Fotó: Valuska Gábor
36 évet kellett várni arra, hogy Tolnai Ottó költészetének egyik kulcskötete, az 1980-as Világpor végre magyar kiadónál is megjelenjen. 36 év az majdnem 3x13, az meg, a Költő disznózsírból (Kalligram, 2004) című rádióinterjú-regény óta tudjuk, különleges szám a Tolnai-féle számmisztikában. A költőt a nyolcvanas években nem foglalkoztatta, hogy a túl szorosan záró vasfüggöny miatt Magyarországon nem jelenhet meg a kötet, úgy érezte, a vers sugárzik, és úgyis eljut oda, ahová kell, mint ahogy hozzá is eljutott Weöres Sándor Tűzkútjának kézirata. „Emlékszem, olvasás közben elaludtam, és mire reggel felébredtem, a kötet szétcsúszott rajtam és az egész testem be volt takarva versekkel.” Vajdasági kollégáival akkoriban olyan intenzíven élték az irodalmat, hogy azt mondja, épp elegek voltak maguknak, és örültek, ha felfedeztek bizonyos költőket, vagy Weöres lereagálta egy-egy versüket. Az ő egyik versére még egy változatot (Stewardessek a repülőn) is írt, az Adriáról küldte el neki a könyvet, amibe bekerült, egy nagy stelázsipapírba csomagolva. (Az Adriáról, a Merülő Saturnusról és a furcsa csomagolópapírról bővebben: Tolnai Ottó: Weöres Sándor – Ahogy lelépett a falvédőről – a szerk.)
A Világpor citromkopogássá és pávarikoltássá változtatott zeneiség, költészeti piedesztálra emelt karfiol és a Tolnai-univerzumból kihagyhatatlan képzőművészeti arcképcsarnok, nyelvi játék és szétrobbantott struktúra. Tolnai atomjaira bontja a verseit és porrá őrli az alanyiságot, hogy aztán a kötet hátsó fülén olvasható versben (fülszöveg-gyulladás <<jobb>>) drog- és osztyalisztfehérré változtassa az egész világot. 36 év nagy idő, a Világpor ezalatt megduplázódott (Vasadi Péter: Világpor, Magyar Napló, 2012), és valódi hangszeren előadott zenei kompozícióvá alakult (Szabados György: Világpor). A púder- és gipszszínű, ének-ónon csüngő (szabad)versek a Jelenkor Tolnai-életműkiadásának nyitódarabjaként debütáltak, ebből az alkalomból beszélgettünk a költővel bátorságról, Szerbiába tévedt flamingókról és egy búbánatos ukuleléről .
„(n)yolc éve hogy itt/vannak a szoba falán/e meztelen plakátok/great artists of erotic photography/nem is meztelenek/nem is meztelenek már e lányok/az idő felöltöztette őket” – írja a Vizesnyolcas-tüzesnyolcas című ciklus egyik darabjában. A Világporral mit művelt az idő?
Az volt a nagy élményem, hogy friss maradt. Az imaginációs szabadsága szinte sértetlenül megmaradt, és ez felvillanyozott. Szinte éreztem az agyamnak azt a részét, amit ez az anyag kivett, és meglepett a könyv hihetetlen intenzitása. Volt egy kötetem, a Versek (rekapituláció), ahol már megpróbáltam áttekinteni, leellenőrizni, hogy mit tudok előállítani ezzel a magam kreálta módszerrel. Abban a kötetben van egy kis vers, ami a verseim közül a legnagyobb sikert érte el eddig. Arról van szó benne, hogy a kisgyerekek a meleg esőben szaladnak alumíniumbögrével a hársfa felé. („hársfák a nagy esőben/szaladunk feléjük /alumíniumbögrékkel”) Két bosnyák költő beszélgetett egy leveleskönyvben Amerika és Szarajevó között, többek között arról, hogy az a jó vers, amit megjegyez az ember, és akkor az Amerikában élő szarajevói költő, Semezdin Mehmedinović azt mondta, hogy például az Ottó verse a gyerekekről, akik szaladnak a hársfa felé az esőben. Véletlenül megkaptam ezt a könyvet valakitől, olvasgattam a tengeren és majd kiesett a kezemből, amikor azt olvastam, hogy ez a kis versem ilyen fantasztikus dolgot ért meg, hogy megjegyezte valaki, ráadásul egy jelentős költő.
