Irene Vallejo: Papirusz – A könyvek története az ókori világban
A Papirusz – A könyvek története az ókori világban elvezet Nagy Sándor csatáinak helyszíneire, bebocsátást enged Kleopátra palotáiba és a fortyogó Vezúv lábánál fekvő Papiruszok villájába, megmutatja az első ismert könyvkereskedéseket és kéziratmásoló műhelyeket, de bejárja Oxford földalatti könyvlabirintusát és a leégett szarajevói könyvtárat is. Aktuális témákhoz nyúlva köti össze a klasszikusokat rohanó világunkkal: Arisztophanész a perbe fogott humoristák elődje, Szapphó a kortárs női íróké, Titus Liviusnak voltak elsőként rajongói, Seneca pedig a post-truth úttörője.
A kötetnek a könyveket évezredeken át olvasó emberek a főszereplői: tűzhely mellett mesélő asszonyok, tanárnők, bölcsek, könyvtárosok, írnokok, szerzetesnők, rabszolgák, fordítók és nyomdászok.
Azok, akik hegyvidéki házukban vagy tengerparti otthonukban olvasnak; azok, akik energiától felrobbanó metropoliszokban adják át magukat a könyvek varázsának, és azok, akik békés külvárosokban merülnek bele olvasmányaikba. Egyszerű emberek, akiknek van, hogy fel sem jegyzi a nevét a történelem.
A spanyol Irene Vallejo műve az elmúlt évek egyik legnagyobb európai tényirodalmi sikerkönyve. Már a megjelenése évében, 2019-ben két díjat kapott hazájában, 2020-ban pedig elnyerte a legjobb spanyol nyelvű esszének járó nemzeti díjat, valamint a spanyol könyvesboltok legjobb ismeretterjesztő könyvnek adományozott éves kitüntetését. Mostanra több mint harminc országban jelent meg világszerte. (Olvass bele a könyvbe ITT.)
Irene Vallejo többszörösen díjnyertes műve barangolásra hív a a könyv világába: bemutatja, hogyan készített könyvet az ember füstből, kőből, agyagból, nádból, selyemből, bőrből és fából, míg végül eljutott e-könyvolvasójáig.
Tovább olvasokGuglielmo Cavallo-Roger Chartier: Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban
Ennek a tanulmánykötetnek a történész szerzői azoknak a nagy kulturális, vallási és politikai fordulatoknak a tükrében tanulmányozzák az olvasás módjainak változásait, amelyek az ókortól máig mozgásban tartják a Nyugat társadalmait. Az olvasás az ő értelmezésükben nem pusztán elvont, intellektuális művelet, hanem magában foglalja a test mozgását, az olvasás folyamatának és módjának elhelyezkedését a térben és időben, a kapcsolatot önmagunkkal vagy másokkal.
Ezért irányul a tanulmányírók figyelme az olvasásnak azon formáira, amelyek mára eltűntek, vagy legalábbis erősen a perifériára szorultak, mint például a hangos olvasás.
Az olvasás gyakorlatának itt bemutatott története a szöveg és az olvasó találkozásának különféle megközelítéseit, megértési lehetőségeit mutatja meg: azt, hogy
az olvasás nem történet és történelem nélküli állandó emberi tényező, és a nyugati ember sem olvasott mindig egyazon módon.
Chartier-Cavallo szerzőpáros a tanulmánykötet bevezetőjében a szöveghasználat tekintetében három korszakot említ, amelyek drasztikusan megváltoztatták olvasási szokásokat.
Azt állítják, hogy bár a 15. században megjelenő, mozgatható betűformák és nyomdai sajtó, Gutenberg találmánya alapvetően megváltoztatta a szövegek reprodukciójának és a könyv előállításának módját, ez mégis pusztán technikai újítás volt,
a szövegfogyasztás második nagy forradalma nem a könyvnyomtatásnak köszönhetően következett be, hanem néhány évszázaddal később.
Cavallo és Chartier az írott szöveg történetének első komolyabb időszakának az ókori papirusztekercsek korszakát tartják. Ekkor nem vált el élesen az írás és a beszéd közti különbség, a tekercseket leginkább a nyilvánosan elmondott szöveg lejegyzésére, emlékeztető gyanánt használták. Az olvasás sem vált el aztán sokáig a beszédtől: minden tekercs egyúttal azt is jelentette, hogy a rajta szereplő jelek felolvasásra kerülnek majd. A második korszak a kódexek megjelenésével köszöntött be, ami nem csak azért hozott újat, mert a hosszanti irányban tekerhető papirusztekercsek helyett mint horizontális, lapozható, az információk visszakeresését könnyebben lehetővé tevő forma terjedt el, hanem mert ebben az időszakban már inkább a rögzítés, a megőrzés lett az írás alapvető funkciója a beszéd lejegyzése, az emlékezet meghosszabbítása helyett.
