellett is ülhetne, ami mellett Tolnai annyit ült Zentán fiatalkorában. A kisfiú talán épp olyan csendben nézi a vizet, ahogy Tolnai bámulta a végtelen fehérséget Nádler István lakásának ablakából egy különösen nagy havat hozó télen. Pista, láttad, hol a répa? - törte meg a csendet Nádler felesége, neki pedig rögtön eszébe jutottak Paul Cézanne szavai a répáról, ami, ha jól bánunk vele, akár forradalmat is előidézhet.
Tolnai nem csak beszélni szokott a kínai mesterről, aki felment a képre, de ismert is egyet. Minden stimmelt, kivéve a nemzetiség, a mester ugyanis Palicson élt és Ivanyos Sándornak hívták. Hozzá egy Magyar László nevű helytörténész révén jutott el, aki napközben palicsi és szabadkai házakkal foglalkozott, éjjelente pedig a világ legnagyobb elméivel levelezett. Szilárd Leónak például leírta, hogy nem érti ezt az egész atomdolgot, majd ahogy szokta, odaírta a levele végére, hogy Palics. Szilárd Leó hosszan válaszolt, majd az utolsó sorban feltette a kérdést, ami azóta Tolnai Ottó filozófiai alapfelvetése: „Mi az, hogy Palics?” A visszavonultan élő Ivanyos mester, akinek a lánya börtönőr volt, a felesége pedig csak pusztán szigorú, egyszer megengedte, hogy Tolnai bekukucskáljon a műtermébe. A műteremben 20-30 fehér vászon állt, rajtuk csodás, különös festmények, ám hamar kiderült, hogy Ivanyos tényleg felhagyott a festéssel. A vásznakat gyógynövények szárítására használja, a növényekben lévő klorofil pedig felment a vászonra, és megfestette az anyagot.
A fontos festők sorában Hangya András következik, akinek Tolnai egy egész kötetet is szentelt. Hangya minden nap elővett egy rajzpapírt, kétrét hajtotta, az egyik oldalát telefestette, a másik felére írt valamit, majd a kész művet feladta valamelyik ismerősének. Tolnaihoz is érkezett néhány, ő pedig levélképeknek nevezte el a küldeményeket. Azóta sem említik sehol, hogy ő nevesítette először a műfajt, de nem is tart igényt az említésre. Egyik látogatása alkalmával egy csodás olajképet pillantott meg Hangya műtermében, amit a festő neki is ajándékozott. Mivel a vonaton bajos lett volna hazaszállítani a festményt, megbeszélték, hogy majd legközelebb elviszi. Legközelebb 1-2 év múlva járt arra autóval, és ha már ott volt, bátortalanul rá is kérdezett. A kép nem élte túl a két találkozás közt eltelt időt, Hangyában ugyanis olyan mély nyomot hagyott az őt a festészettől eltiltó nevelőapja, hogy még a férfi halála után sem fejezte be a képeit, annyira félt, hogy mit fog szólni hozzájuk az öreg. Tolnai képe kettéhasítva végezte, az egyik felére citruscsendélet került, a másikkal nem tudni, mi lett.
A következő festményanekdota főszereplője egy halra rábukó sasmadár, amit Tolnai egy barátnője, Danyi Magda lakásában pillantott meg először, egy rendkívül irritáló giccsfestményen. Az irritáció csak akkor hagyott alább, amikor kiderült, hogy a házinéni férjét a fogságban egy újságból kitépett festmény éltette. A férj hazatérve is megőrizte a papírfecnit, és amikor a háború alatt egy hobbifestő orosz generálist költöztettek az egyik szobájukba, megkérte, hogy reprodukálja neki a műalkotást. A képpel Tolnai a stockholmi nemzeti galériában találkozott össze újra: épp a svéd király vizsgálgatta hozzáértőn, a halra rábukó sasmadár ugyanis eredetileg Svédország egyik leghíresebb festményén díszeleg.
Lukács Györgyön nevelkedtem, ismeri be Tolnai a zágrábi filozófiai tanulmányait firtató kérdésre, a következő pillanatban pedig már a párizsi festőről, Hugyi Rozettáról magyaráz, akit egy rosszmájú muzeológus barátnője, bizonyos Róza egyszerűen csak Pisácskának szólított. A festőnő egyszer még néhány finom és drága cipőt is kipakolt elé egy szatyorból, méghozzá rá a legdrágább párizsi szálloda teaszalonjának asztalára, arra késztetve a vendégeket, hogy performanszként értékeljék a látottakat. Tolnai nemcsak a cipőkért, de a sámfákért (prózában kaptafák) is rajong: egy félig elrohadtat, amit az újvidéki házában felszámolt szemétdombon talált, azóta a házában tárol.
Ha a Tovább is van, mondjam még? kérdést nem egy gyulafirátóti rapper, hanem egy szerbiai magyar költő tenné fel, a válaszom minden alkalommal Mondjad! lenne. Tolnai pedig csak mondja, újabb színeket és sorsokat rétegezve a vászonra. Felidézi például a szűcsöt, aki arról híres, hogy felakasztotta és megnyúzta saját szomszédjának és Tolnai barátjának kutyáját. A barátot annyira megviselte a kutya elvesztése, hogy egy cigányasszonnyal átkot küldetett a szűcsre, akinek a feleségét pár hónappal később szörnyű kínok közt érte a halál. Tolnai a piacon találkozott újra a szűccsel, és egy idő után azt vette észre, hogy már csak azért jár vissza minden csütörtökön, hogy a férfival beszélgethessen, sosem említve neki, hogy mindenről tud: a kutyáról, a cigányasszonyról, a feleségről.
Tolnai nem tesz különbséget esszé és próza között, képzőművészeti kritikusnak pedig egyáltalán nem tartja magát. Amint elkezd prózát írni, az valahogy mégis mindig a festők, a festészet irányába kanyarodik. A festészetet korábban ő is kipróbálta, méghozzá Radics Péternek köszönhetően, aki a Digitális Irodalmi Akadémiába való felvétele után többször is figyelmeztette, hogy mint minden tagról, róla is kelleni fog egy festmény a gyűjteménybe. Tolnai ekkor esett először pánikba, másodszor meg akkor, amikor észrevette, hogy Szajkó István, a feladatra kijelölt festő fotózgatni, lesni, figyelni kezdi. A pánikot a kísértés követte: egy nap fogott egy 4x4 négyzetre osztott, finom papírt, és egy lila és kék festékbe mártott gyufaszállal önarcképet mázolt rá. A műveletet még kilencvenkilencszer ismételte meg, és végül 25x4 önarcképpel telerajzolt négyzetet kapott. Szajkó épp a századik kép elkészülte után szállította le neki a portrékat. Kettőt is festett, az egyik, amin Tolnai egyedül látható, a DIAhoz került, a másik, amin Jutka, a feleség is felbukkan hátulról, sötét bundában, a család tulajdonába. Amikor egy pszichológusbarátnőjük először meglátta, csak annyit mondott: „Milyen érdekes, Jutka háttal áll, de dominál.”