A költészetemben nem éltem a klasszikus, romantikus líra attribútumaival, a nagy, örök, centrális kategóriákkal, hanem szinte kiemeltem őket, és a helyükön keletkezett űrbe belehelyeztem például a karfiolt. Aztán az egész porlasztott anyag egy intenzív mozgásba kezdett, alig tudtam követni a rezgését, a hihetetlen kötődéseket, így alakultak ki a centrális ciklusok. Ez már egy olyan kötet, aminek van egy nagyobb kompozíciója, és a dalszerű, természetközelibb bevezetőversekről újraolvasva észrevettem, hogy a Fruška Gorában játszódnak. Egyszer sem írtam le, hogy ott játszódnak, most mégis fölismerni véltem. Mikor a kötet született, intenzíven jártunk oda a feleségemmel, mert állattenyésztéssel foglalkoztunk és a Fruška Gora lankáin béreltünk hereföldet. Hajnalban, munka előtt kijártunk kaszálni, gyönyörű az a hegy, a szerb költészet hegye tulajdonképpen, amit mindig irigyeltem és próbáltam is elhódítani a szerb költőktől. A kötet végén vannak a hosszabb, képzőművészeti vagy más vonatkozású, összetettebb prózavers-szerűségek, a közepén meg ezek az intenzív, porlasztott ciklusok, melyek között van például olyan, ami egy zágrábi utammal kapcsolatban született. A Világpor az egyik centrális kötetem, meglepett, hogy így megáll, ilyen intenzíven jelen van. Próbáltam hangosan felolvasni magamnak, az foglalkoztatott, hogy tudom most kiénekelni, mivé áll össze.
Tolnai Ottó: Világpor
Jelenkor, 2016, 268 oldal, 2999 HUF
Ugyanazzá állt össze, amivé 36 évvel ezelőtt?
Egy kicsit mássá, mert most több rálátásom van a szövegre, akkor nagyon benne voltam. Észrevettem például, hogy bizonyos anyagok honnan jönnek. Nem tudtam, honnan az a sok kartonlap a versekben, aztán rájöttem, hogy a boltos édesapám raktáraiban voltak ilyen nagy kartonrakások, amik megszólaltak nekem. Volt egy péksége is apámnak, részben onnan lebbentek fel a világporok. Mikor porokról beszélünk, általában mindig lisztről, gipszről van szó, ezért ennél a könyvnél nagyon megörültem a púdernek. Egy szállodaszobában, a politúron fedeztem fel, akkor észre sem vettem, nem számítottam trouvaille-nek vagy eredménynek, de most nagyon izgalmasnak találtam. Vagy ott az a megnyomorított oranzs-pasztilla. („egy megnyomorított/ólomruhácskájú oranzs-pasztillával/élek itt édeseim”) Ahogy most beszélgetünk, hirtelen úgy érzem, hogy ez a legkedvesebb nekem, ez a kis korpusz, apró ólomtest.
Ha már oranzs-pasztilla, a narancsszín a Világpor borítóján is megjelenik, Bojan Bem Orangerie című munkáján.
Az életműkiadás mindegyik darabjának az ő képe lesz a fedelén. A következő egy prózakötet lesz, a Virág utca 3. és a Gogol halála egy kötetben, és több mint valószínű, hogy az utószó egy Bemhez kötődő esszém lesz. Nagyon különös kötődésem van hozzá, a Virág utca 3. borítóján látható kutyát krétalénynek nevezem, de a régi francia kárpitok egyszarvúihoz is kötöm. Gipszlény is lehet, prózában is többször írtam már ilyen gipszes ügyeket, például Jovánovics szobrairól, abban a gipsz kubikosának nevezem magam.
Kapcsolódó cikkünk:
Az új kiadáshoz változtatott a szövegeken? Ha igen, akkor inkább elvett, vagy hozzájuk tett?
Nagyon keveset. Inkább hozzátettem egy-egy sort, úgy emlékszem.
„az én témám adott/modernnek kell lenni mindenestül” – írja a karton&karfiol&-ciklus egyik versében. Mit jelent mindenestül modernnek lenni, és egyáltalán beszélhetünk-e még olyasmiről, hogy modern?
Ezt fiatalkoromban mondtam, biztos, hogy már jó 40-50 évvel ezelőtt. De azt hiszem, a Világporban magamat is sikerült átugrani valamilyen formában.
Mit jelent az önmaga átugrása?
Annak a kipróbálása, hogy a szöveg valóban olyan magasságú-e, mint én, valóban azonos-e velem. Vannak olyan köteteim, amik figurákhoz kötődnek, egy figura dalairól van szó bennük, vagy ahogy a Wilhelm-dalokban mondom, félnótáról. Ott van például az Árvacsáth, vagy a Szög a nadírban, amit egy fiatalon meghalt szobrász töredékes naplójából csináltam, nagyon egyszerűen leredukálva a szavait. A Világpornál magam végeztem a porlasztást, és az újraolvasás során azt láttam, hogy az a szerves egész, ami végül összeállt belőle, valójában az én nyelvem. Mikor először megjelent a kötet, sokaknak úgy tűnt, hogy ez egy intenzíven megcsinált valami, és akkor nem is ellenkeztem ellene, de most nagy élmény volt látni, hogy ez mégis a természetes nyelvem.