Bár a könyvnyomtatásnak köszönhetően már nem a kéziratos másolás lett az egyetlen módja a szövegek sokszorosításának, csökkent az előállítási költség és lerövidült az elkészülési idő, valamint megjelent a számos egyforma példányban való reprodukálás lehetősége, a technikai újítás önmagában még nem változtatta meg alapvetően a könyv struktúráját – állítják a szerzők. A nyomtatott könyv a 16. század elejéig legalább a kéziratos könyvfelépítést követte (oldalszámozás, hasábok, bekezdések, lapívek tekintetében),
az írott anyag szervezésének ezen módjait tehát nem Gutenberg találta fel – a nyomdászok is a szerzetesektől vették át.
Az újkor első olvasási forradalma ilyenformán tehát nagymértékben független volt a 15. századi találmánytól. Cavallo-Chartier szerint a változás sokkal inkább a 12- 13. században, az írás funkciójának átalakulásában gyökerezik, ami az újkor elejére odáig vezetett, hogy a hangos olvasás helyett a magányos, csöndes olvasás lett az elfogadott rítus, tehát az olvasás forradalma megelőzte a könyv forradalmát.
Az újkor második forradalmára a nyomdászat nagyiparrá válása előtt került sor, amikor valódi szövegfogyasztóvá váltak a nyugati társadalmak. A 18. században az „intenzív” olvasást (kevés könyvet, többször, rendkívül alaposan) felváltja az „extenzív” (rengeteg nyomtatványt fogyaszt, különféléket is, gyorsan és mohón, kritikus szemmel tekint a szövegekre), ennek következtében növekszik a könyvtermelés, újságok megsokszorozódása, a kis formátum pedig győzelmet arat a vaskos kódexek felett. A könyvek ára csökken, könyvtárak alakulnak, megszerveződik a közoktatás, ezáltal mindenki számára hozzáférhetővé és használhatóvá válik az olvasás.
Az olvasás harmadik forradalma a szövegek elektronikus közvetítésével érkezett el
és az ezáltal implikált olvasásmódokkal, például a képernyőről olvasással. Ez pedig alapvetően definiálja újra a művek „anyagiságát” és az olvasó-szöveg közti viszonyt, mivel az olvasó maga is másolhat, belejavíthat, tördelhet, tehát maga is mintegy társszerkesztővé válik.
A képernyő mintha egyesítené a tekercs és a kódex tulajdonságait, ezáltal a szöveghez való teljesen új viszonyt hoz létre. És mivel bármely olvasót bárhol elérheti az elektronikus szöveg, a térbeli kötöttségek is eltűnnek. A kódextől, vagyis a lineáris szövegről a képernyőre való átállás a szerzők szerint tehát éppolyan fontos volt, mint a tekercstől a kódexig tartó út.
(Forrás: Laborczi Dóra: Szöveg és értelmezés. A bibliai hermeneutika kihívásai a 21. században, Credo evangélikus folyóirat 2013/4.)
Lucien Febvre - Henri-Jean Martin: A könyv születése
A könyv első kiadása, 1958 óta semmit sem veszített aktualitásából. A francia történetírói iskola, az Annales utolsó generációjához tartozó szerzőpáros olyan művet alkotott, amely lassan fél évszázada a könyvtörténeti tanulmányok alapja. A nagy siker oka, hogy a szerzők a nyomtatott könyv történetének első három évszázadáról korszakukat megelőző szemlélettel írtak. Nem egyszerűen a könyveket magukat vették kézbe, hanem az előállítás, a kereskedés, az olvasás történetére vonatkozó levéltári forrásokat (összeírások, gazdasági iratok, levelezések, naplók stb.) velük együtt vallatták. A könyv gazdaságtörténetének változásait vették alapul (a nyersanyagok, főként a papír története, a technikák változásai, a kereskedelem szerveződése, a nyomdász, a kiadó és a kereskedő feladatának szétválási folyamata). Fontos fejezet tárgyalja a könyves társadalom kialakulásának történetét. A kéziratosságból a nyomtatott világba való átmenetet a szerzők már 1958-ban mediális forradalomként írták le, megelőlegezve ezzel M. McLuhan, E. Eisenstein és M. Giesecke elméletét. Iskolájuk szemléletéhez hűen azonban nem elméletet, hanem történetet írtak.
