Fotó: Gálos Viktor
2011-2017 között írt verseit gyűjtötte a Nem könnyűbe Tolnai Ottó. Formaművészet „némi pírtól” a „tojásdad alliterációig”.
Tízek. 2018-ban harmadszorra adták át a Libri irodalmi díjat és a Libri irodalmi közönségdíjat. A Könyves Magazin idei első számában mind a tíz jelöltet kifaggattuk, a következő napokban ezeket a mini-interjúkat tesszük közzé. A Libri irodalmi díjat végül Tompa Andrea, a Libri irodalmi közönségdíjat pedig Bödőcs Tibor nyerte - a díjazottakkal készült riportunkat keressétek a Könyves Magazin friss számában!
Költői pályája több mint 50 éve tart, milyen belső késztetése van a folyamatos megújulásra?
Először is az erős fiatalkori hatások. A’48 utáni jugoszláviai irodalmak felszabaduló energiáira gondolok, egyáltalán arra, hogy nem irodalomról, hanem már eleve irodalmakról beszélünk például, irodalmakról, amelyek mögött ott az egységes, vakító háttér, az Adria.
Tolnai Ottó: Nem könnyű
Jelenkor, 2017, 379 oldal,3499 HUF
Aztán néhány költő erős hatása. Elég például Michaux-t említeni. Ő csupaszította le, mentesítette legradikálisabban verseit a végig mindenütt, – hihetetlen, de a mai napig – jelenlevő klasszicizáló tendenciáktól. Ilyen értelemben az én radikalizmusom nem hagyományos. Jóllehet, ha tényleg létezik, akkor immár jó ideje nem a gesztusokban nyilvánul meg, hanem intenzív kutató-, illetve műhelymunkában, ahol immár csak egy szenvtelen megbízott szerettem volna lenni, ahogyan Rilke mondotta, de hát mondhatta volna Ponge is, egy titokzatos tárgyiasság tökéletesítésében*.
Az elmúlt 50 év összenergiáit arra kellett fordítani, ne mozdítsanak, ne üssenek ki topográfiám, a balkáni-mediterrán térségek (mikor balkánit mondok, például Târgu Jiura is gondolok, meg például Konstancára, ahol egy napon, a város telefonkönyvét lapozgatva rádöbbentem, sok a Jézus nevű ember, de gondolok Zsögödre is, ugyanis amikor oda eljutottam, és szinte véletlenül, egy hajnalon összetalálkoztam a felkelő napban az ámbituson borotválkozó Nagy Imrével, s az a hihetetlenül mogorva ember egy üveg mézet ajándékozott kisgyerekeimnek, én már ismertem Bretter Temetés Zsögödön című nevezetes esszéjét), valamint a rigorózusan leírt helyi kisvilágom centrumából. Amikor centrumról beszélek, valami olyasmire gondolok, mint a Végtelen oszlop. Tömérdek kopjafáinkból olykor úgy tűnik nekem, lehet, tévedek, mintha hiányozna ez a végtelen. Ha ezeken az alapokon bármit is feljegyeztem, azt vettem észre, valami olyan erős villódzás keletkezett, hogy az talán valóban radikálisnak mondható. Noha én különben egy ősz nyuszi lennék, aki a kerítőhálónak pattanva pillanat alatt megőszült. Istenem, hihetetlen, de ha körülnézek, azt kell látnom, két-három hálóval kerítenek még most is. Akár azt is mondhatnám, félek. Hányszor őszülhet meg egy nyuszi?