A Világpor nekem úgy működik, mint egy kaleidoszkóp: folyamatos alakul, mozgásban van, bárhogy forgatom, mindig másmilyen arcát mutatja.
A bemutatón Mikola Gyöngyi megemlítette, hogy az egyik hang, ami állandóan ismétlődik a kötetben, a citromkopogás. Amikor írtam, én magam sem tudtam, hogy az micsoda, csak szerettem, hogy ilyen intenzív növényi hang. Nemrég egy hónapot töltöttem Splitben, és ez idő alatt egy fura, szuterénszerű lakásban éltem, aminek volt egy nagyon kicsi terasza. A terasz közepén állt egy asztal és egy hatalmas citromfa, telis-tele gyümölccsel. Olyan intenzívnek tűnt, szinte megszólított. Egy ablak mögött feküdtem, valami zajt hallottam, és amikor kinéztem, láttam, hogy egy-egy citrom lezuhan. 36 év után a citromok elkezdtek kopogni körülöttem. Akkor már tudtam, hogy kell írnom egy utószót a Világporhoz, tehát valamilyen kapcsolatban voltam a szöveggel, tudtam, hogy hangzik ez a citrom, és egyszer csak valóssá vált. A különös szavaim egyébként nagyon gyakran valós dolgokhoz kötődnek. Ha azt mondom, csicsóka, akkor nem a szó van előbb, hanem a csicsókát kapartam ki a földből gyerekkoromban.
Vegyük itt most elő a Tolnai-univerzum egyik központi motívumát, a karfiolt, amit a szabálytalanság jelképeként emelt be a lírájába. „Elkorcsosult tengely, kurta ágakon fehér, húsos csomók, virágrügyek; egyesek szerint torz virágok, mások szerint rózsák. Agyformává préselődő rózsák” – írja a Tolnai Új Világlexikona legfrissebb kiadásában. 36 év alatt sok minden változott, ma már teljesen szabályos karfiolt is találni a piacon, a fraktálszerű, tökéletes pagodakarfiolt.
Sokat foglalkoztam azzal, hogy a formátlanságból formát csináljak („a formátlanságot adományozom/a nagy egek pályáin sodródóknak/legyen életem legnagyobb gesztusa ez/legyen”). Pont így, a karfiolból pagodát.
A Világpornak van festője (Gabrijel Stupica), költője (René Char), filozófusa-kritikusa (Georges Poulet), zeneszerzője (Arnold Schönberg), de még virága (gladiola/kardvirág) is. Hogyan dől el, hogy egy könyvhöz milyen művészeket, tárgyakat, jelenségek rendel?
Múzeumszerűen képzem ki a szobákat a környezetemben, aztán lazára engedek mindent, amit oda beraktam, de közben figyelem, hogy mikor kerül újra a látókörömbe. Amikor valami közelebb ér, megnézem, hogy épp milyen viszonyban vagyunk, de van, hogy csak tarkón vág, aztán megy is tovább. Így vagyok például más könyveimnél a flamingóval. Egyszer megkérdeztem valakitől, hogy egy öreg vadász mit csinál éppen, és a rokona mondta, hogy megvolt a búcsúvadászata. Kérdeztem, hogy mit lőtt, mire azt mondta, flamingót. Flamingót? Hát az nem lehet, felénk nincs flamingó. Ezt akkor feljegyeztem, és később egy lexikon mellékletében rábukkantam, hogy a környéken kétszer láttak flamingót. Egyszer Fiumében egy világítótorony tövében, meg egyszer Kiskanizsán. Azt mondják, az önfejű vagy beteg állat hagyja el a többieket, és bukkan fel teljesen szabálytalan helyeken. Írtam is egy novellát, amiben a gyerekek találnak egy eltévedt flamingót, berakják az ólba a libák közé, és ott megszürkül. Marqueznak van egy fantasztikus novellája (Vénséges vén apóka – hatalmas szárnyakkal, in: Macondóban hull az eső, Európa, 1992), amiben egy angyal leesik a földre, egy csirkeólba kerül, majd jön egy vihar és újra elrepül.
A megszürkülő flamingóról a Vizesnyolcas-tüzesnyolcas ruszin nénijének szürke rongyszőnyegei jutnak eszembe a lila csíkokkal.
Volt egy rongyszőnyeget áruló ruszin néni Újvidéken, akitől több szőnyeget is vettünk. Azt a hamuszürkét, amelyikben volt egy-egy lila vagy indigószín csík, nagyon szerettem. Rendkívül intenzív csíkok, olykor bekapcsolódtam az áramkörükbe. De vannak még ilyen tárgyaim, például egy rothadt kaptafa vagy egy azúrszifon. Ezeket fizikailag is viszem magammal, az irodalmi esteken olykor még ki is teszem az asztalra.
„Emlékszem, első párizsi utam alkalmával mennnyire megigéztek a szép, magas, fekete utcaseprők, mind fekete volt, hajnalonta gyakran meglestem őket, addig azt hittem ugyanis, az ilyen szép, magas, fekete emberek mind jazz-zenészek, gondoltam, talán ők is, csak hajnalonta így gyakorolnak, utcát, finom porkupacokat söpörve, összesöpörve a világ szemetét, a világ porát, mert a világ porlik, de ők szépen összesöprik, laza, tág, melodikus, kaszáló mozdulatokkal” – olvasható a Világpor utószavában. A világ tehát porlik, de kell, hogy a költő is darabokra hulljon, miközben elemeire szedi a verseit?
Mindig nagyon szerettem, ahogy a szabónál munka után egy mágnespatkóval összeszedik a rengeteg gombostűt és mindig nagyon vágytam is egy ilyen patkóra. Azt is nagyon szeretem, ahogy Kosztolányi él a delej szóval, szerintem az egyik központi kifejezése a delejesség. Nálam is így van, működik ez a mágnes és bizonyos időszakokban összerántja a dolgokat, mint a vasreszeléket.
A Világpor univerzumában inkább érzet van, nem érzelem. A túlzott alanyiság ártana ezeknek a verseknek?
Az alanyiság szét van rázva, elemeire van szedve, és ezek az elemek folyamatosan mozognak. Hol összeállnak, hol nem. Ez az átrendeződés egyfajta verstípussal és életformában szemben történt.
A szembemenéshez bátorság kell. Bátor költőnek tartja magát?
Igen, mondjuk, hogy igen. Persze nagyon sokat változik az ember, az élettel szemben elég gyáva, ahogy Domonkos mondja, nem tudja, hogy hol vágja nyakon. De amikor beindul egy vers vagy egy ciklus, akkor elég merészen, szabadon jelölöm ki az irányt. Épp nemrég volt egy ilyen eset, amikor úgy éreztem, szinte már nem is fogok tudni verset írni. Aztán a piacon megláttam egy szappanszalonnát egy széken, nem messze ettől a hokedlitól meg volt egy tyúk egy téglához kötve. Végigszaladtam a piacon, és megvettem Françoise Sagan Jó reggelt, búbánat!-át. Ennek a könyvnek van egy vajdasági kiadása, Kopogtat a bánat címmel jelent meg, azt mindig megveszem, mert ismertem a fordítóját, különös sorsú fordítója volt. Eljutottam egy toitoi-fülkéhez, van ott egy érdekes vécés néni, és oda hordják az emberek a hajszárítót meg a fénymásolót, hogy kipróbálják, mert ott van konnektor. Én is jártam már abban a vécében, hogy kipróbáljak egy fénymásolót, ebben a fénymásolódban másolódik a vers, amit írok, olyan szép, ahogy átmegy rajta a fény, mintha azzal írnám a verset. És akkor hirtelen elkezdett építkezni a vers. Éreztem, hogy ez a tér, a búbánat tere elkezd működni, és megláttam egy ukulelét, amin egy őrült szomorú dalt játszott valaki. Féltem is, hogy nem tudnám elviselni, ha még egyszer elpengetné. Épp, mint Párizsban, ahol a metróban egy román koldusasszony siratóéneket énekelt, sosem hallottam még olyan szép és fájdalmas dalt. Akkor is azt éreztem, hogy ha még egyszer elénekli, meg fog szakadni a szívem. Ezt a búbánatot aztán teljesen szabadjára engedtem, nem tudtam, hová megy, de egyszer csak megtalálta az adekvát formáját. Olyan volt, mintha gumira lennének kötve a motívumok, és nagyon boldog voltam, amikor összeálltak valamivé. Sorba jöttek a versek, és az ukulele mindegyikben szerepelt, egyszer azt írom például, hogy ócska rongyok között feküdt a hátán, mint a Kisjézus. Ezt az egész folyamatot talán valamiféle merészségnek lehetne nevezni, de az én költői reflexeim így működnek. Hetente kimegyek a piacra, beszélgetek az emberekkel, szinte dolgozom, aztán amikor megindul a szöveg, van egy bázisom, ami bizonyos mágneses vonalak mentén kezd delejeződni.
